Szolnok Megyei Néplap, 1980. november (31. évfolyam, 257-281. szám)

1980-11-05 / 260. szám

1980. november 5. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 KéPíRfiyő ____________előtt K ét nyelven szólt a dal A huszonöt éves jubileumát ünneplő szolnoki Áchim András úti Általános Iskolá­ban tegnap délután szovjet pionírokat és pedagógusokat láttak vendégül. A játékos vetélkedővel fűszerezett összejövetelen ki-ki számot adhatott ismereteiről, azaz mit tud a Szovjetunióról, illetve Magyarországról. A találkozón a főszerdplő a dal volt, természetesen két nyelven BETEGNEK LENNI FALUN Amikor messze az orvos Végre itt van, megjelent a" Televízió új irodalmi fo­lyóirata, a Szép szó! Bizony jó néhány hónap telt el az­óta, hogy hírt kaptunk az előkészületekről, s ez egy­részt azt jelenti, hogy ala­pos munkával született meg, másrészt utal a televíziós szellemi termelés sokszor ta­pasztalható lassú tempójára, és a hosszadalmas átfutási időre, amíg a testet öltött gondolát program formájá­ban megjelenhet végül is a képernyőn. Szép szó József Attila-vers vezette be, és Élőbeszéd címmel programnyilatkozat is el­hangzott a Szép szó céljai­ról, tartalmáról — hangsú­lyozván, hogy a kéthavon- ként jelentkező televíziós irodalmi orgánum a szépiro­dalom és a legszélesebb ol­vasók közötti kapocs kíván lenni a maga eszközeivel. Az első kérdés mindjárt megje­lenési idejével kapcsolatos: miért évente csak hat alka­lommal jelentkezik? Irodal­mi életünk nem teremne fo­lyamatosan annyi érdekessé­get, annyi érdekes-értékes mű nem születnék, hogy akár havonta is kitelnék be­lőle egy-egy hetvenperces Szép szó? Lehetséges-e ilyen nagy időtávolságokra eső folyóiratszámokban valóban híven követni az irodalmi élet napi eseményeit és az olvasók érdeklődését? Ugyanis bár erről nem esett szó, az olvasók és nem ol­vasók hatalmas tábora több­nyire e képernyő-folyóirat „hasábjairól” tájékozódhat — ez a fő forrása — arról, hogy mi is történt, hogy mi is született irodalmunk ber­keiben, műhelyeiben. Rendkívül szükséges téhát ebből a szempontból a most induló fórum, szerepét azon­ban csak akkor töltheti be, ha friss, eleven szellemű, változatos és színes tarta­lommal áll oda nézői elé. Kockás Sándor irodalomtör­ténész, a szerkesztőbizottság tagja, hangsúlyozta ugyan bevezetőjében, hogy a Szép szó az élőbeszéd közvetlen­ségével igyekszik kapcsolatot teremteni a szépirodalom és a szépre szomjas olvasók kö­zött, sajnos, az első számban éppen ez volt a legkevésbé tapasztalható. Jószerivel ezt a szándékolt közvetlenséget egyelőre csak Karinthy Fe­renc és Vas István beszél­getése képviselte, és az is sete-suéaságával eléggé ala­csony színvonalon. (Lám, még oly kitűnő és szellemes csevegő esetében is, mint Karinthy Ferenc, még itt sem elegendő a puszta szán­dék; a felkészülés nélküli rögtönzés bizony meglehető­sen üres párbeszédet ered­ményezett:.) A Szép szó első száma tar­talmában is még túlságosan „irodalmiasan gallérosra” si­került, ami azt is jelenti, hogy a látottak és hallottak felfogása (élvezhetőségéről nem is szólván) helyenként a közember számára