Szolnok Megyei Néplap, 1980. december (31. évfolyam, 282-305. szám)
1980-12-18 / 296. szám
1980. DECEMBER 18. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Kecskeméten a Petőfi vadásztársaság tagjai /negkezdték a mezei nyúl kilövését. Az első vadászaton csaknem száztíz mezei nyúl került puskavégre. Az állomány kímélése végett az idényben mindössze egy alkalommal rendeznek még nyúlvadászatot. Több alkalommal szerveznek viszont fácánvadászatot, mivel az elmúlt években számuk jelentősen megnőtt Több, mint 3 évtizedet szolgált a rendőrség kötelékében. Ötvenöt éves. Az élet, a munka mindig hozta a maga fordulatait, és nem is akármilyeneket. Tapasztalta a nehéz szegénységet, végigélte a második világháborút, és szeme láttára nőtt fel az ország a romok alól. Rendfokozat nélküli próbarendőrként kezdett el dolgozni, s most rendőrőrnagyként ment nyugdíjba. Élte, dolgozta, csinálta a „történelmet”, és saját bevallása szerint mindig, minden körülmények között azt tartotta fontosnak, hogy megállja a helyét emberként, rendőrként. Gönczi József rendőrőrnagyot, a megyei rendőrfőkapitányság dolgozóját 33 évi szolgálat után 1980. november 30-án nyugdíjazták. Egy dátum, s a dátum előtt 55 év egy ember életéből. — Kezdjük az elején, induljunk el a gyermekkorból. — Túrkevén töltöttem a gyermekéveket. Szüleim parasztemberek voltak, nehéz, kétkezi munkások. Szegényen éltünk, de szívesen gondolok vissza azokra az évekre, mert éppúgy hozzátartoznak az életemhez, mint más dolgok. Bárhová kerül is az ember, nem felejtheti el a szülői házat, ahonnan elindult. Mint mondtam, szegények voltunk, és alig végeztem el az elemi iskolát, már munkára fogtak a ház körül, a mezőn. Aztán jött a háború és a szegényektől azt a kicsit is elvette, amijük volt. Végigharcoltuk, nyomorogtuk a háborús éveket, két fiútestvérem hadifogságba esett, én maradtam a szülők egyedüli támasza. — Ahogy befejeződött a világégés, belépett a Magyar Kommunista Pártba. — A nehéz, embertelen élet. amiben nekem is részem volt, a háború pusztításai meggyőztek arról, hová kell állnom. A párt javaslatára lettem rendőr is. Huszonkét éves koromban 1947- ben javasoltak az állományba rendfokozat nélküli próbarendőrnek. — A személyes ambíciók is ezt sugallták? — Abban az időben az ember leginkább azt nézte, hol van szükség az ő képességére, erejére. Én Pestre kerültem. Oda hívtak, ott volt szükség rám. — Budapest messze volt a szülői háztól. — Két évig dolgoztam a fővárosban, aztán kértem, hogy helyezzenek közelebb Túrkevéhez. így kerültem Mezőtúrra. A város azért is emlékezetes, mert itt ismertem meg a feleségemet. Aztán Szolnokra helyeztek.. — Még mindig próbarend- ör volt? — Igen. Valahogy megfeledkeztek rólam, és évekig nem léptem előre a ranglétrán. Az ötvenes évek elején ismét a fővárosba küldtek, ahol elvégeztem a rendőr- tiszti iskolát, és Szolnokra mint alhadnagy jöttem visz- sza. — Ügy mondta, hogy pártmunkás is. — Amikor 1956 után megalakult az MSZMP, tovább folytattam a pártmunkát. A városi kapitányságon politikai nevelő tiszt voltam, 1957- től én szerveztem a BM-hez tartozó pártalapszervezete- ket. Itt, a megyei kapitányságon pedig 8 éve pártcsoport bizalmi vagyok. — A megyei rendőr-főkapitányság központi ügyeletének vezetőjeként ment nyugdíjba. — Tizenöt évet dolgoztam az ügyeletén. Nem mondom, kijutott a felelősségből, hiszen az egész megye rendjére ügyelünk. Rengeteg esemény, érdekesség „fut be” az ügyeletre. No és olyanok is, amit az ember nem felejt el. amíg él. Például a szolnoki gázrobbanást. Azon a reggelen, épp hogy átvettem a szolgálatot, 10 perc múlva jött is a jelentés, mi történt. Hívtam a tűzoltókat, a mentőket, a honvédség műszaki alakulatát... Vagy, amikor a Centrum áruház kigyulladt. A kora reggeli órákban történt, az áruházban még senki sem volt, mi értesítettük az igazgatót is telefonon... A gondot, a problémát magával viszi az ember még az otthonába is. De a szakma szépségét, vonzerejét is- Gönczi József 3 gyermeke közül az egyik fiú ma rendőrfőhadnagy, a másik hívatásos munkásőr. Ügy mondja, hogy .a nyugdíjazása után is szeretné fenntartani a kapcsolatot a munkahellyel, segíteni a pártalapszervezet munkáját. Ügy érzi, nem fognak haszontalanul telni a nyugdíjas napok, hiszen akad elfoglaltság bőven. Többet lehet például törődni az unokákkal, bérelt egy kis kertet, ott is akad tennivaló az év minden szakában. És szeretne utazni, jobban szétnézni itthon és külföldön. No és a társadalmi megbízatásoknak sem fordított hátat, hat éve a BM-lakótelep lakóbízottsági elnöke, s az is akar maradni. Paulina Éva Mit akar a népművelő? Mackómozgású fiatalember, Herczegh Gábor, a sze- levényi művelődési ház igazgatója — egy a megye kis falvaiban dolgozó, sokat akaró, szakképzett népművelők nem túl népes táborából. Élétrajza a népművelői pálya vonzerejét, egyben emberi, szakmai lehetőségeit is tükrözi. Nem akartam lakatos lenni — Valahol ott kell kezdenem, hogy két osztály után, a család anyagi okai miatt abba kellett hagynom a gimnáziumot Kunszentmárton- ban. A BVM-be mentem dolgozni, kitanultam a lakatos szakmát — de én nem akartam egész életemben lakatos lenni. Pedig szerettem a vállalatot. Munka mellett leérettségiztem. technikusi oklevelet szereztem. Tulajdonképpen ekkor kezdtem el keményen tanulni. A művelődési házakban dolgozók munkája akkoriban nekem olyan távoli dolognak tűnt. hogy el sem tudtam képzelni, hogy egyszer én is .. . Leszereltem a honvédségtől, jelentkeztem a Gépipari és Automatizálási Főiskolára — persze levelezőn tanultam. Az első félév után — amit sikeresen végeztem el — sok mindent tisztáztam magammal, azt többek között, hogy én a természettudományokat (még a matekot is) szeretem, de a műszaki pályát nem. Hogy úgy mondjam, lélekben ekkor már szakítottam a műszaki pályával, s volt valami, ami nagy erővel vonzott. A KISZ-ben kultú- rosként dolgoztam, s ekkoriban volt egy jó ifjúsági klubunk a kunszentmártoni művelődési központban. Ha úgy tetszik, a KISZ-ben a politikára, a klubban a köz- művelődésre „nyílt rá” a szemem. Végül egyszerű lett a döntés: Mezőhéken klubkönyvtárost kerestek, a gyárból a kis pár száz lelkes faluba kerültem, s egyúttal a továbbtanulást is választottam — népművelés-könyvtár szakon. Talán szerencsém volt, Mezőhék nem olyan hely, hogy a kezdő népművelővel mindörökre megutál- tassa a szakmát. A falusi élet színtelen, irgalmatlanul üresek és hosszúak az esték — azért a néhány rendezvényért, eseményért, amit klubkönyvtárban „kínálni” tudtam, no és a könyvekért, hálásak voltak az emberek. Nem mondom: alaposan megdolgoztam az aprónak tűnő eredményekért is. Megcsináltam a könyvtár katalógusát — a könyvtárosok tudják igazán, milyen munka ez. Egyszóval Mezőhéken végképp megszerettem új szakmámat, s a munka mellett államvizsgáztam a főiskola népművelés-könyvtár szakán. Szelevényre két és fél évvel ezelőtt jöttem, Mezőhéken gyesen levő kollégámat helyettesítettem. Személyes okokból jobb itt, mert közelebb vagyok Kunszentmár- tonhoz, a - szüléimhez. — Sohasem jutott, jut eszébe, hogy anyagilag jobban járt volna, ha a műszaki pályán marad? — Nem mérlegeltem anyagi szempontokat, amikor pályát módosítottam. Most meg nincs miért ezen töprengenem. Ehhez értek, ezt szeretem. ezt csinálom — és kész. Mindamellett nem tartom a népművelést a világ nem tudom hányadik csodájának. De itt szinte mindennap megméretik az ember munkája, megtanultam a ki csinek is örülni, annak mondjuk, hogy két asszony elmondja nekem, hogy ők szeretnének megtanulni szépen hímezni, aztán két hét alatt ..csináltunk” egy olyan hímző szakkört, amelyiknek több mint húsz tagja van. Lehet, hogy nem áll meg a csodálkozástól a szívverése senkinek. hogy ezt elmondom, de az asszonyok nagyon jól érzik magukat a szakkörben. Egy „tüskés” ember Az Öcsödön dolgozó, egyetemet végzett népművelő, Paulovkin Imréné cselekvéseinek mozgatórugója ugyancsak az adni akarás vágya. Évek óta dolgozik Öcsödön, munkáját szakmailag magas színvonalúnak értékelik. Ugyanakkor rendkívül „tüskés ember”-ként tartják számon, s akadnak, akik — jó vagy rossz értelemben — megszállottnak tartják. A róla alkotott vélemények szélsőséges módon megoszlanak. Két gyermekét egyedül neveli, emellett képes volt né„Csak” türelem és kézügyesség Spárgából font álmok Igazán egyszerű a makramé készítés, akár ön is köny- nyen elsajátíthatja. Nem kell hozzá más, csak türelem, némi kézügyesség, egy kis fantázia, és persze jó fonal., Imre Sándorné, a KÖTI- VIZIG figuránsa magától érthetődő természetességgel beszél a makramé tudományáról. Könnyen teheti, hiszen a „vizes” vállalatok hobbikiállításán is szerepel egy mellénykével, amelyet spárgából font, és amellyel a zsűri különdíját nyerte. — Mennyi idő alatt tanulta meg a makramézást? — Körülbelül fél éve kezdtem vele foglalkozni. A KÖTIVIZIG tavaly indított egy makramétanfolyamot, de én azon nem mertem részt venni, mert azt hittem, borzasztóan bonyolult művészet. Aztán az egyik kolléganőm hozott be néhány újságot, amelyekben makraméminták voltak, és rájöttem, hogy én is képes vagyok rá. — A munkaköre egyébként is kézügyességet igényel, az tehát adott volt. — Először egy övét fontam, csomóztam az akkor még hároméves kislányomnak. Tulajdonképpen öt alapműveletet kell elsajátítani, a többi jön magától. Az övét számomra is hihetetlen gyorsasággal készítettem el, mert hajtott a vágy, hogy mihamarabb lássam a végeredményt. A minta a saját ötletem, mondhatnám álmom volt. Azóta már jó pár faliképet, karkötőt csináltam. Mindig látom lelki szemeimmel, mi lesz a fonalból, és ha sikerül megvalósítani, elégedett vagyok. — Gondolom, tele a lakásuk makraméval... t— Ez túlzás, de valóban sok van már. Jövőre új lakást kapunk, szeretném, ha a szobákat a saját kézimunkáim díszítenék. — Amiktől majd nem lehet leülni, mint egyes helyeken a csipketerítőktől? — Azt nem hagyom, hogy a makramé uralkodjon otthon. — Költséges hobbi? — Hát... egy matring, azaz tíz deka fonal általában harminc forint. A kiállításon szereplő gyerek' mellényhez negyven dekát használtam fel, bőr betétekkel. — Mennyi idő kellett a mellényhez? — Fél nap. Ez volt az első ilyen jellegű munkám, siettem vele, hogy láthassam a végeredményt. Előfordul, hogy éjszaka is dolgozom, mert ha egyszer hozzáfogok, nem tudom abbahagyni. — Ennek a férje rendkívül örülhet. Elneveti magát. — Rám hagyja. Észrevettem, hogy ő is érdeklődik a makramézás iránt, sőt a kislányom is sokat kérdezősködik: „mi lesz ez, anyu. Mikor lesz kész? Azt miért úgy fonod... ?” Megvan rá a reményem, hogyha új. lakásba költözünk, családi hobbi lesz a makramé. B. J. hány év alatt hatalmasat lendíteni a művelődési ház munkáján, annak ellenére, hogy a létesítmény — finoman szólva — korszerűtlen. Ottjártunkkor a takarítónő munkáját is ő végezte, valahol homokszem került a fenntartás-irányítás fogaskerekei közé, a megbetegedett takarítónő helyett nem jött senki dolgozni. Az adott helyzetről eszembe jut a Magyar Népművelők Egyesületének vándorgyűlésén elhangzott mondat: „Tarthatatlan, hogy egyetemet, főiskolát végzett emberek — mégha átmenetileg is — széket hordjanak, zongorát cipeljenek, plakátot ragasszanak, takarítsanak.” Mi tagadás: nem luxus, pazarlás ez. A művelődési ház igazgatója nem rejti véka alá ezzel kapcsolatos véleményét, más dolgokban sem szokott köntörfalazni. Meglehet — ezért tartják „tüskésének a fenntartó tanács házában dolgozók. A „réstömő'’ ember és kapkodó idegbolond A jászárokszállási művelődési házat 1978. június közepe óta Wirth István vezeti. Az ELTE történelemnépművelés szakám végzett fiatalember, munkatársaival együtt, bebizonyította: egy öreg, korszerűtlen létesítményben is lehet korszerű közművelődési feltételeket teremteni. A művelődési ház munkatársainak tevékenységét egyfajta specializáció jellemzi. A ..kis csapat” három népművelőből (kettő szakképzett) és egy gazdaságvezetőből áll. Kinek-kinek megvan a maga jól elkülöníthető munkaterülete. Wirt István különös jelentőséget tulajdonít az intézmény felnőttnevelő (andragógiai) funkciójának. — Kissé irritál — szakmai szempontból —, hogy köz- művelődésünk meglehetősen a múltra orientált, félreértés ne essék, nem a honismereti, a pávaköri, a folklórmozgalommal van bajom (vitathatatlan, hogy a közösségek képesek kultúrát teremteni), hanem azzal, hogy hellyel-közzel abszolutizáljuk közművelődési szerepüket. Ez idő tájt, úgy gondolom, hogy a gazdasági ‘élet felé orientált közművelődésre volna szükség. Mi ezért vállaljuk föl a szakmai tanfolyamok szervezését, előkészítését, lebonyolítását — akár a Hűtőgépgyár hegesztőiről, akár a téesz most épülő sertésnevelőjének leendő szakmunkásairól van szó. Hozzáteszem, az hogy szervezésünkben tulajdonképpen létrejött egy „mini szakmunkás- képző”, egyébként is gyümölcsöző, többek között ez biztosítja a gazdasági szervekkel a jó kapcsolatot (az utóbbi időben ez az anyagi támogatás mértékében is megmutatkozik), s nem utolsósorban az intézmény és „kínálata” tekintélyét. A jászárokszállási művelődési ház természetesen'nem- csak „felnőttnevelő” intézmény. Tízegynéhány művelődő közösségnek, tanfolyamoknak, kiállításoknak, szórakoztató rendezvényeknek is otthona. Utóbbiakból egyre többet kell rendezni a művelődési háznak — a fenntartás, a karbantartás költségeihez, a nem nagy bevételt hozó, ám értékes kulturális eseményekhez egyre több pénzre van szükség. — Ki hát a népművelő? Wirth István szerint: — Hivatásos szervező, művészeti nevelő, felnőttnevelő, menedzser, gazdasági szakember — és így tovább, mindegyik egyszerre és mindegyik külön-külön. „RéStömő” ember, néha kapkodó idegbolond. (Következik a befejező rész: Ha nincsenek egyedül.) Szabó János Amire egy ember életéből telik Kultúra és közösség (2.)
