Szolnok Megyei Néplap, 1980. november (31. évfolyam, 257-281. szám)

1980-11-13 / 266. szám

1980. november 13. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Bernáth Aurél születésnapjára Barátja voltam az újnak... Az ócsai Vörös Október Termelőszövetkezet nagyvázsonyi lovasiskolája az idén is több hazai és külföldi csoport részére rendezett őszi vadászlovaglást. A Balatonfelvidéken átve­zető lovastúráknak nagy sikere volt a lovasok körében. A képen: Indul a lovastúra a Zichy­kastélyból A Somogy megyei Marca­liból indult Bernáth Aurél festőművész és író hosszú, küzdelmes pályát tudhat maga mögött. Méltatóinak egyike így írt róla annak idején: „Nin­csen festőnk, akinek férfias lírája ily szuggesztív és szövevényes lenne. Páratlan érzékenysége révén új terü­leteket csatolt a magyar piktúrához, a mélabús, her- vatag tájaktól a Balaton fel­vidék tropikusan lángoló szépségéig. De nincs hozzá hasonló koloristánk sem. Hagyományokba kapcsoló­dik, s máris nemes hagyo­mányokat teremtett. Büszke lehet rá, de mi is büszkék lehetünk, hogy a magunké­nak vallhatjuk.” Kritikusai gyakorta emle­gették festészetében fellel­hető „északi ízeket”, s egye­dülálló, magányos, monu­mentális alakjait, amelyek a lét távoli állomásait sej­tetik. Érzékeny, tipikusan nagyvárosi művésznek te­kintették, olyannak, akinek már fiatalon magas rangot biztosított' műveinek kvali­tása • Bernáth Aurél helyét a magyar művészettörténet fejlődésében még Kállai Er­nő és Genthon István jelöl­te ki. Európai jelentőségét pedig Meier-Graefe méltat­ta annak idején. Ezek az értékelések azóta is helytállóak. „Bernáth Aurél a nagy magyar mes­terek sorába tartozik.” A művész, a festő és író ez év novemberében tölti be életének 85. évét. A gyengélkedő Bernáth Aurél ezekben a napokban nem fogadott, de, amikor utoljára nála jártam, éppen újabb könyvén dolgozott. — Öreg vagyok, beteges, nem visznek a lábaim, ki se mozdulok az utcára már évek óta. Nem tudhatom, hogy máshol mi van, de azt igen, hogy a mi falunkban nem fe­ledkeznek meg a magányos, magatehetetlen, idős embe­rekről, hogy jóravaló, min­dig másokért fáradozó, ked­ves emberek törődnek ve­lünk, és segítenek, ahol csak lehet. Jászárokszálláson a magá­nyosan élő 82 esztendős F. A-né így mondja el, milyen áldás számára és a hozzá hasonló, az évek terhét ne­hezen viselő beteges öregek­nek a segítség, amit a való­ban mindig másokért fára­dozó házi beteggondozóktól kapnak. A nagyközségben huszon­három olyan, egyedül élő. idős ember van, aki hosszabb ideje ágyban fekvő beteg, la­Jegyzeteim alapján had idézzek fel most ebből a be­szélgetésünkből : — A természetelvű művé­szet kimeríthetetlen. Azért, mert a világgal van kapcso­latban, a világ milliónyi ar­cával, és a művészet ide, ezekhez az arcokhoz köti a festőt. Ez adja számára az ihletet — mondta Bernáth Aurél, miután a szó a mű­vészetek új formakereső tendenciáira terelődött. — Nem ellenzi a művé­szetek új útjainak keresé­sét? — Barátja voltam az új­nak, fiatal festő koromban absztraktként indultam. Az első berlini kiállításom szín­tiszta, absztrakt munkákból állott. A második is. Ahogy azonban ez a kiállításom bezárult, azt mondtam: vé­ge! Ezt az utat tovább nem járhatom. De mindezt szi­gorúan magamra értelmez­ve. Az absztrakt festészet próbálkozásait a legnagyobb érdeklődéssel nézem és tö­kéletesen