lehe­tetlenné vált. Hajnóczi Pé­ter elhangzott novellája pél­dául — pedig Kézdy György igazán megtett mindent, hogy megértesse velünk — egysze­rűen megemészthetetlen volt. Tipikus esete ez annak, és ezt a továbbiakban is igen fontos lenne mérlegelni, hogy ami a nyomtatott sajtóban vígan megél, nem biztos, hogy annak egy élő újság­ban is, ahol csak egyszer van alkalmunk hallani fel­tétlenül helye van. Ez az el­beszélés „nem lépett ki pa­pírsírjából”, halott maradt számunkra. A Weöres-Versek tálalása sem mondható a legszerencsésebbnek. Köl­temények ilymódon ömleszt­ve egyáltalán nem kedvez­nek a befogadásnak. Ha tehát a folyóirat szerkesztői azt akarják, hogy a Szép szó milliók „olvasmánya” le­gyen, fokozottabban kell fi­gyelembe venniük az élőbe­széd követelményeit, a ter­mészetes közvetlenséget, a kifejezésmód világos egysze­rűségét. És több színt a témákba és egyáltalán több témát a tartalomba, és több becsüle­tet a perceknek! Miért ne lehetne akár villanásnyi mozzanatokkal is „tarkítani” színesíteni az irodalom élő­újságját, és miért ne lehet­ne egy alkalmas „pincért” iS találni a különböző szel­lemi étkek udvarias feltála­lásához? A most alkalma­zott írásos összekötőszöveg ugyanis nemhogy étvágyger­jesztő lenne, sőt egyenesen rontja a néző étvágyát ahogy mondani szokták, elidegenít. Első szám, az indulás, és máris tengernyi kifogás, mondhatja valaki. Pedig a nézőtől is türelmet kértek a szerkesztők. Valóban ki 'is jár nekik a türelem, kifogá­saimat, észrevételeimet ma­gam is nem azért tettem szóvá, hogy türelmetlenül ágáljak egy hasznos kezde­ményezés ellen, hanem azért, mert azt szeretném, hogy a Szép szó valóban mindannyiunk élvezetes ol­vasmánya lenne, s nem csu­pán néhány megszállott, iro­dalomrajongó rétegműsora. Szombaton este az ango­lok készítette teljes Shakes­peare egyik darabját, a Ró­meó és Júliát sugározta a televízió. Shakespeare vala­mennyi színpadi művét Kép­ernyőre alkalmazta a BBC Televízió, és láthatjuk is őket mind sorjában, s ez segít majd bennünket átfo­góan megismerni a hatal­mas életművet. Ami a, most látott, a szerző egyik leg- nénszerűbb tragédiájának feldolgozását illeti: különös­képpen semmi újat nem fe­dezhettünk fel benne. Sőt feltűnhetett, hogy milyen közepes, vagy még annál is gyengébb színészi teljesít­mények akadtak a tévéfilm­ben. A Júliát alakító 14 éves, sápadt arcú leányka bizony egyáltalán nem tud­ta elhitetni velünk, hogy benne a mindent felgyújtó és megperzselő szerelem tü­ze ég, és Rómeót is láttunk már különbet, magyart is, mint a szőke fürtű angol, illendően játszó fiatalember. Persze korrekt televíziós adaptációról van szó, csak- hát valahogy többet vártam tőle. Röviden Előadás — milyen ritka is manapság az efféle televí­ziós műsor, pedig nincs an­nál kellemesebb érzés, mint mikor az ember jelentős esemény — társadalmi, mű­vészeti vagy egyéb — egy­idejű részese lehet A szov­jet kultúra napjait megnyitó díszhangverseny közvetítése az Erkel Színházból valóban kivételes csemegének bizo­nyult: világhírű művészeket hallhattunk, láthattunk pa­rádés programban. Érdekes, élvezetes