Szolnok Megyei Néplap, 1980. november (31. évfolyam, 257-281. szám)
1980-11-30 / 281. szám
10 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP ■ i ■■■ ....- — i ■ ■■■ ■ ■■■ I 960, november 3d. Ip IHM 1 Ül A A A A FIATAlOKh ■IrtrtrírtrCrtrírírülrtrtrtríri JAK ‘rtrírtrírú Szokás, tartalommal Miből lesz a hagyomány? SZÓL A RÁDIÓ Ég a piros lámpa — kezdődik a felvétel A történelemtanszék sápadt, kistermetű, zör- gőcsontú professzora állította le 11-eshez a labdát. Remek szórakozás volt a szokatlan látvány. Még az is, ahogy a kötelező óvatosság ellenére — a diákcsapat hátvédje fellökte a büntetőterületen belül... Akkor tavasszal rendeztek először tanár—diák focimeccset a főiskolán, és mondani sem kell, hogy a csapatokba nem csak a labdaérzék és a sporttehetség, hanem a nagyobb „balhé” toborozta a tagokat. így aztán minden mozzanat hahotára méltó volt, — egészen a 11-esig. Először azt hittük, ördöngösség amit látunk, tanárcsíny. De a professzor 11-ese mégsem lehetett csak tréfa, hiszen aki próbálta már, azt tudja;' nem könnyű a bőrt úgy megrúgni, hogy oda szálljon ahova kell. Márpedig a tanáros büntetőrúgás torkokra forrasztotta a hamis örömöket: erős volt és pontos: úgy vágódott fel a sarokba, mintha zsinóron rántanák oda, ahol a pókok már jó érezhetik magukat, s a kapusok is legfeljebb legyintenek. Ma már szinte valameny- nyi diákvárosban, kollégiumban intézményben tartanak ilyen-olyan ifjúsági napokat, rendezvénysorozatot, hatalomátvétellel, kulcsátadással, mókázással. Napjaink visszatérő diákrendezvényei közt vannak tartalmasak, színesek, jólszervezettek, sőt sikeresek is, amik mégsem váltanak ki kollektív emlékezést. Folytonosságuk alapja a jókedély mellett a hasznosság — mint például az új elsőévesek bekapcsolása, bevezetése az illető intézmény „helyi” földrajzába, vagy a kollégiumi ön- kormányzatok „választási hadjáratai”, melyek a társadalmi-politikai érzék játékos előiskolái. Az ilyen jellegű rendezvényeket azonban, a szó első értelmében mégsem nevezhetjük hagyománynak, még akkor sem, ha több éves szokások. Igazi hagyományt teremteni nehéz. Hiszen a hagyomány éppen azt jelenti, hogy valami -megmarad. Oj szokások teremtődnek naponta, de ezek közül csak az arra érdemeseket, érette______________5_____________ k ét őrzi meg a közönség, — emlékezetében és cselekedeteiben. Az igazi hagyomány helyhez kötött, kényes hajtáshoz hasonlító könnyen szakadó gyökérrel. Át nem ültethető, mesterséges úton elő nem állítható. Az idő próbáját pedig csak az állja, ami az illető intézmény életéből választódott ki; a fejeknek is mond valamit — persze igazat — és nemcsak a szemnek... Az iskolák, megfelelő egyéniségekkel, (tanár és diákegyéniségekkel) sok ilyet örökíthetnek; sőt: mindenekelőtt ezt kéne örökíteniük. A Pythagorasz tételt, az emlősöket, a nyelvtant megtaníthatná akár az iskolatelevízió is. Érvényes, élményekkel kapcsolatban rögződő igazságokban azonban nagy a hiány; csakúgy, mint tartalmas hagyományokból. Ezek nélkül pedig a különböző diákrendezvények vetélkedéseiből, játékos felvonulásaiból nem lesz hagyomány. Az csak belülről, az iskola, vagy a környezet közös, tartalmas létéből eredhet szinte jelképként. (Mi más lehetne az oka, hogy mindig is a legjobb, leghíresebb iskoláknak volt a leglombosabb a hagyománycsokra, — ott találtak és őriztek legtöbb alkalmat a visszaemlékezésre?) Ezért a hagyományok sorsa, kialakulása egyszersmind az intézményi demokrácia és nevelőmunka igazi próbája, fokmérője. A híres, hajdani debreceni kollégium diákjai például a gerundium, a hatalmas dorong forgatásában vetélkedtek, és az vezette csapatukat, aki leginkább jeleskedett a tornán. Csakhogy