Szolnok Megyei Néplap, 1980. december (31. évfolyam, 282-305. szám)
1980-12-21 / 299. szám
8 1980. DECEMBER 21. Irodalom, művészet kisfiúnak zihált a melle, kis szúrást is érzett a bordái alatt, de olyan ütemben vágott át a tisztás magas szálú, kemény füvein, erdei virágain, hogy egy pillanatra el nem vesztette szeme elől a kutyát. A sárga, fekete, lógó félfülű korcs, zsinórban szaladt a fiú előtt, mint akit biztos cél vezet, mint aki tudja, hova van kötve annak a zsinórnak a vége. Már a fák alatt futottak, a száguldás szabadságának eszméletlen örömével, a zártságból kiszabadult életerő lendületével. A fák levelein át beszűrődött a ferdén dőlt sugárzás, asszimetrikusan torzítva a fák tengelyét, a fehér színű felhőtlen ég késődélutánjának időjelző ragyogásában. A kutya túlszaladt rajtuk, a fiú vette őket észre először. A nő hátával rátámaszkodott egy göcsörtö- sen nőtt, hajlott ívben emelkedő cserfára, két kezét is hátratette, hogy megemelt lábát jobban tudja egyensúlyozni. A férfi előtte térdelt. és óvatosan tapogatta a megduzzadt bokát, alatta az avarban a nő pántos, magassarkú, magnezitkék cipője, amelybe immár ezt a bokát nem lehetett visszadugni. — Most mi lesz? — kérdezte a férfi. — Most mi lesz? — rebbent a nő szeme, s talán a hangja is halkan, de ezt a kisfiú nem is hallotta, csak vélte hallani, nézte őket tágra nyílt szemmel, miközben a zsinórból visszatért kutya játékosan ugrált körülötte, s csaholva futott előre a fák felé, a cserfa ágai A férfi fölállt. — Egy kisfiú — mondta tárgyilagosan — meg egy kutya. — Igen — mondta a nő — meg egy kutya. Most mi lesz? — Nem tudom — sóhajtott a férfi, majd megfordult, szemügyre vette a kisfiút. — Szervusz. — .. .kólóm. — Itt laksz valahol a közelben? — Igen, apa erdész. Itt lent a völgyben. — Milyen messze? — Nagyon közel. — Van otthon nálatok valaki? — Igen, mindig, apa meg a nagyi. A férfi ránézett a nőre. — Le kell mennünk. Talán ott van telefon. — Igen, persze. A nő előredőlt, ránehezedett a fél lábára, s az egy magassarkú cipőn már dőlt is volna el oldalt^ ha a férfi el nem kapja. — Na, kedves, majd viszem. — Most aztán maga látja kárát, hogy olyan nőket akar szeretni, akin van mit fogni. Hát rajtam aztán van, a fene egye meg. — Tudom, mindig karcsú, kis- mellű, fiús alkat szeretett volna lenni. — Igen, már gyermekkoromban ki nem állhattam a ronda nagy melleimet. — Vezess — nézett a férfi kicsit kétségbesetten a fiúra, beletúrt zilált, ősz hajába, s tanácstalanul toporogta körül a nőt, karba ve- gve, a hátára, mi módon segítse ahhoz az erdészházhoz, oda le a láthatatlan mélybe. Végül felemelte volna, de a nő kiszakította magát. — Ne — suttogta úgy, hogy az ajkai végigsúrolták a férfi fülét. — Ne így. A zzal a jobb kezével rácsimpaszkodott a férfi vállára, és így próbált fél lábon ugrálva vele tartani. — Hozd a néni cipőjét, és mutasd az utat. A gyerek kezében már ott is volt a cipő, szaladt előre, majd megállt, bevárta a háromlábú menetet, majd újra előrefutott, s megint megállt. A ház messze volt. Sötétedéit már, mikor odaértek, a száraz kemény, faágakbóL rótt kerítés kis konyhakertet ölelt át, a tágranyílt kapu mögött egy őszhajú öregaszszony égetett gazt, hullott levelet, fakártevő bogarat. — Nagyi — kiáltott a gyerek —, nagyi... De nem szólt többet, csak nézte az öregasszonnyal együtt odaérkező párt. A férfi gyengéden eltolta a nőt, aki belekapaszkodott a kapu fájába, míg a férfi előresietett. — Elnézést asszonyom, megsérült a .. .a feleségem, telefonálnom kellene. Mutassa meg legyen szíves, hol a telefon. — Jó estét — mondta az öregasszony. — Bocsánat — mondta a férfi —, olyan zavarban vagyok, jó estét. — Nekünk nincs telefonunk. Mi történt? Ekkor már előrejött az asszonyhoz, már látta a kisfiú kezében a cipőt, leguggolt az asszony elé, s ő mondta: — Kimarjult a bokája. Ó, nem ilyen cipőben kell kirándulni jönni. De sebaj, mindjárt megjön a fiam. Addig is jöjjenek be. Helyezzék magukat kényelembe. Teszünk rá ecetesvizes borogatást, nem lesz semmi baj, meglátja. Kicsit hozzáért simogatva egy ujjal a nő duzzadt lábikrájához, az nem szisszent fel, csak bólintott, mint akinek felelnie kell arra a kérdésre, hogy nagyon fáj. Betértek a