beszá­molót készített Eck T. Imre egy régi mesterségről, a pásztorkodásról. Együtt volt ebben a szépen fotografált filmben — címe Pásztorok, pásztorok... — a néprajz tudományos tárgyilagossága, a tárgyhoz fűződő egészséges rokonszenv lírája és a meg- úiulásra érdemes foglalkozá­sért való szociális aggódás, ízelítőt kaptunk a nép gaz­dag képzelőerejéből és me­sélő kedvéből, - de ugyanak­kor e foglalkozás mai tár­sadalmi hasznosságáról is fogalmat alkothattunk ma­gunknak. A film a szegedi körzeti stúdió műhelyéből került ki, ami azért is fi­gyelemre méltó, mert mu­tatja: a havi, regionális kró­nikán túl egyre inkább ön­álló rjiűvészi tevékenységre is vállalkoznak a televízió „déli végeken” élő és dol­gozó munkatársai. V. M. Tiszaroffon napjainkban kétezer-hétszázan élnek. A község legidősebb lakója, özvegy Vígh Istvánná,' már 98. évét morzsolgatja. Hoz­zátesszük : teljes szellemi frisseségben, mondhatnánk egészségben. A temérdek esztendő ellenére Eszter né­ni ismeretlen vendég az or­vosnál. — Rengeteg tejet fogyasz­tani, kevés húst enni, ez a hosszú élet titka, fiam — mondja. -— Orvosnál még sohasem ücsörögtem, de az is igaz, régebben nem so­kat áldozott erre a roffi ember. Mésszel gyógyítottak — Sokan a sebre pókhá­lót raktak, de mi ezt soha­sem csináltuk. Inkább jne- szet tettünk a vérző terü­letre, amely — ha máshol nem volt — a falról szed­tünk le, Aztán ha reuma kínozta az ember lábát, me­leg sós vizes dézsában áz­tatta egy fertályórát. — Orvosságot nem szed­tek? — Űri szokás volt az, sfiam. Ha a fejem fájt, vi­zes ruhával borogattam. Igaz, fiatalabb éveimben, amikor még kilencven se voltam, rosszalkodni kezdett a szívem. A doktor úr fel is írt valamilyen pirulát, amit szorgalmasan szedtem egy ideig. Eltalálhatta, mert ehen e, ma is viru-. lók. Eszter néni 'hajthatatlan, az orvos sikeres receptje el­lenére nála mindössze két­féle gyógyszernek lenne he­lye a házi patikában: a másznék és a kékkőnek. Ki­tiltaná viszont az étkezé­sekből a kövér húst, mert szerinte abban terem meg a rák. Roffon is igaz volt a régi magyar állítás: hajdan, ha megbetegedett a malac, ál­latorvosért rohantak, ha a feleség érezte magát rosz- szul, akkor dolgoznia kel­lett, elvégre majd meggyó­gyítja az isten, ha akarja — mondogatták. A felszabadulás óta na­gyot fordult a világ e téren is. Űj orvosi rendelő épült, EKG-készülék és több hasz­nos berendezés segíti a gyó­gyító munkát. A helyi ta­nács évente 36 ezer forintot áldoz műszerekre, fogyóesz­közökre. A településnek viszont nincs saját orvosa, az ellá­tást helyettesítéssel oldják meg. FÍetente kétszer, ked­den és pénteken 8—12-ig ’•endel itt dr. Szabó Ottó ti- szagyendai orvos. Nem is lenne itt baj, ha a panaszokat ezekre a na­pokra lehetne időzíteni. De ha sürgősen szükség van a segítségre? Juhász Pálné sok év óta betegeskedik: — Ilyenkor telefonon hív­juk ki Gyendáról a doktor urat. Ha odabenn van, jön ő gyorsan a házhoz, ha vi­szont beteghez ment, várni kell rá. Ha sürgős, súlyos az ügy, mentőt is hívhatunk Kunhegyesről, és ha van bent kocsi, jönnek is, ahogy bírnak. Igen, ha éppen