félreértenének, ha azzal gyanúsítanának, hogy én ezeket a próbálkozásokat netán elgáncsolni akarnám. Erről szó sincs. Tisztelem őket. — Vajon mindig megérti a kívülálló a művészetek „szavát”? — A művészet belső be­széde olyan szűrőn megy át. amelyet egy másik értő esetleg már nem tud követ­ni. Talán azért, mert más égbolt alatt született. A hú­szas. harmincas években a költészet és a festészet kö­zel jutott a teljes, értetlen­ség állapotához. Pillanatok­ra itt-ott még felvillan má­ig is valamikori léte remi­niszcenciája. A napokban olvastam egyik folyóiratban egy általam nagvrabeesült. kásából vagy háza udvarából évek óta nem mozdul ki. Az öregség terhét nehezen vi­selő, ápolásra és vigasztaló szóra váró öregek valameny- nyien jóval túl vannak a' hetvenen. A házi beteggondozók a nagyközségi tanács igazgatá­si csoportjának felügyelete mellett és az öregek napkö­zi otthona vezetőjének irá­nyításával dolgoznak. Hat jászárokszállási asszony, aki hivatásának tekinti a gondos­kodást, az idős emberek gyá- molítását. Naponta elmennek hozzá­juk, kitakarítanak, segítenek a bevásárlásnál, kiváltják az orvosságot, viszik az ebédet, ha kell, előre megfőzik a va­csorát. Ilyenkor ősszel még több a tennivaló, be kell sze­rezni, és naponta bekészíteni a tüzelőt, begyújtani. Ahol megkérik őket, segí­fiatal költő versét. Egyetlen szavát sem értettem a vers­nek. Pedig legyen a vers bármily nehéz, én belelátok titkaiba Sokszor mondtuk már, ma is érvényes: a köl­tészet nem szakadhat el az értelemtől. — Az évek során mennyi­re változott alkotói és em­beri közérzete? — Egész eddigi életemet rossz közérzettel éltem át. Nem mintha betegség bán­tott volna, de mindig nyo­mott kedélyem volt. Társa­ságban nem lehetett engem használni. A művészet kert­jéből is átszivárgóit valami ebbe a nyomott kedélyből. Hogy egy képen, mit, ho­gyan oldjak meg, az utcán jártamban is foglalkoztatott és foglalkoztat. Voltak a vi­lágban sokkal könnyebb munkatermészettel megál­dott festők, akik akadályok nélkül teremtették meg sa­ját profiljukat. Én sajnos nem tartozom ezek közé. A munka mindig kínlódás volt számomra, a munkaszeretet mellékletével. Ki érti ezt? (Még én sem.) Beszélgetésünk ezek után új, készülő könyvére tere­lődött, amelyen éppen ak­kor dolgozott, s amely meg is jelent azóta „Egy festő feljegyzései” címmel. Végezetül megkérdeztem, nem magányos, vannak-e körülötte emberek? Tagadó- an rázta a fejét és csak rö­viden ennyit mondott mint­egy pontot téve beszélgeté­sünk végére: — Drága lányom a men­torom. Vele élek ma is egy fedél alatt. Jelenléte szá­momra az üdvösség. így. hát a munkakedv egyik sugal- mazója. tenek a befőzésnél, kérés nélkül megnézik, mikor van szükség segítségre, javítási vagy karbantartási munkára, és közbenjárásukkal jön a tanács költségvetési üzemé­nek dolgozója, hogy kijavít­sa a beázott tetőt, a rosz- szul záró ajtót vagy ablakot. Javaslatukra és a magate­hetetlen idős emberek szo­ciális helyzetének figyelem- bevételével folyósítja a ta­rács azt a rendkívüli segélyt, amiből a gondozott felújítja elkopott ágyneműkészletét, vagy beszerzi a téli tüzelőt. Áldozatvállalással járó munka a házi beteggondozó­ké. Mégis jut idő arra is, — bár olykor az esti órákból vesz el néhányat —, hogy el­beszélgessenek az öregekkel, pár biztató szót váltsanak velük, „vigyék a hírt”, mi történik a