Szolnok Megyei Néplap, 1980. november (31. évfolyam, 257-281. szám)
1980-11-16 / 269. szám
1980. november 16. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 9 A KAKUKK ézze, teljesen szalmasárga az ég, asszonyom! Vihar lesz. Én mindig megérzem előre. Miért néz ilyen furcsán? Taí&n vihar lesz, de annyi minden történhet még. Kozmikusán nézve a dolgokat, mindez nem jelent semmit. Jól megázunk, ennyi az egész. Nem valami szerencsés dolog, de azt hiszem, már nem lehet elkerülni. Nos, majd meglátjuk, ne is gondoljon rá. Hogy mire gondoljon? Ez igazán egyszerű. Valami szép dologra természetesen. Például az ünnepekre. Az igazi, nagy ünnepekre. Amikor az emberek kedélyesen nevetgélnek, szép ruhákba öltöznek, simogatják egymást. Nem is egyszer láttam ilyet életemben, persze régebben, mikor még jogász voltam. Csodálkozik, ugye? Pedig ez az igazság. Jogász voltam valamikor, asszonyom, kedélyesen nevetgéltem, és szép ruhákban jártam. Igen. Szinte hihetetlen. Mit mond? Hogy képtelen az ünnepekre gondolni? Hát akkor hunyja be a szemét asszonyom és gondoljon a kutyákra. Miért pont a kutyákra? Nagyon egyszerű. Ha az embernek van egy hűséges kutyája, szinte mindene megvan, amit ezen a világon megkaphat. Tudja, milyen egy hűséges kutya? Tökéletes élettárs, csak ennyit mondhatok. Az én kutyám, mikor még jogász voltam... De ezt hagyjuk, fáj az emléke. Szóval asszonyom, ha rám hallgat, szerez egy kutyát. Nem mondom, az első időkben különösnek tűnik, hogy az ember nincs egyedül, és azt is tudom, hogy nem könnyű beszerezni egy igazán hűséges kutyát, de én majd segítek ! Szerencsére kitűnő ismerője vagyok ennek a pompás állatfajtának. Hogy hol? Hát majd keresgélünk. Nincs reménytelen helyzet. Bízzon bennem, asszonyom. Belátom persze, hogy a külsőm nem éppen bizalomgerjesztő. De hát jelent ez valamit? Mit számít az én külsőm kozmikus értelemben? Semmit. Mit számítanak göcsörtös ujjaim? Vagy görbe lábam, vaksi szemem? Mit számít mindez? Hajlott, egyesek szerint kissé púpos hátam, vagy az az önmagában oly keveset jelentő tény, hogy alacsony vagyok? Mindez semmit sem számít, asszonyom. Mindez semmi a nagy, kozmikus egészhez mérve. Még az sem számít, hogy bicegek, vagy hogy enyhén beszédhibás vagyok, és dől belőlem a pálinkaszag. Hiszen, asszonyom, ez a külső, amely, nem tagadom, kissé talán undorító, nemes lelket takar, egyszerű, becsületes lelket. Az én lelkem csordultig van szeretettel, minden és mindenki iránti szeretettel. Van ennél nagyobb dolog? A legszívesebben ugrálnék örömömben, any- nyira tele vagyok szeretettel, de hát ez a rossz lábam sajnos... Miért néz így rám? Olyan hideg a tekintete! Megbántottam talán? Nem? Ez megnyugtat. A közeledő vihartól fél, ugye? Hiszen jéghideg a keze! A vihar... Mit jelent önmagában ez a vihar? Semmit nem jelent, asszonyom. Múló jelenség az ilyen vihar, jön és elvonul, nincsen benne semmi "állandóság. Hogy hideg az én kezem is? Az természetes, mert kevés a vérem. De nem félek, soha nem félek. Nevetséges lenne, hiszen éppen tőlem szoktak félni. Persze leginkább a gyerekek. Ök nagyon félnek tőlem, főként este. Elszaladnak, ha meglátnak, bizony annyira félnek. Pedig én szeretem őket. Tegnap láttam egy gyereket, álldogált a fa alatt. Hosszú ideig figyeltem, tanulmányoztam... Gyönyörű volt! Hiszen érti. .. Mit mond? Sötétedik? Ne veszítse el a hitét. A vihar talán elkerül bennünket. Nincs fontosabb a hitnél, asszonyom. Az akarat és a hit. Nélkülük csak ostobán sodródik az ember a világban, ez az igazság. Minden olyan alaposan meg van szerkesztve, olyan tökéletes! Nyitott könyv az emberek arca is. A maga arca, asz- szonyom, jóságról árulkodik, feltétlen jóságról, igen, ez az, ami olyan roppant vonzó az arcában. De nem volt könnyű élete. Azok a ráncok a szeme alatt, vagy a szája szélén, az a mélyebb, határozott irányú... De a reményt nem szabad feladni! Itt az én esetem például. Mit remélhetek? Ha őszin- - V;i-i K CZELE GYÖRGY: Jön és elvonul tén boncolgatjuk ezt a kérdést, hiszen másképpen nem is érdemes, azt hiszem, semmit. A külsőm undorító. Ilyenné váltam, asszonyom. Ezt a folyamatot, mint tudjuk, senki sem képes meggátolni vagy visszafordítani. Az emberek persze elfordulnak tőlem, mit is tehetnének mást szegények. Nyilván én is így cselekednék a helyükben. Elfordulnak a vén, alkoholista csavargótól. Hiszen érti. Annyi gyönyörű dolog van a világon! Ki hallgatná meg az én szavam? Ki érintené meg a kezem? A nyirkos, hűvös bőröm? Majd bolondok lesznek hozzám érni, amikor annyi más, kellemes dolgot tapinthatnak az uj- jaikkal... Maga, asszonyom, csodálatosan kitartó, hiszen még mindig itt van velem. Talán fél? A félelem tartja itt? A vihartól fél? Ezer oka lenne rá, hogy elhagyjon, hogy egyszerűen elfusson innen. Jobban is tenné, ha megpróbálna menekülni. Egyáltalán nem haragudnék, hiszen ismer engem. Meg is szoktam már, hogy egyedül vagyok, roppant szokatlan dolog ez számomra... Mit mond? Hogy jólesik mellettem maradnia? Nem... Ne mondjon ilyeneket, asszonyom, az ilyen beszéd méreg a lelkemnek. Hiszen egyenesen szétrobbanok a boldogságtól! De más részről mit jelent az én boldogságom? Semmit. Vagy csak nagyon keveset, és azt is csak nekem. Mert mi vagyok én? Senki és semmi. Olyan parányi pont vagyok, hogy nem is lehet észrevenni. Igen nagy baklövés lenne a saját jelentéktelenségünket kozmikussá növeszteni. .. Figyeljen csak! Hallja a szelet? Micsoda pompás muzsika! Erősödik a szél. Az ég is kis híján barna már. Sötétedik, mivel az előbb, azt hiszem, láttam még a házak tetejét. A jelekből ítélve óriási vihar lesz! ' Tessék? Hogy miért nevetek? Jó kedvem van, ez az igazság. Vegyen mély lélegzetet asszonyom. Érzi? Milyen csodálatosan tiszta a levegő! Nem is értem. Hiszen a levegő máskor egyáltalán nem tiszta. Mindenféle furcsa dolog van a levegőben, mérgek például. Ez a helyzet. Lélegezni mégis kell. Ilyen levegő adatott nekünk, el kell fogadnunk azt, ami van. Asszonyom! Talán csak nem fél? Rémület van a tekintetében. Szedje össze magát, kérem. Kis viharocs- ka lesz, semmi egyéb. Persze belátom, elég ijesztő az égbolt, hiszen már nem is barna, hanem szinte fekete. De hát jelent ez valamit? Semmi az egész. Az elemek ostoba, szeszélyes játéka csupán, nem mérhető nagyságban még az emberi értelemhez sem. .. Nyugodjon meg! Heves, de rövid viharra számíthatunk. Az ilyesmi mindennapos nyáron. Jön és elvonul, nincsen benne semmi állandóság. Persze, ha lenne pálinkám, szívesen megkínálnám, az használ ilyenkor. Erőt merítene a pálinkából. Csak egy kicsi erőt, éppen annyit, amennyi egy vihar elviseléséhez szükséges. De hát sajnos üres az üvegem, asszonyom. Jogászként sokfajta finom, válogatott italom volt mindig, nem csak pálinka, természetesen... Itt van még, asszonyom? Hát csoda történt? Milyen kitartó, jóságos teremtés! Bár kétségtelenül hideg a keze, hideg a tekintete, de a lelke aranyat ér. Egy esőcsepp pontosan a csuklómra hullott. Forró volt és olajos tapintású. Már nincs itt. Beszívta a bőröm. De most mintha szaporábban hullana az eső, igaz? Nos, a zápor hamarosan elér bennünket. Nem lehet ezen változtatni. Valószínűleg bőrig ázunk mind a ketten, de hát tehetünk ellene valamit? Hogyan? Bemenni valahova. .. De hova? Hova, asszonyom? Hol van egy olyan hely, ahova befogadnának bennünket? Nos, talán egy kapualj. Az védelmet nyújt az eső ellen, de nem véd a hidegtől. A fák nem jöhetnek számításba, hiszen komoly vihar lesz. őszintén szólva eszembe jutott valami... Bevallom, elég furcsa, mondhatftám rendkívüli gondolat. Van itt a környéken egy kis helyiség, nagyon kedves, meghitt. .. Igaz, nem éppen erre a célra építették, de tökéletes védelmet nyújt. Ígérem,, asszonyom, egyetlen csepp eső sem fogja áztatni a gyönyörű, illatos bőrét, ha velem tart. Igen? Szóval mellettem marad? Micsoda boldogság! Nos, akkor siessünk. Nincs messze, talán ha húsz lépés az egész. Már itt is vagyunk. Kinyitom az ajtót. Meglepődött, ugye? De hát mérlegelje a helyzetet gondosan. Odakint hamarosan elszabadul a pokol, kegyetlenül nehéz dolog az elemekkel szembeszállni! Mondhatnám reménytelen. Itt viszont béke van és nyugalom, nincs hideg, és nem esik az eső. Ha fáradt, nyugodtan leülhet a csészére. Hát nézzen körül! Ugye meghitt és kedves hely ez? Gyakran szoktam itt üldögélni. Bejövök ide az utcáról, és egy ideig biztonságban érzem magam. Hiszen érti, asszonyom, az én helyzetemben. . . Odakint az ember soha nincs biztonságban. Hallja, hogy dörög az ég? Bizony, itt a vihar. Ha akarunk, le is ülhetünk. A csészére, igen. Hogy nem fáradt? Milyen szerencsés, asszonyom! Én fáradt vagyok. Engedelmével leülnék egy kicsit pihenni. Fájnak a csontjaim. Ez az eső, a vihar... Nézze a falakat! Minden össze van firkálva. Nevek, meg ezek az ábrák. Bizony, itt emberek jártak, nagyon sok ember. Asszonyom, adja talán ide a kezét, ha nem veszi rossz néven. .. Igen, csak a kezét, kicsit furcsán érzem magam. Vagy nem, ne is adja ide a kezét, csak érintse meg az arcom! Ennyi bőven elég nekem, bár belátom, undorító a bőröm, és nyilván igen nagy erőfeszítésébe kerül. .. De gondolja meg, csak egyetlen pillanat az egész, egyetlen rövid, múló érintés, mit számít ez a pillanat az egészhez mérve, mármint kozmikusán... Egy irgalmas kéz érintése, a maga kezének érintése sokat jelentene nekem... Itt őrizném a bőrömön, sokáig őrizném! Hiszen érti... all engem, asszonyom? Itt van még mellettem? Elment? Vagy itt se volt? Mindegy. Egyszer bizonyára eljön, behúzódunk valami védett helyre a vihar elől, és talán megérint, vagy egyszerűen csak hallgatja a szavaim. Gyönyörű lesz! No persze, kozmikus értelemben mindez semmit sem számít. Maga is, asszonyom, jön és elvonul, nincsen bennünk semmi állandóság. Elöljáróban sietünk leszögezni, hogy ez nem az a kakukk. Tehát nem a kakukk- alakúak (cuculiformes) rendjébe és a kakukkfélék (cu- culidae) népes családjába tartozó cuculus canorus, amelyik a tojásait előszeretettel helyezi idegen madarak fészkébe, s agresszív hajlamú fiókája