van sza­bad kocsi. És ha nincs? Ak­kor vagy várni kell, vagy más utat keresni Tóth Lász- lóné kétgyermekes édesanya. — Beülök a Trabantba, és áthajtok Gyendára. Ha ép­pen nincs otthon az orvos, tovább megyek Kunhegyes­re. Ott mindig van valami ügyelet. Akinek viszont kocsija sincs? Cseh Erzsébet egye­dül neveli másféléves kis­gyerekét. — Sajnos, a piciknek rendszerint az a szokásuk, hogy ' estére betegszenek meg. Ilyenkor, ha sürgős, valamelyik ismerősömet megkérem, és átszaladunk gyorsan a doktorhoz. Igen, átszaladnak a kis beteggel. Ki szívességből, ki 100—150 forintért fuvaroz éjnek idején Kunhegyesre beteget és vissza, ami még nem is tekinthető soknak. Mármint az egészségért. Ti­szaroffon napjainkban 100 magán személygépkocsi van. Igaz, ha havas, esős, sáros az idő, nyolcvan százalékuk képtelen kihajtani a főútra. „Kocsis” segítség Ismétlem: a mentők a le­hetőségekhez képest gyorsan és sürgősen mennek a hí­vásokra. Mégis: Tiszaroff- höz messze a világ. A tele­pülés területileg, szakrende­lés szempontjából a kar­cagi kórházhoz tartozik, ho­lott Törökszentmiklós jóval közelebb van hozzá, viszont oda csak»* magánbetegként mehet a roffi ember. Összességében, a tiszaroffi egészségügyi alapellátás megoldott. A heti két hely­beli rendelésen rendszerint egy-egy alkalommal hetve­nen—nyolcvanan fordulnak meg. Itt is a civilizációs be­tegségártalmak : a magas vérnyomás, a neurózis, a keringési rendszer zavarai fordulnak elő legsűrűbben. Szerettük volna megtud­ni azt is, hogy napjainkban mennyi orvosságot fogyasz­tanak a roffiak, de a helyi gyógyszertár vezetője udva­riasan elzárkózott a felvilá­gosítástól. Mondván: sem­milyen adatot nem adhat, mert erre figyelmezteti a megyei igazgatói körlevél. (Ma is talány: miféle szol­gálati, netán gazdasági titok patanhatott volna ki, ha megtudjuk hány levél, do­boz C-vitamin, andaxin, antineuralgica, kalmopirin stb. fogy havonta a telepü­lésen.) Lakás nélkül nehéz Mészáros László tanács- titkár őszintén szól a prob­lémákról. — Lakásgondokkal küsz­ködünk, mert önerőből kép­telenek vagyunk másfél millió forintot orvosi szol­gálati lakásra, tágabb ren­delőre áldozni. Igaz, felsőbb szerveinktől ígéretet kap­tunk arra, hogy támogatnak bennünket a megoldásban, és addig is helyettesítéssel oldjuk meg a betegellátást. Elégedettek vagyunk Szabó doktor munkájával: alapos, szorgalmas, precíz. Éjjel nappal jön, ha hívják, és megesik, sokszor úton éri az üzenet. Az is tény, hogy a kórházba busszal bejussunk, az egy napba kerül. Tény­leg jó, ha akad a rokonság­ban, az ismerősök között gépkocsitulajdonos. D. Szabó Miklós A szovjet kultúra napjai Kórus­hangverseny Jászberényben A szovjet kultúra napjai alkalmából nagy sikerű kó­rushangverseny volt á jász­berényi Déryné Művelődési Központ nagytermében. A műsorban szovjet-orosz szerzők művei hangzottak fel. Elsőként a Székely Mihály Zenei Általános Iskola kó­rusa énekelte „A patak partján” című orosz nép­dalt, és Miljutyin: Jó a gye­rekeknek nálunk című mű­vét, csengő, tiszta, árnyalt hangon. A kórust Urbán Piroska vezényelte. A gyermekek után a Le­hel