faluban. I. A. Politikai szöveg- mondóvérseny Az idén november 15-én rendezik meg a szakmunkás- tanulók immár hagyományos megyei politikai szövegmon­dóversenyét. A fiatalok az öt-tíz perces szöveg témája­ként a Nagy Októberi Szo­cialista Forradalom jelentő­ségét méltató, aktuális kül- és belpolitikai eseményeket ismertető, valamint a mun­kahelyi, iskolai demokráciá­ról szóló kommentárt, tájé­koztatást választhatnak. A megyei verseny — amelyen az iskolai döntők legjobbjai vesznek részt — győztesei könyvjutalmat kapnak. Szorgalmas diákok Társadalmi munkából színes televízió A 450 éves mezőtúri Dó­zsa György Mezőgazdasági- Gépészeti Szakközépiskola tanuló ifjúsága a neves év­forduló tiszteletére felhívás­sal fordult a megye közép­fokú tanintézeteinek diákjai­hoz, hogy a hétköznapi mun­kákon túlmenően, szabad időben, vagyis a hétvégeken is segítsék a mezőgazdasági üzemek őszi betakarítását. A kezdeményezők — mint Lé­vai Albert tanár közölte — becsülettel teljesítették vál­lalásukat. A hétköznapi kö­zös munkán 239 tanuló szor­goskodott, s naponta átlago­san 100 forint 90 fillér ér­tékű munkát végeztek el. A munkabért minden tanuló kézhez kapta, és egyénenként határozták meg, hogy mire költik azt. A szabad időben, vagyis a vasárnapokon végzett tevé­kenységük után járó bért már a közös alapba ajánlot­ták fel. Az- első vasárnapon a helyi Dózsa Tsz-ben segí­tették az időjárás által ve­szélyeztetett fűszerpaprika gyors betakarítását, a másik alkalommal pedig Lakitelken vettek részt szőlőszüreten. A külön műszakokban e(gyüt- tesen kétszáz tanuló és hét nevelő végzett fegyelmezett, jó munkát. A közös alapra felajánlott 24 ezer forintból színes televízióval gyarapo­dik az iskola, sőt némi ki­egészítéssel tavaszi kirándu­lást is terveznek. Az úticél a festői környezetben fekvő Verőcemaros, ahol egyúttal a tanulók honvédelmi verse­nyét is megrendezik. Móra Ferenc vetette pa­pírra több mint hatvan éve: „Amikor a segítségre szo­ruló gyerekekről szövöm a mesém, a szívembe mindig valami furcsa érzés lopako­dik. Melegíti, bizsergeti, si­mogatja, akár egy ppha anyai tenyér. Márthatom a toliam bármilyen tintába, ha ránézek a sorokra, már aranyként ragyognak a be­tűbogarak, aranyvessző vá­lasztja el egymástól a nyúj­tózkodó mondatokat, arany­pont gömbölyödik a pen­nám hegyéről a mese végé­re”. Szerencsére azóta nagyot változott a világ menete, és összehasonlíthatatlanul jobb gyereknek lenni hazánkban, mint századunk tízes évei­ben. Mégis, történetünk pi­ciny hősei szintén megér­demlik a csillogó betűket, noha ők ötvenegyen Kunhe­gyesen a legszurtosabbak, legmaszatosabbak közé tar­toznak. ök azok, akik rit­kán kapnak ajándékot ha­zulról, de sűrűbben verést, ök azok, akik alig ismerik a nyári úttörőtábor ezernyi izgalmát, elvégre ide csak úgy juthatnak el, ha a csa­pat kifizeti helyettük a tel­jes költséget. A szülőknek táborra, ruhára, cipőre alig futja. Kell a pénz az átko­zott italra, a cigarettára. Elvégre, ha forint van, fo­lyik a dínomdánom, ha meg nincs, szomorú időszak kö­szönt a családra. A napló­ban sorsukat egy h betű jelzi: hátrányos helyzetűek. Vannak, akiket a sok test­vér, másokat a beteg, idős szülők, esetleg a részeges apa, kikapós, italozó anya juttatott erre a megjelölés­re. Akadnak közöttük sze­rény körülmények között élő, becsületes családok is, és olyanok, akiket