a dorong igazi rendeltetése eredetileg tűzvészek idején a tűzfészkek szétverése volt, aminél a diákok az elsők közt segédkeztek. Nem csoda hát, hogy a városiak elnézően, sőt tisztelettel és érdeklődéssel szemlélték a diákok zajos ünnepeit, vetélkedését. A napjainkban divatos, évenkénti rendezvények kezdetét jelentő jelképes kulcsátadás is, csak akkor ér valamit, ka a kulcs jól áll a kezekben, és hogyha befér a zárba. Enélkül jelképesen sem érdemes átvenni évről, évre. K. T. avagy ahogyan a Farmer és nyakkendő készül Amikor a történet kezdődött, a fehér ing és a nyakkendő még kötelező volt. Szörényi még arról énekelt, hogy Nem érdekel, amit mondsz, s mi a Speedy ®on- zalesre twisteltünk. És a farmer? Nos, azt jószerével csak hírből ismertük. Akkor 1967-et írtunk, és a Magyar Rádió Szolnoki Stúdiójában két fiatal munkatárs összedugta a fejét, felmérték az akkori technikai lehetőségeket, saját erejüket, és pattant a szikra. Megszületett — a» vidéki rádiózás történetében talán első — zenés ifjúsági magazin, a Farmer és nyakkendő. Azóta — tehát 13 éve — minden kéthétben 'felhangzik a nyitószignál, mikrofonhoz ül a szerkesztő, hogy >,tálal ja” a fiataloknak szóló híreket, jegyzeteket, riportokat. Nem tudom felsorolni hányán, hányféleképpen készítettük, babusgattuk, gondoztuk a műsort de egy biztos: valamennyier megszerettük. Hogy változik a stáb, annak csupán a kői az oka. A Farmer — a továbbiakban csak így becézem — úgy tűnik, kiállta a próbát, hiszen egyre többen keresnek levélben vagy személyesen. utcán és presszóban, hogy ezt vagy azt mondjuk el, bírálunk, dicsérünk, játsz- szunk, többet muzsikáljunk, hívjunk neves embereket... Ezt tesszük immár 13 éve. több-kevesebb sikerrell, a 220 méteres középhullámon. Emlékszem helyszíni közvetítésre, amelyben két csanat vetélkedett a szolnoki olajosok klubjában, amikor csaknem húsz perccel hosszabbra sikerült a műsor, hiszen olyan kedvvel, hévvel játszottak a gyerekek. Lehetetlen volt megszakítani az adást. És nem lett prémiummegvonás, fegyelmi, elbo- csáitás a dolog miatt. Mindenki örült a sikernek, alig tudtunk megszabadulni a játékosok gyűrűjéből. Más: munkahelyet kerestünk, állás nélküli fényképésznek. bemutattuk fiatal színészeinket, vallottak mikrofonunknál pályakezdőik. Azóta már ..befutott” zenekarok. szólisták is jöttek felvételeket készíteni a Farmer stúdiójába. A műsor lényeges része a zene. Természetesen igyekszünk lépést tartani a legfrissebb irányzatokkal, ami sikerül’ is, hiszen a rádió teljes zenei anyaga rendelkezésünkre áll. Közönségtalálkozókon — amelyekre sokszor és szívesen megyünk — legtöbbször az a kérdés hangzik el, hogyan készül a Farmer ... Elsőre könnyűnek tűnhet a válász, mert ugyebár kell hozzá egy-két ötlet (az élet adja), legyen, aki vállára kapva magnóját, elrohan, és „megcsinálja” (ez már ritkább), a szalagot „megvágja”, beleteszi egy dobozba, és odaadia a szerkesztőnek — jelen esetben jómagámnak. Nekem már csak az a dolgom, hogy a zenei szerkesztővel megbeszéljem az órás műsor zenei anyagát, idejét, esetleg, tartalmát, megírjam a műsor „tükrét”, azaz a műsorvezetői szöveget, beüljek a stúdióba, és máris éghet a kezdést jelző kis piros lámpa. Ugye egyszerű? Ha vendég van, akkor még felteszek neki néhány kérdést — a beszélgetés úgy sem lehet több 3—4 percnél, azután már vége is. Elköszönök és mehetek haza. Ha csupán ennyi lénne! Miközben munkatársaim és én is a Farmeren gondolkodom, vagy éppen készítem, sok egyéb dologgal is törődni kell. Legyen időben kellő szalag, ragasztó, csörög a telefon, másik eseményre hívnak, a kollégáim ebédelni hív, mellettem zajonganak, gépelnek, -a barátnőm ran- dira várna (a drága), kattog a telex. Szóval egy zai- láda a szoba. Mikorra a stúdió kellemes csendjébe és melegébe ' érek, már zsong a fejem. De mese nincs. Első mindig a csupa nagybetűs KEDVES HALLGATÓ, akit köszönteni kell, akihez kedvesen kell szólni — elvégre ő nem tehet semmiről. És így megy ez minden kéthétben, — szerdán — a Farmer és nyakkendő szerkesztőségében. Persze, mi is megállunk néha ünnepelni. Már-már meghatódtam a kétszázadik adáson, amelyet a Pelikán Szállóból közvetítettünk hiszen zsúfolásig telt a presszó, velünk voltak a hallgatók, s velünk volt testvérműsorunk. az Ötödik sebesség is az éteren keresztül. Felvágtuk a jubileumi tortát, sokat játszottunk, s milliók hallhatták, amint egymással ismerkedik két rádióamatőr Szolnokról és Budapestről. S most mire készülünk? Ebben az évben még két műsorra. Szerdán ..jégre megyünk”, hiszen helyszíni közvetítést adunk a jászberényi Hűtőgépgyár műjégpályájáról. Az év utolsó adásában pedig — ez is ha- gvomány már — az esztendő sikeres, eredményes fiataljaival ismertetjük meg hallgatóinkat ..Él” hát a Farmer, s „él” mikrofonja is. amelynél tehát szerdán munkatársai — Cseh Éva, Megyeri Valéria. Kutas János, Merza Jenő, vaíamint a technikai munkatárs. Palatínus Szabolcs — nevében ismét jóestét és kellemes rádiózást kíván majd a műsor szerkesztője: Gulyás Ferenc Versekből hidat— embertől emberig Beszélgetés Mogyorósi Erikával I A búcsú pillanata: vége a látogatásnak Fotó: TKL Életrajz, dióhéjban: Debrecenben született, Szabolcsban nevelkedett, a felnőttkorba lépve Budapesten kezdett el dolgozni, majd a legnagyobb városból, az egyik legkisebb Fejér megyei faluba vitte az útja, hogy megtalálja az értelmes munkát, az értelmes életet. Szolnokra másfél éve jött, ugyanezért. „Még ilyen csavargót / aki sose bekül / mindig csak haragszik / szeme csak sötétül. ..” — Mikor írtad az első versedet? — Az érettségi évében. Azt hiszem, a „tűzkeresztségen” ilyenkor esnek át az emberek. Túl nagy jelentőséget akkor nem is tulajdonítottam a versírásnak. — És most? — Muszáj leírnom a verseimet, mint ahogy az ember annak a kényszerét érzi, hogy valamiképpen kifejezze önmagát. — Azaz elmondja gondolatait. — Igaz. Sajnos kevesen élnek vele. Pedig a természetes, őszinte párbeszéd nagyon fontos. Bizalmatlanok egymással az emberek, magukba fojtják a szót, eltakarják 1 arcukat. — A költő a „világ szájára” adja önmagát... — A célja talán éppen ez. Elmondani mindazt, amit mások nem tudnak, vagy nem akarnak elmondani. — Versekből építesz „hidat” embertől emberig? — Szeretnék legalábbis. Szeretném, ha a saját nemzedékem, a 20—30 éves fiatalok mélyebbre látnának a mai világban. Megtanulnák, értenék és élnék a demokráciát. — Ehhez a vers önmagában nem elegendő. — Természetesen így igaz, de azért hiszem, a küzdők között egyenlő a sorban. „.. .Virrad a szerelemnek J vígságos nyarára / s mindenek gondjával / marad csak magára...” — A versek írója, igényli-? a szót? — Rettenetesen, de már mint mondtam, meglehetősen hallgatagon élünk egymás mellett. — Hallgatagon? — Valamiféle lelki „süketségre” gondolok. — Érzékeny ember vagy? — Ha nem lennék az, nem írnék verseket, sőt a népművelői pályát sem választottam volna. Kellő fogékonyság, a világ dolgai iránt való érzékenység nélkül egyiket sem lehet végezni. •— Számodra melyik a fontosabb? — Mindkettő egyformán fontos. A munkámat szeretem, ugyanolyan igényességgel igyekszem végezni, mint amilyen igényességgel a verseimet írom. Meggyőződésem ugyanis, hogy az íráshoz nem elegendő csupán a készség, kellő tapasztalat, a valóság ismerete is szükséges hozzá. Ezt pedig íróasztal mellett* még senki sem szerezte meg. — Szolnokra milyen várakozással jöttél? — Bíztam benne, hogy olyan közegre találok, ahol az ember nem csupán az életét, de a szellemét is megőrizheti. — S megtaláltad ezt? — Eléggé zárt közösségeket találtam. Furcsán vették a nyíltságomat, azt, hogy mindenre azonnal reagálok, kimondok dolgokat. Az emberek többsége hozzászokott ahhoz, hogy nehezen mutatkozik meg a másik előtt. Kevesen fogadtak el. — Egyedül vagy? — Nagyon. (Az idézeteket Mogyorósi Erika Soha című verséből vettükj T. E. Kedves Hedvig mama! Most amikor a mikulásokhoz egyre-másra érkeznek a levelek, a kívánságok, elhatároztam, én nem nekik hanem önnek írok néhány gondolatot az ajándékozásról. Akkor vetődött fel 'bennem ez, amikor Istvánnal, a vejé- vel és a lányával ott feszengtünk egymás mellett a kemény karfás vadonatúj székeken. Beszélgettünk erről- arról, végül már nem bírtam tovább, megkérdeztem az ifjú házasokat, hogyan vehettek ' ilyen régimódi, kényelmetlen bútorokat, ebbe a modern, új lakásba? István legyintett, ás azt mondta, ajándékbútornak ne nézd a karfáját, a kényelmetlen támláját, és azt se, hogy a faragott asztal lábába a gyerek naponta kétszer beüti a fejét. Értetlenkedtem, hát megmagyarázták: Hedvig mama adott ajándékba pénzt azzal a kikötéssel, hogy csak akkor kapják meg a fiatalok a „zsozsót", ha az említett, ízlésüktől igen távol eső garnitúrát vásárolják meg. Bútor kellett — engedtek, ahogyan István fogalmaz: a pressziónak. Pillanatnyilag csak utálkozva feszengenék a drága garnitúrában. Most, hogy az ajándékozások ideje következik, arra gondoltam. kedves Hedvig mama, hogy a „fiatalok jogán”, ahogyan ezt nem szokták mondani, azt emlegessem fel, milyen kényelmetlen az, ha valakit szeretetből úgy megölelnek, hogy bordája törik. Kicsit vaskosan fogal- maztam> de azért tettem, hogy felhívjam a figyelmet a másikra. Ez a másik, esetenként ön, vagy én, bútorügyben a lá- nyáék — szóval, mi mindannyian. Például az az ismerősöm, aki minden évben öngyújtót kap a fiáéktól névnapjára, igaz már hat esztendeje leszokott a dohányzásról. Sosem felejtem el Bergman Tükör által homályosan című filmjének azt a két sorát amikor az egyik főhős az ajándékozás után sírva rendezgeti vonásait félrevonulva: nem az örömtől, hanem attól, hogy a tárgy, amit kapott, pillanatok alatt kiderítette, menynyire nem ismerik azok, akikről azt hiszi, számon tartják ízlését, figyelnek gondolataira. Hosszas elmélkedések születtek már az ajándékozásról, annak öröméről, arról az élményről aminek a lényege: eltaláltuk-e, mit szeretne a másik? Ügy gondolom, amikor ilyen „jótéteményre” szánjuk magunkat, illik a másik fejével gondolkodni. Illik? Kötelező! Jótéteményt írtam, mert ebbe a fogalomba, már nemcsak az ajándékozás tartozik. Jótétemény például, ha egy főnök úgymond’ kézenfogva vezeti a szakma rejtelmeibe a pályakezdőt. Ha azonban túlságosan sokáig nem engedik egyedül járni, lehet, hogy nagyobb a kár mint a haszon. Jótétemény, ha a játszóterekre mászókát és egyéb játékot készítenek, de amikor mindenütt ugyanazt a gömbalakú rácsot és hajlított mászókát látjuk, együtt a típuslibikókákkal, eszünkbe juthat: ugyanennyi energiával és anyaggal lehetett volna másfélét, változatosat, érdekeset is csinálni. Ha „megajándékozzák” az építők egy új házzal a város lakóit, de hónapokig kerülgetni kell az ottfelejtett anyagokat, taposni a sarat, az örömbe üröm is vegyül. Ha elkészül egy lakótelep, és minden házat pirosra festenek... és még sorolhatnám a példákat. Bizonyosan arra gondol ön is, apróságokról van szó, és talán azért arra is, hogy legalább ilyen időtá-jt figyelni kell a másikra, öleléssel és nem szorítással: Hajnal József