Szolnok Megyei Néplap, 1980. november (31. évfolyam, 257-281. szám)
1980-11-11 / 264. szám
1980. november 11. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Ritka jó hetük volt a rádióhallgatóknak, főképp az ünnep jóvoltából. Csütörtökön és pénteken kedvére „mazsolázhatott” a hallgató a rádióműsorból, „ízes szemeket” találhatott. Humor, próza, riport Aki például csütörtökön este — nem engedve a televízió semmilyen csábításának — a Petőfi-adón elhangzott „A memória cikcakkjai” című szovjet szatí- ra-humoreszk összeállítást hallgatta meg, „földobva” térhetett nyugovóra. A moszkvai rádió humor- és szatíraszerkesztőségének és a rádió kabarészínházának közös műsora javarészt a szovjet humor friss terméséből állt. És hatott nevetőizmainkra, mert az elhangzott írások, jelenetek modellje a való világ volt; az összeállítás remek — hol kacagtató, hol mosolyogtató — görbe tükör, a közélet s emberi gyarlóságnak görbe tükre. Túl mindezeken, egy általánosító megállapítással élve: az Ilf Petrov-i, ma- jakovszkiji szatíra hagyományainak számos tehetséges folytatója van. A szerzők (s a szerenlők) megvillantottak mindent, ami a szatírát szatírává, a humort humorrá teszi. Képtelen helyzetekben találkozhattunk nagyon is hétköznapi figurákkal és hétköznapi' helyzetekben abszurd tulajdonságokkal felruházott „hősökkel”. A nélkülözhetetlen kellékekből, a poénok minden fajtájából is volt bőségesen — a hallgató nagy örömére. „A tenger fölött” címmel hangzott el pénteken Szer- gej Jeszin hangjátéka, amely — ha ügy tetszik — sikeres kísérlet volt egy sajátos epikus rádiószínház megvalósítására. Párhuzamosan s többnyire monológokból bontakozott ki Zina asszony és férje élete, a kevés párbeszéd is inkább jelzésszerű volt, mintegy felerősítettek bizonyos szövegösszefüggéseket. Talán furcsa, de ugyanez a történet, ez az újkori, keserű és mégis felemelő Philemon és Baucis-történet más formai megoldással (pl. „igazi” dramatizálással) menthetetlenül érzelgőssé vált volna. így, a szép nyelvezetű prózának ebben a meg-megszakított hömpöly- gésében a valódi emberi tartalmak domináltak; nagy szavak nélkül nagy érzelmek. nagy tettek — egy szovjet család életébe szőve. A rádió szolnoki stúdiójának két munkatársa — Pál- réti Ágoston és Kardos Ernő — Tallinnban (Szolnok testvérvárosában) készített riportösszeállítással jelentkezett a Petőfi-adón. Riportjaikat, beszélgetéseiket a legkülönbözőbb helyeken, a legkülönbözőbb beosztású, foglalkozású tallinni emberekkel készítették — s végeredményben sikerült érdekes keresztmetszetét adniuk a város életének. Röviden Legújabb adását hallgatva, úgy tűnik, a „VálásVz!” című kulturális körkép egyre jelentősebb ifjúsági műsorrá válik. Leszámítva a hosszúra nyúlt (ám alaposságával így is példaszerűen jó) „Csontváry monoban ...” című riportot, a közel egyórás műsor minden részlete figyelemre méltó, „gondolkodásra provokáló” volt. Különösen igaz ez a „Mit pude- rezünk, á la Sándor György” című riport esetében, amely megfogható közelségbe hozott néhány rétegkultúrával kapcsolatos problémát is. — eszjé — Vendégségben szolnoki barátoknál Ketten Tovsztonogov színházából Georgij Stil A szovjet kultúra napjai alkalmából hazánkban vendégszerepeit többek között a leningrádi Gorkij Színház társulata is, vagy ahogy világszerte ismertté vált: Tovsztonogov színháza. A művészek a fővárosban és Győrben léptek a közönség elé Solohov Csendes Don, Osztrovszkij Farkasok és bárányok, Tolsztoj A ló