inkább kikerülnek a szomszédok. Kívülük még szólnom kell arról a községben élő öt­ven kisfiúról és leányról, akik nem kellettek az édes­anyjuknak és az édesapjuk­nak. „Ütban” voltak. A ta­nács, az állam segítségével idegen emberekhez, nevelő­szülőkhöz kerültek, akik vál­lalták őket, pótolni igyekez­nek azokat, akiket lehetet­len, hiszen csak egy van be­lőlük. Jó, jó csóválhatja a fejét az olvasó: ők, az elesettek alig százan vannak csak, viszont a nagyközségben je­lenleg is kétezer körüli fiatal fiú és leány él. Sok ez vagy kevés? Ha a többséghez mér­jük őket, nem sok. Ha vi­szont magukban vizsgáljuk ezeknek a kisembereknek a sorsát: sok. Mérhetetlen az a bánat, a megalázottság, amelyet aligévesen már át­éltek. A hivatalos írások rendszerint így emlékeznek róluk: sorsukat folyamato­san ellenőrzik, és a nevelő­szülők általában gondoskod­nak fejlődésükről. Mennyi mindent eltakar ez az általában szó! Nem mesél arról: mi lehet az oka, hogy ezeknek a gyere­keknek a zöme a napközi­ben mindig dupla adagot eszik, és ha nem kap — kér. Hallgat arról a kisfiúról, aki az idén elájult az éhség­től a Kossuth iskola udva­rán, és arról a társáról, aki a Dózsa iskolában a szemét­ben keresett ennivalót. Ugyanis egyben a két eset hasonlított' egymáshoz: mindkettőjüket nevelőszü­lők „gondozták”. ' Tudom, mondják, szeren­csére nem ennyire borongós a kép, elvégre ezek kirívó esetek. Azok, de ami szo­morú: igazak. Ezeket az emberpalántákat nem vi­gasztalja, ha arról halla­nak : akadnak nevelőszülők, akik a kis apátlanokat, anyátlanokat örökbe fogad­ják, sajátjukként szeretik. A tapasztalat, sajnos, azt mutatja: a hátrányos hely­zetű, az állami gondozott gyerekeknek egy tekintélyes százaléka minden iskolai, tanácsi, hivatalos támogatás ellenére céltévesztett ember­ré válik. Nem fogja a hely, képtelen az önálló, boldog, harmonikus családi életre. Noha látszólag mindent, de mindent megkapott a tár­sadalomtól. Csak éppen az érzelmi élete maradt sivár: mert jó család, jó szülők nem vették körül. Tapasztalható: a családi életre nevelés, a családalapí­tás felelőssége, az utódokért érzett áldozatvállalás nem mindenkiben egyformán bu­zog. Sokszor számon kérjük a nevelésben a társadalom, az állam, az iskola, a peda- gógus,. a rendőr, az orvos felelősségét, csak éppen a családét nem. Az apáét, meg az anyáét. Egymásért, meg a. közös utódokért. Az anya­gi felelősséget éppúgy, akár az erkölcsit, vagy éppen az értelmit. Mintha ezeknél az embereknél túlzottan is ter­mészetes lenne: majd fel­neveli a gyereket a társada­lom, az állam, segítenek az emberek. Való igaz: sokan támogat­ják ezeket a családokat. Jó szóval, szigorral, temérdek anyagi erővel, rengeteg pénzzel, fáradsággal. De a siker attól is függ, mennyi­re sérült a gyerek lelke, pó­tolható e még valahogyan az édesanya, édesapa sze­mélye. És akik ezen a ne­héz úton tiszta szívvel segí­tik a rászorulókat, éppúgy aranyírást érdemelnek, akár történetünk sokszor kócos, riadt szemű gyermekhősei. Elvégre a fáradozásnak min­dig az az igazi fokmérője, ha az ő utódaik már nem ismerik sem a hátrányos helyzet sem az állami gondozott megjelöléseket. D. Sz. M. Sz. B. A 85 éves Bernáth Aurél műtermében Akik adják: a házi beteggondozók A legjobb orvosság az emberi szó \ Aranybetűkkel gyerekekről

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents