Szolnok Megyei Néplap, 1980. december (31. évfolyam, 282-305. szám)
1980-12-14 / 293. szám
1980. DECEMBER 14. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 | Arcképvázlati AZ ÉPÍTŐ Huszonhat éve, hogy a kunszentmártoni hétgyerekes parasztcsalád fia kőművesként az Állami Építőipari Vállalatnál felszabadult. Azóta egyfolytában mindig épít — mégis változatos volt, sose unalmas a munkája. Különben is azt tartja: aki azt csinálhatja, amit szeret, nem lehet kiegyensúlyozatlan, boldogtalan ember. Talán ebben rejlik az oka, hogy hűséges a vállalathoz, s jókedvének is, ami sok nehéz pillanaton segítette már át az életében. Negyvenhetedik évét tapossa, de ez nincs ráírva az arcára, sem a tartására. A lelkesedését irigylem. A huszonegy éves Földi László először gépállomásokat épített sokadmagával a megyében. A fegyvernekit, aztán a szolnokit. Nem kívánkozik a falai közé, de a szolnoki központi rendelőintézeten is sokáig dolgozott. Aztán jöttek a lakások. öreg szolnokiak is bámultak, amikor az ötvenes évek első felében emeletes lakóházakat alapoztak a város addig sáros, zegzugos utcáiból kiegyenesedett úton, a mostani Ságvári körúton. Azok voltak az első lakások, amelyekhez még igazán sok kőműves kellett Földi László jól emlékszik a cserépkályhás, nagykonyhás, tágas otthonokra. Nem olyan komfortosak, mint a mostaniak, de lakások voltak. Ugyanígy a Vosztok út a Vörös Csillag út első házai is. Gyártelepi lakóházak következtek, a cukorgyárnál, aztán újból és újból gyárépítés, például a Tiszamenti Vegyiművek. Közben kis „vendégmunka” Farkaslyukon. — Tudja, az jó meló volt, — mondja — nagy hajtás, de legalább akkora öröm is. Bányászlakásokat építettünk. Kitettünk magunkért, nem azért mondom, hogy dicsekedjek... Minthogy akkor már kerek tíz esztendeje párttag volt, — abban az időben nem 18 év volt a korhatár, még Kunszentmártonban alkalmasnak tartottak rá — és a párttag nemcsak a munkában jár elől. ráadásul ha fiatal is, tanulnia kell. Művezetői vizsgát tett 1960-ban, aztán épített tovább. Az utolsó kétkezi munkája a megyei pártbizottság székháza volt. Akkor, 1967-ben, nevezték ki művezetőnek, s pár év múlva a garanciális építésvezetőség lett a munkahelye. Aki kicsit is ismeri az építőipart, annak nem kell különösebben magyarázni, mit jelent a garanciális munka. Hogy finoman fogalmazzunk, a szakipárosokra — s nem akármilyenekre van szükség — vár a feladat, hogy jó egy év után visszamenjenek a felépült házba, s helyrehozzanak mindent, amit „nem a legjobb minőségben” adtak át az építők. Viszont van egy gyönyörűsége is ennek a munkának, ami csak a garanciában dolgozóknak adatik meg. Amíg az építő legfeljebb elképzeli, milyen otthon lesz a kész, de üres lakásból, addig a garanciális munkára érkező látja is! Tud különbséget tenni, aztán magában megállapítani: kétféle ember van. Az egyik megbecsüli, egy életen át otthonának tartja a lakást, a másik meg nem csak elfogadja, lakja. Földi László nem a fecsegős emberfajtához tartozik. Legfeljebb annyit mond, hogy több a jó ember, szerencsénkre. Azt is mérheti, méri is, mit változott a negyedszázad alatt az építőipar. Rengeteget fejlődött, de nemcsak úgy, „magában”, hanem az építőanyagiparral együtt. És ha az anyag, a technika fejlődött, az embernek is lépést kell tartani vele. Huszonhét szakiparos dolgozik a keze alatt. A „garanciálisok” jártak és dolgoztak a hetvenes években épült valamennyi szolnoki lakótelepen. A Vosztok szélén, a Palla István körút mögött, a Zagyvar-parti lakótelepen, az Ady Endre, a József Attila úton, a Csanádi körúton. Most éppen a Széchenyin dolgoznak. A November 7 felüljárónál van egy kis raktáruk, irodájuk, étkezdéjük, öltözőjük. Reggel onnan indulnak, ki merre. Földi László a héten az Orosz György úton dolgozott az embereivel. Nem panaszkodik, nem mondja, hogy sok a munka, bár bizonyos, nekik is, a lakóknak is az a jó, ha kevés! Persze, hasok, akkor se vitáznak. Az ÁÉV törzsgárdatagja, a tízszeres kiváló dolgozó hol lakhatna máshol, mint az ÁÉV építette lakóházban. A felesége yis az építőiparban dolgozik. A fia? Kis sóhaj. A gyerek a Műegyetemen első éves, különben pólós a Vasasban. Itt bontogatta szárnyait a Vízügy-Dózsában. Az apja is szereti a sportot? Rábólint, igen, fiatal korában kézilabdázott Kunszentmártonban. És a medencénél, ki engedi le a kosarat a vízilabda mérkőzéseken? Nagyot nevet. Az igaz, nagyon szereti a vízilabdát, ha csak teheti, mindenben segít. Nem tisztség- viselő, csak úgy hobbiból ott áll a medence szélén. Mindenre futja az idejéből. Kis kertjére is, a fákra, a virágokra. Ha szolgálatba hívják, ott sincs elmaradás. Háromszoros kiváló munkásőr, s két éve a Haza Szolgálatáért Érdemérem ezüst fokozatával tüntették ki. Gyakran hazalátogat, Kun- szentmártonba. Vigasztalja az öregjeit, csak a betegségről ne beszéljenek, örüljenek, látják, milyen szépen boldogult eddig mind a hét dolgos gyerekük. A nyolcvanöt, meg nyolcvanéves két öregnek jól esik, ha szeretettel veszi őket körül az.em- ber. Orvosságnál is többet ér a jó szó, a figyelem. Sóskúti Júlia Vérellátó állomás A Szolnok megyei Vérellátó Állomás naponta 2200 kórházi beteg részére biztosítja a vér legkülönbözőbb alkotó részeit. Több mint 20 ezer véradó áll készenlétben, hogy kijelölt időpontban, sürgős esetekben segítsen embertársain. Az állomás korszerű gépekkel, műszerekkel, az itt dolgozók maghs szaktudással rendelkeznek, amely lehetővé teszi a vér gazdaságos és gyógyítás céljára való felhasználását. Hűthető centrifugákban választják szét a vér alkotórészeit A felhasználásra váró .vér palackokban sorakozik a hűtőszekrényben A vér felhasználás előtti ellenőrző vizsgálata nélkülözhetetlen A gyökerek nehezen eresztenek Irdatlan, kegyetlen ez a téli világ a mesterszállási tanyákon. Mindent vastagon belepett a hó, jéggé dermesztett a fagy. Sehol egy csapás, amin elindulhatna az ember a kövesútra, ami kilométereken át elvezeti orvosához, gyógyszerért, boltba kenyérért, a falubeliek közé néhány jó szóért. Az új otthonban — Amíg fiatal az ember hagyján, könnyebben útra kel. De ha már nyolcvannál is több év nyomja a vállát... Látja, ott messzi távolban azit a kis tanyát ? Körülbelül hat kilométerre van még tőlünk... — „Idegenvezetőm” Erős Lajos, a mezőhéki Táncsics Tsz üzemi pártbizottságának titkára ide gyökerezett ebbe a világba. Nincs ember, akit ne ismerne errefelé. Jól ismeri a két idős nőt is, a nyomorúságos, tanyai életükhöz ragaszkodó testvérpárt. Adott volna már a tsz nekik lakást a faluban, sőt a hajlék kulcsa is a kezükben volt, de nem! Ök ott akarnak meghalni — mondják immár ki tudja hányadszor — ahol születtek, ahol leélték az életüket. Talány, hogyan jutnak ilyen nagy télben a mindennapi kenyérhez, az ivóvízhez. Hiszen a „szomszédok”, vagy a gazdaság KISZ-esei is, akik ennivalót hordanak nekik, mostanában ritkábban vetődnek erre. Négy éve már, hogy a szövetkezet elnökhelyettese, Szabó Péter az emberibb élet választására ösztökéli őket. Hiába. Csupán a Táncsics Tsz-hez tartozó mezőhéki és mester- szállási tanyavilágban harmincöt öreg, magányos ember él, — egyiküknek sincs közvetlen hozzátartozója, akire számíthatna. Ma már csak harmincötén. Egy évvel ezelőtt többen voltak, de az elmúlt 12 hónapban valami új, valami nagyszerű kezdődött ebben a gazdaságban. Mesterszállás, Alsórész. Sárgafalú épület a bolt szomszédságában. A ház egyik szobának-konyhának használt helyiségében, öreg, szúette bútorok között él az anya — Kovács Lászlóné —, és elvált asszony lánya, írónké. Mindketten betegek, elesettek. — Ide tíz kilométerre, a .Tisza II. csatorna gátjánál laktunk az egyik tsz-tanyán, de Szabó elvtárs addig járt a nyakunkra, míg beköltöztünk a faluba. Azt mondta, nem szeretné, ha ránk dőlne az épület — magyarázza az öregasszony, és hangján érződik,- még mindig sajog a szíve a tanya után. — Dehát itt könnyebb az életük. — Hát az igaz, mert nekünk még az ivóvizet is Hékről kellett hordanunk. — Hékről? Dehiszen az legalább öt kilométerre volt a tanyájuktól. — Ügy bizony. A lányom a hátára kötötte a marmon- kannát, aztán azzal hordta... A lány most havat olvaszt az ütött-kopott sparhelten, mert a közeli kút elromlott. A tanyán is így csinálták télen, most miért menne egy távolabbi kúthoz vízért, — Csak jobb itt, nem? — Nem könnyű ezt megszokni! Ott a tanyán magunk voltunk, itt szomszédok is vannak, és nehezen passzol össze az ember. A lakás szobából, konyhából. kamrából áll, de ők csak egyetlen helyiséget használnak. Nekik ennyi is elég. A ház egy másik lakásában magányos öregember lakik: Szalai Imre. — Én könnyen belegyeztem, hogy beköltözöm a faluba. A Tigyi Pista tanyáján éltem, de ők házat építettek maguknak a községben. A tanyát már le is bontották az ősszel. Jó itt nekem, jó meleg a lakás. — Van tüzelője?- Most vettem fiát meg szenet. Apródonkint hozhatok, mert csak így telik a 850 forintos nyugdíjamból. — És ez az egy szobája van? — Van egy kamrám is. A kamrában a polcon három hatalmas kenyér. Márkérdezném minek, hiszen rászárad, meg aztán itt a bolt a szomszédban, mindig vehet frisset — de nem teszem, ő így szokta meg. A kenyér a kamrában maga a biztonság. A tanyán soha nem tudta az ember,‘mikor zárja el a téli idő, a tavaszi belvíz a világtól. — Aztán jó pálinkát mérnek a szomszédos italboltban? — célzok arra, hogy láttam, éppen a kocsmából jött haza. — Kell az embernek az a napi féldeci, megmozgatja a vérit. És ha már a szomszédban árulják... A ház harmadik lakjában magányos nő él, Andra- csek Eszter, — Eszti néni. A konyha, a szoba zsúfolva a sok bútorral, ruhával... Meg kell őrizni, amit egy életen át összegyűjt az ember. — Május 24-én költöztem én ide' Szabó elvtárs addig járt hozzánk míg igent mondtunk De» nagyon nehezen ment. Persze könnyebb itt az élet. Itt van a szomszédban az orvos, a bolt, aztán a szomszédokkal is jóban vagyunk már. Csak az a .baj, hogy a tsz nem kerítette el az udvart, és a tyúkjaim mind megdöglenek, mert bezárva kell tartani őket az ólban. Pedig az. 1195 forint nyugdíj mellé elkelne az a kis pénz, amit a tojásokért kar>n ék. — És mi lett a tanyával? — Megvette a tsz 12 ezer forintért. Ki is fizették. Mondom Szabó Péternek: magát emlegetik mindenütt da /öregek, hogy rábeszélte őket a költözésre. — Nem is képzeli, milyen nagy dolog, hogy mór azt mondják lassan megszokják a falut. Hogy már megbékéltek. Ez a legnagyobb elismerés, amit kaphatok tőlük. Nem csak önzetlenségből Szabó Péter az atyja a gondolatnak amelyet tett követett: a tsz Mesterszálláson néhány üresen álló épületet 100 ezer forint költséggel lakássá alakíttatott át,— persze néhány szocialista brigád is segített, — és felajánlotta a tanyájukon életüket magányosan tengető időseknek. Költözzenek be, pénzt sem kell a lakásokért fizetniük, csak alacsony ösz- szeget lakbérként. A tanyát pedig megveszi a tsz, ki is fizeti az árát azon nyomban. Hat lakásnak lett eddig így gazdája. — Az Alsórészen például a volt nagy pedagóguslakásból három kisebbet csináltunk az öregeknek, meg egy orvosi rendelőt, ahová hetenként háromszor kijár a doktornő. Van még ott egy üresen álló, romosodó iskolaépület is, abból1 is lehetne csinálni 3—4 lakást, de az nagyobb munkát igényel. És Mezőhéken is Szükség lenne ilyen lakásokra. Ott is keresünk üres épületeket, — magyarázza. <— őszintén. Csak önzetlenségből csinálják? Tagadóan int: nem! Ez az igazság! Elsősorban a magányos, tanyai öregeken akarnak segíteni. Bár éppen ők azok, akik a múlthoz, a saját szegénységükhöz való görcsös ragaszkodástól, az újtól, a másképpen is lehet élni félelemtől vezéreltetve, szinte képtelenek fölismerni saját érdekeiket. De az öregek faluba költöztetése érdeke a tsz-nek is. A megvásárolt tanyát a fiatal szövetkezeti tagok veszik meg, lebontják, és a még használható anyagokból garázsokat, alsóépületeket építenek maguknak a községben. Aztán egy-egy ilyen tanyahely újabb és újabb egy-egy holddal gyarapítja a művelhető földterületek Még harmincöt öreg emberrel szeretnék megértetni: emberibb élet vár rájuk a faluban. — Más elképzelésünk is van — magyarázza Szabó Péter — Egy 1977-ben született törvény lehetővé teszi, hogy jogi személyek, tehát a termelőszövetkezetek is köthetnek tartási szerződést. Bellevágnánk. — Hogyan tudnák teljesíteni az azzal járó kötelezettségeket? — Reméljük, hogy találunk majd olyan asszonyokat, akik vállalják a gondozással járó munkát, persze térítés ellenében. Az étkeztetést is meg tudjuk oldani, a központi konyháról, reggelit, ebédet, vacsorát lehetne vinni az öregeknek. — Akik pedig még könv- ovebben mozognak, azok számára egy napközit is létrehozhatunk, ahol eltöltik az idejüket. Beszélgetnek, kártyáznak, rádióznak, olvasgatnak. Nekünk kell segítenünk rajtuk, akik ennek a szövetkezetnek az első lépéseit megtették, és akik ma a legelesettebbek, a legrászorultabbak, és igen, a legszegényebbek — szót Erős Lajos. Ez is szolgáltatás Tény: a mezőhéki Táncsics Tsz tagjai közül 609 a nyugdíjas, közülük négyszázötvenegynek fizet a tsz nyug- díjkiegész''tést, és százhat- vannégyen kapnak munkaképtelenségi járadékot. Juhász Mihály né, a szövetkezet szociális bizottságának vezetője mondja: — Akinek a nyugdíja 2000 forint alatt van, az kap nyugdíjkiegészítést, egy évben egyszer, ha magányos 1300, ha házastársa is van, 2030 forintot. Csaknem 700 ezer forintot fizetünk erre a célra egy esztendőben, aztán évközben segélyre 150 ezer forintot. Most karácsony előtt postáztunk összesen 50 ezer forintot Az elnökhelyettes állítja:a tartási szerződés kötése egyfajta szolgáltatása lehetne a szövetkezetnek. Erre a pénzt elő kell teremteni! Ám az őszinteség kedvéért hozzáteszi: — Egyfajta társadalmi igazságtalanságot is félfczá- mol|nánk ezzel. Mert nézze csak: addig, míg egy öreg magányosan él, a rokonok legtöbbször feléje se néznek. De ha meghal: másnap már itt vannak a hagyatékért. — És mikorra számítják, hogy megköthetik az első i lyen mégállapodásofcat ? — Igyekszünk meggyőzni néhány hidős embert ennek jelentőségéről, de sajnos, ma még nincs eredmény. Az öregember lázasan, bebugyolálva fekszik az ágyban, a tanya hideg sivár. Két napja csak száraz kenyeret evett, és vizet ivott. Nem megy be a faluba. Ez az ő tanyája. Itt minden szegért ő dolgozott. Senkije sincs. Mi lesz, ha meghal? Hát majd eltemetik, a tanyával meg csinál valamit az unokaöccse, akit már legalább 15 éve nem is látott. Görcsös ragaszkodás a semmihez, konok elszánt kötődés a múlthoz. Hogyan lehet itt segíteni? A megyében az 59 és fél ezer tsz-tag közül több mint huszonötezer nyugdíjas. Vannak akik szépen, rendezett körülmények között, családban élnek. De vannak ilyenek is, mint ez az öregember. Rajtuk segíteni kell. — Minden ember más és más, — mondja Szabó Péter — nincs recept, kihez, hogyan lehet közel férkőzni, kit hogyan lehet meggyőzni, hogy másként is élhetne. Egy biztos: az öregeken segíteni kell. És nemcsak Mezőhéken. Varga Viktória