története című művéből készült előadással, s műsoros estet is adtak, amelyet a Nagy Októberi Szocialista Forradalom évfordulója tiszteletére állítottak össze. Az előadások közötti szabad időben Georgij Stil és Leonyid Nyevedomszkij, a társulat két művésze Szolnokra utazott, látogatóba barátjaik- hoz. — Hol kezdődött a barátság? — kérdeztük a. házigazdát, Gémes Lajost, az AG- ROBER mérnökét. — Leningrádban tanultam, ott ismerkedtünk meg. Az idő és a távolság nem kezdte ki barátságunkat, azóta is meg-meglátogatjuk egymást. — A mai szovjet színház- művészet irányzatait három nagy rendező egyéniség, Tovsztonogov, Ljubimov és Vahtangov neve fémjelzi. Ljubimov rendezésével volt alkalmuk megismerkedni a szolnoki színházbarátoknak. Tavaly a megyeszékhelyen is megrendezte Trifonov Csere című kisregényének színpadi változatát. Ljubimov színháza különbözik Tovsztonogov és Vahtangov színházától. Miben látják a legnagyobb különbséget? — Ljubimov színháza úgynevezett rendezői színház. Erős akaratú rendező, kezében tartja az egész előadást, ha úgy tetszik saját képére formálta színházát. Ugyanakkor állandóan változó-kíLeonyid Nyevedomszkij sérletező rendező, a formának, a különböző fény- és hangeffektusoknak nagy jelentőséget tulajdonít. Tovsztonogov — és Vahtangov is — inkább a hagyományos, a klasszikus színház híve. A színésznek nagyobb szabadságot adnak egy-egy szerep megformálásában, saját elképzelései megvalósításában. Szívesen nézünk meg előadásokat a Taganka Színházban, igen nagyra értékeljük Ljubimov törekvéseit, de azt hiszepi, társulatunk mégis inkább Tovszto-' nogovra esküszik. Mint rendező, mint ember közelebb áll hozzánk, — összegzi véleményét Nyevedomszkij. — A módszerbeli eltérések mellett hasonlóságot fedezhetünk fel a műsorválasztásban. Előszeretettel ültetnek át színházi előadásra prózai műveket. — Ez egyrészt igen izgalmas feladat, másrészt szükséges is, hiszen a drámaírásban némi megtorpanás volt a 70-es években. Mindez szerencsére már múlt idő, jó néhány fiatal író, mint például Álla Szakalova vagy Alekszandr Gelman jelentkezett mai témájú drámával. Gelman Prémium című alkotásából filmet is forgattak. A közelmúltban adta át színházunknak igen izgalmas, mindössze kétszereplős újabb művét, amelynek címe „Mi alulírottak”. ■— Ez lesz a következő bemutató? — Nem. Rövidesen elkezdődnek az Optimista tragédia próbái. A közelgő párt- kongresszus tiszteletére újítja fel színházunk Visnyevsz- kij drámáját, amelyet negyed századdal ezelőtt rendezett először Tovsztonogov, s amelyért megkapta a Le- nin-rendet. T. G. A szovjet kultúra napjai Kórushangverseny Szolnokon A szovjet kultúra napjai alkalmából a megye különböző településein kórushangversenyeket rendeztek. Szolnokon vasárnap a Megyei Művelődési és Ifjúsági Központban került sor hangversenyre, melyen öt kórus és a szolnoki fúvósötös szerepelt. Jakatics Árpád, az MSZMP Szolnok városi Bizottsága titkárának megnyitó szavai után a Kassai úti Általános Iskola úttörőkórusa nyitotta meg az ünnepi hangversenyt. A választott dalok, szép, tiszta éneklésük igen lelkiismeretes felkészülésre vall: a kórust és a karvezető Rohonczy Andreát dicséri. A Verseghy Ferenc Gimnázium női kara Rigó Éva vezényletével szintén az alkalomhoz illő műsorral, magas színvonalú előadással aratott méltán szép sikert. A Járműjavító férfikara, vezényelt Buday Péter, azt bizonyította, hogy az indulók, illetve a mozgalmi dalok igazán természetesen azoknak az ajkán szólnak, akiknek életéhez, múltbéli küzdelmeihez szorosan hozzátartoztak. A kórushangversenyt jól színezte a Szolnoki fúvósötös programja. Szépen kidolgozott játékukkal ellensúlyozni tudták kis létszámuk hatásfokbeli hátrányát. A fúvósötös tagjai: dr. Ábel László (kürt), Benedek Sándor (fagott), Egyed József (oboa), Fekete Borbála (fuvola), Puskás Dezső (klarinét). Ezután a Kilián György Repülő Műszaki Főiskola és a Verseghy Gimnázium kamarakórusa mutatta be műsorát igen színvonalasan Rigó Éva dirigálásával. A többszörösen kitüntetett Kodály kórus ez alkalommal is a tőle megszokott módon, igényes műsorral járult hozzá az est sikeréhez, Rigó Éva és Buday Péter vezényletével. Minél többen énekelnek, annál szebben szól az ének — mondta Kodály. Hogy ez mennyire igaz, meggyőzően bizonyította a hangversenyen részt vevő kórusok együttes éneklése, zárószámként megszólalt Dunajev- szkij-Raics Drága föld című műve. Szólót énekelt Széki Sándor, zongorán kísért La- báth Valéria, vezényelt Buday Péter. Báli József CIFb — És mi lesz a kötet címe? Furcsa. Mindig ezt kérdezik. Nem azt, hogy mi fáj vagy mi derít kedvre, nem. Csak azt, hogy mi lesz a kötet címe. Persze, igaz, hogy könnyebb három jó novellát megírni,, mint egyetlen tűrhető címet összeszedni az út szélén. Hát, ha neki ez kell... — C Fe — Hogy mondod? — Cé per ef-e. Látni rajta, hogy nem érti, dehát ezt nem lehet megmondani neki. Majd szól, ha fontosnak tartja. Persze lehet, hogy erre most csaik azért van szükség, hogy teljék az idő, amíg megcsendül a telefon, és a jó előre megborítékozott nővérke bejelenti, "hogy „fiú”. Mennyire hisz benne, azt mondja, még álmodott is a fiáról egy hete, azt mondja .. — Érteni éppen értem, de ilyen nincs. Mi az, hogy cé per ef-e? Te összekevered a kémiát a matematikával. Hm? Lehet, hogy mégis érdekli ? Lehet, hogy nemcsak a csikkrágáshoz kell neki a hangkulissza, hogy meglegyen a szükséges zajszint? — Nem keverem össze, csak éppen nem találtam jobb címet. Vedd úgy, hogy ideiglenes. Inkább csak azért írtam fel magamnak gondolatban, hogy írás közben el ne felejtsem miről van szó, és miről lesz szó holnap sokkal inkább, mint ma. Ä C a szerves élet alapja, az Fe pedig az egész technikai civilizáció alapja. Stimmel? Na: ennek a kettőnek a viszonya az, amiről a kötet szólni fog. — Novelláskötet. — Novelláskötet. — Cé per ef-e. Hát ez ... — úgy látszik, mégsem érti, szóval mégiscsak beszélni kell neki. De előbb csak kérdezzen, azzal is telik az idő, és közben hátha megszületik .. . — öregem, erről legfeljebb szociológiai tanulmányt lehetne írni, de azt sem ilyen izés címmel. — Mondd ki nyugodtan, hogy hülye címmel. Különben a cím nem is nagyon fontos. — ... na de novellát, sőt: novelláskötetet! Erről? Ember, erről? — Na nézd: először is egy kútról fogok írni... — Kútról. Nagyon jó. — ... amit valahol, egy hozzáférhetetlen helyen fúrnak, és olyan méretű fuzáós- anyag-tömeget helyeznek el benne, ami elegendő a földön lévő élet teljes elpusztítására. A gyújtás egy számítógépen múlik, amely x-mil- liárd ember gondolatáramait regisztrálja, elemzi és ösz- szegzd, s akkor gyújt, amikor az általános elégedetlenség elér egy bizonyos szintet. Elégedetlenül ugyanis nem érdemes élni az embernek, gondolja a kompúter. Milyen kiutat látsz ebből? — Ez nem irodalom. — Nem? Hát ahhoz a számítógéphez mit szólsz, amelyre novellaírást bíztak, és mert a gép optimumot akar adni, beleőrül abba a sok irracionális dologba,' amivel a leghétköznapibb szerelmi história is tele van. Becsavarodik, és tönkremennek az integrált áramkörei meg a diódái. Meg fogom írni a férfit, aki az űrből visz- szatér a földre, mert rájön, hogy súlytalanul nem érdemes élni. Meg fogom írni azt a biológusprofesszort, aki abbahagyja a hosszú élettel folytatott kísérleteit, mert fél a halhatatlanságtól, pontosabban: megretten a halhatatlanság gondolatától, hiszen a görög istenek is épp azért semmitmondóak az emberrel összemérve, mert halhatatlanok, életüknek semmi tétje nincsen. Meg fogom írni az űrpilótát, aki barátságot köt a gyilkos és alattomos meteoritokkal, s aki a Merkúrról nem ritka fémeket, hanem egy verset hoz vissza magával a földre. Meg fogom írni az új ludditákat, akik porrá zúzzák a reduplikáló masinát, mert tűrhetetlennek tartják, hogy élő, és az eredetitől megkülön- böztethetétlenül pontos embermásolatokat hozzanak létre. Meg fogom írni a törpepálmát, aki segít a közelében történt gyilkosság felderítésében, mert a közelében újra megjelenő gyilkostól megváltozik hajszálgyökereinek ozmotikus nyomása. Meg fogom írni... — Mondom, hogy ez nem irodalom. Ez mese vagy krimi. — Igen? Hát azt hiszed, lehet ma, Einstein és Heisenberg századában úgy írni, ahogyan Flaubert és Jókai írt? Most már, barátom, szorosabb köldökzsinór fűz minket ahhoz, amit magunk csináltunk, mint azelőtt. Köldökzsinór, ami gyújtózsinór is lehet, ha nem vigyázunk .. . Azelőtt? Ha szépségre gondoltunk, freskót festettünk a sixtusi kápolna mennyezetére, aminek nem sok köze volt akkori, valódi életünkhöz, és csak ma látjuk a művész óriási voltát, jövőbe érző zsenialitását; menedékre gondoltunk, mert fáztunk és féltünk, s nyugalmas és szép otthonokat teremtettünk; nagyságra gondoltunk, és addig halmoztuk a köveket egymásra, amíg piramis lett belőlük. De eszméinknek és vágyainknak egy apró töredékét ha megvalósítottuk, s ezeknek is csak egy töredékét tudtuk átélni. Most magunk teremtünk tűzokádó sárkányt, griff madár helyett sugárhajtású gépekkel írjuk teli az égboltot, tizedére, századára szeleteljük az időt. Hogyan lehetne minderről úgy írni, mint azelőtt? Franklin szer- számosdoboza telstárrá, Mengyelejev kezdetleges táblázata betatronná nőtt — égi villámok szisszenését hallani, kva-rkok születésének köd- fonalképeit látni mögöttük. — Csakhogy ez nem irodalom. Az ember ... — Az ember, öregem, vagy belepusztul, vagy úrrá válik rajta. Harmadik lehetőség, a nem-veszem-tudomásul lehetősége nincsen. Ami most következik, ahhoz képest a tűz meg a fazekaskorong használatba vétele jámbor idill volt. Sürgető követeléssel nő fölénk a magunk-al- kotta világ, és eltemet, ránk- omiik, ha bűvészinasból nem növünk mesterré. Ez a „cé per ef-e”. Erről kell írnom, hogy megszabaduljak a hazugság, az abszurditás és a cinizmus nyavalyáitól. Szerinted ennek nincsen köze az irodalomhoz? ... És a fiad fia, ha majd ugyanígy várja az ő fia születését, vajon megbocsátja-e majd nekünk, hogy csak a technika dzsungelját hagytuk rá? Az a jövő évezred, ami nincsen már messze, elismer-e majd minket őseinek? Vagy szégyellni fog minket? Nem, öregem, megfogtuk a kapa nyelét, és kapálnunk kell, még akkor is, ha a termést csak a jövő évezred takarítja be... Na, vedd fel a kagylót, biztos, hogy fiad született... Nem megmondtam? ... Beleszületett ebbe a „cé per ef-e” világba, sokáig éljen benne! És ez, látod, ez már csakugyan nem irodalom ... Kemény Dezső A Verseghy Gimnázium női kara, vezényel Rigó Éva