vezér Gimnázium ve­gyeskara következett Bedő- né Bakki Katalin vezetésé­vel. Műsorukban Tulikov: A szovjet ifjúság indulója és Dunajevszkij—Lebegyer: Dal a hazáról című kórus­művei szerepeltek. Kedves színfoltot jelentett, közönségsikert hozott a Ta­nítóképző Főiskola kamara­kórusának stílusos népdal­csokra. Hangulatos éneklé­süket Miklós Gyula tanszék- vezető tanár; kísérte harmo­nikán. A Vasas Munkáskórus műsorából — melyet Csir­ke Béláné és Bedőné Bakki Katalin vezényelt — kiemel­kedő teljesítmény volt Mu- radelli: Buchenwaldi riadó című művének telt, homo­gén hangzású, drámai meg­formálása. Kiváló technikával és mély muzsikalitással szólal­tatta meg Szalóczy Miklós- né Hagyó Lászlóné zongora­kíséretével Csajkovszkij: Melódia és Barkarola című fuvolára átírt darabjait. A koncert záróblokkját a Palotásy János szövetkezeti vegyeskar fellépése jelentet­te, Bedőné Bakki Katalin di­rigálásával. Műsorukból ki­emelkedett Alexandrov: Poéma Ukrajnáról című kó­rusművének drámai előadá­sa. Külön meg kell említe­ni a szólót éneklő Baráth Attila gimnáziumi tanüló érett, sokat ígérő, világos hangszínű baritonját. E számot a hallgatóság vas­tapsára meg kellett ismé­telni. A nagy számú közönség élményekben gazdag, az ün­nepi koncert eszmeiségéhez méltó produkciókat kapott a fellépő együttesektől. Czeglédi Zoltán Kiosztották a megyei pedagógiai pályázat díjait Munkájuk elismeréseként közműveíődési, közoktatási intézményvezetőket, szakfel­ügyelőket jutalmaztak meg tegnap Szolnokon, a megyei tanácson. Az ünnepségen, amelyen részt vett Rózsavá­ri László, a megyei pártbi­zottság osztályvezető-helyet­tese, ötvenhét pedagógus, il­letve közművelődési szak­ember kapott jutalmat. Ezt követően Román Bé­la szakfelügyelő értékelte az 1979—80. évi pedagógiai pályázatra beküldött dolgo­zatokat. A beérkezett öt­vennégy pályamunka szín­vonalasabb a korábbi éve­kénél, egyre javuló kutató­munkát tükröz, széles körű forrásanyagra, s gyakorla­ti példák sokaságára tá­maszkodtak a szerzők. Ugyanakkor bizonyos isko­latípusokban visszaesett a pályázó pedagógusok száma. Az általános iskolai neve­lők 37, az óvónők nyolc, a gyógypedagógiai intézetek tanárai négy dolgozatot ír­tak. A középiskolai és a szakmunkásképző intézetek tanárai mindössze három, illetve két pályamunkával szerepeltek. A szakemberekből álló bíráló bizottság négy első, kilenc második és tizenki­lenc harmadik díjat adott ki, nyolc pályázót dicséret­ben részesített, tizennégy dolgozat nem érte el a kí­vánt színvonalat. Első díjat kapott Kiss Gáborné, a szol­noki Kisegítő Iskola tanára A szocialista személyiség és az iskolai közösség című munkájáért, Deli Mária, a jászapáti Beloiannisz úti Ál­talános Iskola tanára a szo­cialista hazafiságra és inter­nacionalizmusra nevelés kérdéseit elemző dolgozatá­ért, Szabó Lászlóné kunhe- gyesi óvodai felügyelő a testnevelés és az értelmi, erkölcsi, esztétikai nevelés kapcsolatáról szóló, vala­mint Moravcsik Béláné pusztamonostori óvónő. A játékosság az oktató-nevelő munkában című pályáza­táért.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents