Szolnok Megyei Néplap, 1980. december (31. évfolyam, 282-305. szám)

1980-12-14 / 293. szám

1980. DECEMBER 14.

Irodalom» művészet

LUGOSI LÁSZLÓ RAJZAI

A

mikor a nő az orvossal együtt kilépett a rendelő ajtaján, egyenesen a kijárat felé indult- A férfi felugrott a pádról, gyorsan az órájára nézett, és még utolérte a nőt a kapu előtt.

— Miért nem mentél el? — kérdezte a nő.

— Meg akartalak várni.

A nő az órájára nézett.

— Öt óra van — mondta.

— Majd taxiba ülünk — mondta a férfi— Nem kellett volna várnod. — Dehogynem, — mondta a férfi, és megsimogatta a nő arcát.

— Merre megyünk? — kérdezte a nő az'utcán, és megállt. A férfi nem válaszolt. Nézte a nő arcát, és ismét megsimogatta.

— Majd mindent elmondok — mondta a nő, és engedte, hogy a férfi megfogja a kezét-"

Alig mentek néhány lépést, amikor ismét megállt, és egy pillanatig úgy figyelt, mintha zsebrádiót hallgatna.

— A jövő héten megoperálnak — mondta aztán, és már indult is tovább.

A férfi a nőre nézett, aztán az órájára.

— Menjünk busszal — mondta. Miután lefurakodtak a buszról, és átgázoltak az utcán örvénylő sokaságon, helyre igazgatták a kabátjukat, sóhajtva levegőt vettek, aztán befordultak egy mellékutcába.

— Szegény gyerek, már azt hiszi, hogy nem jön érte senki — mondta a nő.

— Az anyja is ilyenkor szokott érte jönni — mondta a férfi.

Amikor a ház elé értek, megölelte a nőt.

— Rögtön jövök — mondta- — Meg foglak várni — mondta a nő.

— Kár, hogy pont mára beszéltem meg, hogy én jövök a gyerekért — mondta a férfi.

— Egyáltalán nem baj — mondta a nő.

— Dehogynem baj. Ma csak veled kellene lennem. Ha előre tudtam volna mindent, máskor jöttem volna— Akkor is most jöttünk volna. Semmi sem történt — mondta a nő.

— Sietek. Nagyon sietek.

— Itt foglak várni — mondta a nő.

Császár István:

Triptichon

Gurgyulival

RIEZ ADALBERT BÉLA: BÁRBAN

Gurgyuli huszonegy hónapos volt. Még nem tudott beszélni, valószínűleg azért, mert öthónapos korától bölcsődébe jártAmikor meglátta az apját, elengedte a gondozónő kezét, és si- kongva végigfutott a kőkockás folyosón. A mosástól elformátlanodott trikó volt rajta és guminadrág. Az apja felkapta. Gurgyuli kétfelől megfogta az apja arcát, mosolyogva nézte, mint egy kedvére való tárgyat, többször egymás után azt mondta lágy hangon, hogy „heej”, aztán bele akart nyúlni az apja szájába.

— Hol ütötted meg a homlokodat? — kérdezte az apja, miközben öltöztette a viaszosvászonnal borított asztalon.

— Urgyul-gurgyul-burgyul — mondta az apja. — Tartsd szépen a lábadat. A másikat.

Gurgyuli tartotta a másik lábát, aztán elrántotta és nevetett. Az apja utánakapott, és ráadta a cipőt.

1 — Tartsad szépen, sietünk — mondta, és megsimogatta Gurgyuli fejét. Belebújtatta a vattázott kezeslábasba, fejére húzta a sapkát, amit Gurgyuli megpróbált lehúzni, de az apja gyorsabb volt nála— Megyünk, csibész. Rohanunk — mondta.

A liftben Gurgyuli egyik kezével átfogta, az apja nyakát, nézte magát a tükörben, csodálkozó mosollyal, végül belecsapott az üvegbe, és a villanykapcsoló felé nyújtotta a kezét.

— Lámpa — mondta.

Az apja odahajolt vele a kapcsolóhoz, Gurgyuli nyögve az erőlködéstől, eloltotta a villanyt.

— Júúj. •. — mondta elégedetten.

— Sötét van — mondta az apja.

Az utcán is sötét volt. A nő

ott állt a túlsó oldalon, a sáros hólétől csillogó járdán.

— Hogy vagy Gurgyuli? — kérdezte.

Gurgyuli a piros foltot mutogatta a homlokán, és ismét érthetetlenül gagyogott.

— Megütötte a homlokát — mondta a férfi.

Az autóbuszmegállónál rengetegen várakoztak, de azért ők felfértek valahogy. _Egy kövér asz- szony rögtön átadta a helyét, amint meglátta a férfit a gyerekkel.

— Ülj le — mondta a férfi a nőnek.

— Nem. Ülj csak le — mondta a- nő.

Gurgyuli elhelyezkedett az apja ölében, megkapaszkodott a műszőrme gallérba, belefúrta az arcát, és kilesett. Még egyszer megismételte a mutatványt.

De a férfi hátrahajtva a fejét, a nőt figyelte, aki kinézett a jégvirágos ablakon, amin keresztül semmit sem lehetett látni.

— Drágám — súgta a férfi, és megsimogatta a nő kezét.

— Micsoda — kérdezte a nő, és lehajolt.

— Drága szerelmem — mondta a férfi.

A nő egy pillanatra elmosolyodott, felegyenesedett, és kinézett az. ablakon.

— Itt van a nagymama — mondta az apja Gurgyulinak, amikor beléptek a földszinti lakásba.

— Hát itt vagy? Te arany, drága, édes, gyönyörű, te kis tündérkirály! — Te csöpp! — kiáltotta a nagymama.

Gurgyuli karjait lengetve besietett a szobába, elcsavarta a rádió keresögombját, aztán nyomkodni kezdte a magnetofon billentyűit.

— Azt nem szabad, te! — mondta a nagyapa.

A nagymama el akarta kapni Gurgyulit, hogy megszorongassa, de Gurgyuli kifordult a kezei közül. *

— Gyere, levesszük a ruhádat — mondta az apja.

Gurgyuli odament hozzá, és a magnetofon felé mutogatva igyekezett minél előbb kibújni a kezeslábasból.

A nő az ajtóban állva nézte őket.

— Ki az neked, te csillag? — kérdezte a nagymama.

• — Apukád? Hol van az apukád, mutasd meg?

Gurgyuli az apja arcára bökött, és szégyenlősen mosolyogva a nagymamára nézett.

— Ott van az apukád, te szépség.

— Ülj le, Eszterkém. Miért nem teszed le a kabátod? — mondta a nagymama a nőnek.

— Köszönöm, azt hiszem, elmegyek.

— Hová akarsz menni? — kérdezte a férfi

— Miért mennél? — kérdezte a nagymama.

— Talán jobb, ha elmegyek. Nem jól érzem magam.

— Csak nincs valami bajod, Eszterkém? — kérdezte a nagymama.

A férfi odament a nőhöz, megsimogatta a haját.

— Ne menj el— mondta.

— Engedd, hogy elmenjek — mondta a nő.

— Mit csináljak veled? — kérdezte a férfi. — Veled akarok lenni. Értsél meg.

— Mindjárt kapsz befőttet, ülj oda az asztalhoz — mondta Gurgyulinak

— Nem szabad mindent elrontani — mondta a nőnek. — Egy óra múlva találkozunk az Ibolyában. Beszélnünk kell. Szeretlek.

— Jó — mondta a nő. — Egy óra múlva találkozunk. Addig sétálok. Nagyon rendes vagy.

— Fenét vagyok rendes — mondta a férfi.

Gurgyuli a szoba közepére húzott egy nagy papírdobozt, ráállt, és diadalmasan kiabált.

— Mit akarsz elmondani, te aranyos? — kérdezte a nagymama.'

— > Gurgyuli oda se figyelt. Ökölbe szorította a kezét, összeszorította a fogát, minden erejét összpontosítva megfeszült, mintha azt remélné, hogy sikerül a levegőbe emelkednie, vagy valami más módon átlényegülnie. Aztán hirtelen abbahagyta, és az apjára nevetett.

Félórával később a taxiállomásnál volt a tér szélén, az apja karján ülve. Belefúrta az arcát a szőrmegallérba, és hallgatott. Esni kezdett a hó. Alig egy lépésre tőlük egy lány és egy himlőhelyes arcú" fiú csókolózott.. Már amikor Gurgyuliék odaértek, akkor is azt csinálták, unalmas mozdulatlanságban.

Gurgyuli kinézett a gallérból,

Pék Pál:

de ismét visszabújt, ahogy megérezte az arcára szóródó hókristályokat.

Egyetlen taxi sem jött.

Odaállt egy aktatáskás, kalapos ember, ő is várakozott, Gurgyuliék háta mögött. Egy Öregedő nő is elősompolygott.

— Nem akarsz bejönni hozzám?

— kérdezte az aktatáskás embert.

— Nincs pénzem, kérem —- mondta az aktatáskás.

— Akkor mit akarsz? — mondta az öregedő nő, és elment.

Gurgyuli már szendergett, mire hazaértek.

— Szia, gurgyul-gurgyul — mondta az apja.

A felesége átvette tőle a gyereket.

— Hogy vagytok? — kérdezte az asszony.

— Jól. Sietek.

— Evett a gyerek?

— Evett — mondta a férfi, az órájára nézett, és lesietett a lépcsőn.

Az asszony bement a félig alvó Gurgyulival a szobába.

— Meg se fürdetem szegényt. Nincs szívem fölébreszteni — mondta egy férfinak, aki keresztbefeküdt a heverőn, és a tévét nézte.

— Halkítsd le a tévét — mondta az asszony.

A férfi lustán fölállt, és lehalkította a tévét,

Utána a székre ült. A heverőn Gurgyulit tisztába tette az anyja, aztán lefektette a gyerekágyba. >

— Eszel valamit? — kérdezte i a férfitól.

— Lehet — mondta a férfi, és derekánál fogva magához húzta az asszonyt.

— Mint egy kismadár, akkora vagy — mondta.

Az asszony kiment a konyhába, felvágottat és kenyeret hozott tányéron.

— Akár kismadár, akár nem kismadár, eldönthetnéd végre, hogy ideköltözöl-é? — mondta a férfinek.

— Azt hiszed, olyan egyszerű?

— Minden egyszerű, ha nem bonyolítod.

— Na jó. Holnap elhozom a holmimat.

Mi az, hogy na jó! Én nem akarlak rábeszélni.

— Ne kiabálj úgy — mondta a férfi — felébred a gyerek.

Az asszony Gurgyulira nézett.

— Lehet, hogy jobb nekünk ketten — mondta.

— Dehogy jobb nektek — mondta a férfi. — Szeretem a gyerekeket.

— Na és, ha ide költözöl, akkor mi van? — kérdezte az asszony.

— Majd megunod, és elmész.

— Mit akarsz tőlem? — kérdezte a férfi. — Tegyek ünnepélyes esküvést, hogy életed végéig veled fogok élni? Kilát a jövőbe? Lehet, hogy te fogsz előbb megunni... Ajánlották, hogy menjek el két évre Tanzániába. A főiskolán taníthatnék. Meg kell értned, hogy addig van értelme a függetlenségemnek, amíg fiatal vagyok.

» s az én függetlenségemnek

E

meddig van értelme? — kérdezte az asszony. — Mi? Szóval, én fogadjalak el úgy, ahogy te akarod.

— Egyszerűen nem értelek — mondta a férfi. — Az előbb azt modtam, hogy . ide költözöm.

— Hát persze. Meddig tart az nálad ?

— Fel tudod pipásítani az embert. Mit akarsz végre? Költözzek, vagy ne költözzek?

— Amit akarsz, azt csinálsz. Ültek szótlanul, és nézték a tévét, pedig nem is érdekelte őket a műsor.

— Megágyazok — mondta az asszony. — Itt alszol?

Negyven felé

Ha kilép a test önmagából, s kivetkezik az arc, a pillák mögé zárt világból időtlen csönd havaz.

Mert ennyi ez. A pocsolyákon darvakkal leng az ég —

Egy mozdulat a foszló tájon, mi nem fáj, semmiség.

(Bár háborodott fű tolong már, s örökre elborít, s a legutolsó indulásnál magad vagy távolibb.)

Szeretlek. mondod még egy

[fának,

s megőrzi hó sebed —

Elindulsz majd az éjszakának. Batyud az életed.

Mogyorósi Erika:

Mintha

Nyílnak bennünk biztos •

Ifegyverek

és rajtra fogva rögtön mindegyik

mint akik soha árván mint akik soha szeretve megszólítasz szólítalak mintha először mintha utoljára mintha mindig mintha mindig

és nem történt semmi azelőtt csak megszülettem és még

[mindig élek

RIEZ ADALBERT BÉLA: ZSIRÁF

Konczek József:

A tündér

Egymáshoz hajolt

felhős arcom és a melle két

[dómkupolája,

hangtalan.

S nem tudtam, honnan való, Csak azt tudtam, hogy bennem

[lüktet

mindkettőnk hatalma.

Mintha sziget volnék,

úgy emelt a fáradtságaim fölé.

Vízből bukkannék föl.

És — magamra néztem.

Én — az a sziget, melynek óriási háza van.

És a villám cikk-cakkos faágak, és mellén a korbácsoló vérerek, s arcomon az esős nyár jele olyan ismeretlen volt egy percre, mint az öröm forró

[hullámérlökései. Ujjaim bögyében nyögve kelt

[a nap,

mert ő

orgonasíp hideg bordáim közé tüzes csíkot csókolt.

Összeállította: Kékasy Ildikó