házba, még a múlt században épült alpesi típusú erdei ház volt; a valaha friss, szilárd tölgyfagerendák korhadtan porzot- tak téglaágyukban, minden kis mozgásra szitáló hangot adtak, s hullatták magukból az aranysárga dohányszínű port, öreg létezésük minden ruhán nyomot hagyó bizonyítékát. Az öregasszony segítette be a házba a nőt, egy fonott kertibútor- szerűségre ültette, eléje téve egy tuskóból alakított sámlit, arra egy szürke pokrócot, és arra nyugtatta a sérült jobb lábat. A nő engedelmesen hagyta magát vezetni, de szemét le nem vette a férfiról, mint aki fél, hogy ha kiejti látószögéből, el is veszti. A férfinak izzadt a homloka, tétován állt ide és oda, látszott, hogy idegessége idegesség, s nem a helyzet fáradtsága. — Mikor szokott jönni apád? — fordult a kisfiúhoz, mikor az öregasszony kiment a nyitva hagyott ajtón át látható konyhaszerű másik helyiségbe. — Már itt kéne... Ilyenkor már hazaszokik jönni... A férfi odalépett a nőhöz, megfogta a kezét ballal, jobbal végigsimította az alsó kar pihé- it, megszorította csuklóját. — Nem lesz baj, meglátja. — Gábor...! Ha megtudja, megöl! — Ugyan, hogy tudná meg. — Maga is tudja, tízre otthon kell lennem. Addig mondhatom a színházat, de aztán?... Addig nézi a televíziót, addig nem keres. — Most majd mondhatja, hogy lecsúszott a lépcsőn, a bokája... — Persze, igen, mindent mondhatok, de már fél nyolc van. — Ha megjön az erdész, megkérem, megfizetem, lemegyünk a buszhoz... — Ugyan, a busz már rég elment. — Igen — mondta a kisfiú —, bácsi kérem, a busz már elment. — És hogy szoktatok bemenni a városba este, ha baj van? — Sehogy. Az öregasszony közben visszatért, egy nedves fehér ronggyal. Átkötötte a nő bokáját, majd szorosan rákötött még egy száraz ruhát is. A nő szisszenés nélkül, szenv- telenül nézte a saját lábát, mint egy tárgyat. Az öregasszony egy régi, nyikorgó tonettszéket erőltetett a férfi alá, aki lehuppant, de aztán az öregasszony nógatására fölállt, levette felöltőjét, s úgy ült vissza a székre. Majd odahúzta a széket a nő mellé, megfogta megint a kezét, megfordította, belecsókolt nyitott tenyerébe, visszatette a térdére, és rákulcsolta a másik tenyerét. * » * Ültek és vártak. Nyugodtan, szinte rezzenéstelenül, a gyenge világítás, a szoba félhomálya, az ablakon és ajtón beáramló erdei sötétség nem zavarta őket. Nézték és látták egymást. Nagy sokára a férfi szólalt meg, szinte halkan suttogta maga elé: Szalontay Mihály: AZ IDILL — Igen, valahogy így képzeltem — megsimogatta megint a nő karját —, persze, ne haragudjon, nem a lábára értettem. — Tudom... Kétségbe kellene esnem. .. De igazából nem tudok. Ültek és nézték egymást. Az öregasszony közben elvezérelte a kisfiút valahova. Mosakodás, fröcskölés hangjai hallatszottak, gyerekfeleselés, akaratoskodás, amikor kívülről előbb éles fénycsík esett a kertbe, majd az erősödő méhdongás autó közeledtét jelezte. — Talán az erdész. Nem is tudtam, hogy autója is van. így minden megoldódik, látja kedves ... — A fiamnaíT ugyan nincs autója — hallották maguk mögött az öregasszony hangját, aki a frissen megmosakodott, már pizsamába bújtatott gyereket vezette át a hátuk mögött egy távolabbi ajtó felé. A kocsi megállt, csikorgott a fékje az erdei est csöndjébe ismeretlen, fémes idegenséggel, a lámpákat nem oltották el, fényükben ott szitált sok kis erdei bogár. A csapódó ajtók után az alpesi kaou reflektorszegélyezte fénykörében egy közel két méter magas, erősen kopaszodó, hízásnak indult, olyan félpocakos ember jelent meg. Mögötte két másik, nem kevésbé terebélyes, de talán alacsonyabb alak. A nő kerekre karikázott szemmel nézte a jelenséget, körme belevágott a férfi kezébe, úgy szorította, olyan egyre erősödő iszonyú szorítással, amit a férfi el sem tudott volna képzelni a vékony madárcsontú, puhahúsú kézről. Furcsát érzett, a nő megmerevedése, lélegzeni elfelejtése eloszlatta korábbi békéjét, ösztönszerűen fel akart állni, de a nő szorítása nem engedett, maradni kényszerült. A hatalmas testű férfi már előttük állt. Meleg, barna szeme volt, erősen benőve a zsíros arcba, de ezek a szemek élettelenül, kifejezéstelenül néztek rájuk, szinte értelmetlenül. A két másik férfi is belépett volna az ajtókereten át a félhomályba, de a nagydarab szürkeinges fölemelte mutatóujját a válla fölé, és egy ingerült, hátraparancsoló mozdulattal megállította őket. Az öregasszony közben visszajött a gyerekkel: — Jó estét — mondta. — Maguk menjenek vissza a szobába, és csak akkor jöjjenek vissza, ha szólok. Gyerünk! — Az öregasszony tétován mondani akart valamit, de az ajtókeretben álló egyik férfi megmozdult, lomhán keresztülment a szobán, betuszkolta az ajtó mögé a gyereket és az öregasszonyt, majd nekitámasztotta a hátát a becsukott ajtónak. Az ülő nő és a férfi még mindig görcsösen szorította egymás kezét, s a férfiban valami hihetetlen bizonyosság borzadálya kezdett el terjedni, az előtte magasodó hústorony, a mögéjük került s az ajtót elálló harmadik a bekerítettség érzését adta, mintha jeges víz hidege surranna körbe a szobán kettőjük forrón lüktető alakjának hűtésére. — ... a lábam — kezdte tétován az asszony —, s jobb keze, amelyik szabad volt, tétován mutatott a bokájára. Olyan üres csend maradt a nő hangja után. A mellette ülő férfi csak azt érzékelte, hogy a nő nem hozzá beszél. Ez valahogy a bizonyosságot jelentette. Most érzékelte, hogy tulajdonképpen, amikor az a másik mögéjük került, akkor félni kezdett. Fél. Biztosan tudta. szobában semmi nem mozdult. A hústorony nézte őket, ha a tompa csillogást szemében minősíteni lehetne, talán: lágyan. Mindenesetre egykedvűen. — Mi lesz, főnök? Ez valamelyik ember hangja volt, a férfi nem tudta eldönteni, hogy az ajtókeretben álló vagy a mögötte lévő szólalt meg, mindenesetre a hústorony megint felemelte a mutatóujját, s megint leírt a kövér ujj egy ideges, ingerült félkört. Ügy viselkedett a gazdája, mint akinek fáj, hogy megtörték a csendet. De aztán mozdult. Lenyúlt, megfogta a nő bokáját, kicsit megsimogatta a fehér rongyokat, majd vaskos tenyere élével egy erőset ráütött. A nő csak ráindult a sikoltásra, de oly erővel védte ki a hangot, hogy félig kinyílt szájából csak egy kis nyál fröccsent az áliára, mellére. A férfi felugrott, s most hogy állt, érezte kicsinységét, szinte törékenységét az előtte még mindig lehajló s oldalról a nőt vizsgáló emberrel szemben. De már a következő pillanatban belenyilalt a gerincébe valami iszonyú fájdalom, valami irtózatos erő hátulról elkapta ingét, s oly gyorsan rántotta vissza a székbe, hogy előbb" érte tarkója az öreg szék karfájának tetejét, mint feneke az ülőkét. Belekábult és csak nagyon távolról hallotta a nő iszonyatos üvöltését: — Ne! Állatok, őt ne. Semmiről nem tehet. Semmi nem tört... A nő a behemóttól ekkor kapta a pofont, óriási ütést, de nem csattant, mert a oehemót mintha nem is a tenyerével, hanem inkább tenyere élével adta volna, úgy rézsűt zuhant a lapáttenyér a nő arcára, nem volt hangos, de az ütés erejétől felszakadt a nő szája széle, bal sarkában szivárogni kezdett a vér. Közben a hústorony bal kezével föltartotta a dőlni készülő asszonyt, kicsit magához is ölelte, majd könnyedén fölemelte, s mint a zsákot dobta bal vállára, közben jobb keze idegesen megint rándult egyet, rámutatott a széken ülőre, s kivitte a nőt a szobából. A z automatikusan kapott a levegőbe a nő után, de uj- jai valami betonerősségű tárgyba ütköztek, a fájdalom egész agyáig hatolt, és csak a pillanat milli- omodrészével regisztrálta, hogy felemelt jobb kezére előbb még az ajtónál álló férfi valamilyen deszkával mért irtózatos ütést. Térdre bukott a szék előtt, s akkor ugyanez á deszka oldalt érte a fejét, fülét szinte letépte, belenyomta a bőrébe, a szálkák fél arcát végighorzsolták, de érzékelő receptorai szinte jólesően vették tudomásul ahhoz a felvillanó villámhoz képest, ami a hátgerince közepét érte, a mögötte lévő csontos bakancsának tiszta erejével rúgott bele, s ezzel mintegy fájdalommentessé tette őt, mert a földön fekve csak vérködön, surrogó fekete hullámokon át érzékelte az ütéseket és rúgásokat, a taposást, mígnem a nyakszirtjébe ható éles fájdalom zuhantatta bele egy mély, fekete szakadékba, melynek nem ért a végére, mert két vállán két fekete madár esett vele, és lebegett vele, és szárnyalt vele, a puha fekete semmi — hasonló anyagú — két madara. A koromfekete tudatlanságba. Fej sárga háttérrel