közvetlenül a kikelés után már olyan erős, hogy minden tojást, vagy már kikelt fiókát kilök a fészekből. Értekezésünk tárgya ama békésebb természetű kakukk, amelyik nem fészekben, hanem régi faliórákba épített kis házikóban lakik; nem rak tojásokat mások óráiba, és. névrokonára csupán abban az egy dologban emlékeztet, hogy időnként ő is azt mondja: kakukk! Manapság már meglehetősen nehéz igazi, megbízható kakukkhoz hozzájutni (igényes, önmagára valamit is adó embernek eszébe sem jut holmi csiricsáré, tarkára festett műanyag bóvlit vásárolni), ezért hát. ha az ember — már jelentős élettapasztalatokkal a háta mögött — eljut abba a korba, amikor szükségét érzi annak, hogy kakukkot vegyen, elkészülhet rá, hogy ez igen sok időbe és utánajárásba fog kerülni. A fiatalabb korosztályok tagjai többek között ezért is idegenkednek a kakukktól. De az igazi ok valószínűleg az, hogy a kakukkos óra elmés, de tulajdonképpen végtelenül egyszerű, mechanikus szerkezet, amely nem szolgál semmiféle technikai szenzációval; olyan műszaki csodák mellett, mint egy Philips magnetofon, vagy egy elektronikus zsebszámológép, szinte kövületnek tűnik. De hát sebaj, nem az a feladata, hogy csodálatot keltsen; a kakukknak az a dolga, hogy ésszerűen tagolja az óra monoton ketyegését, se többet, se kevesebbet ne kakukkoljon, mint ameny- nyit kell; tehát mindig any- nyit, amennyit a kismutató jelez, illetve az óra felénél egyet. Ezt némelyek talán unalmasnak, egyhangúnak vélik, vagy pedig szorongó érzéseket kelt bennük. Részben érthető, mert a kakukk nemcsak az időt jelzi, hanem óráról órára figyelmeztet arra, hogy életünk, ha tetszik, ha nem, halad a halál felé; úgy, ahogy a homokóra felső kelyhéből megállíthatatlanul peregnek alá a finom kis szemcsék... Ezzel a gondolattal bizony nem könnyű megbarátkozni, de ha idővel mégis sikerül, akkor az ember azt is belátja, hogy nem a kakukk könyörtelen, hanem az idő, a kakukk csak következetes. Következetes abban is, hogy soha semmi mást nem mond, csak annyit, hogy: kakukk! Gazdájának így nem okoz csalódást; biztosak lehetünk benne, hogy a legnagyobb frontátvonuláskor, vagy az uralkodó széljárás hirtelen változásakor — amiről köztudott, hogy nemcsak az emberi szervezetet, hanem a műszereket, finomabb szerkezeteket is megviseli — sem lehet a kakukkot rábírni, hogy például rigómódra fütyüljön, vagy csalogánymódra énekeljen. Elképzelhető persze, hogy valamilyen leleményes ezermesternek sikerülne áthangolnia a kakukkot, és ezzel a sötét manipulációval elérné, hogy a továbbiakban ne kakukkoljon, hanem — mondjuk — nyávogjon; de a kísérlet akkor is hiábavaló lenne, mert a kakukk erkölcsileg tisztán kerülne ki az egyenlőtlen küzdelemből, s az egész művelet végül is nem eredményezne mást, mint a kakukk halálát és a manipuláció csődjét. Ezt tudnia kell annak, aki rászánja magát, hogy kakukkot vásároljon. A kakukkal együtt élni csakis a kötelességek teljes tudatában és a jogok tiszteletben tartása mellett lehetséges. Aki ezt hajlandó tudomásul venhi, azzal nem fordulhat élő, hogy idegességet, vagy nyugtalanságot érez, amikor időről időre kipattan a — lehetőleg ébenfából faragott — házikó ajtaja. Kevesen tudják, hogy magány ellen is .nagyon jó a kakukk. Az egyedüllét óráiban megszólaló madár mintha csak azt mondaná: nem vagyunk végérvényesen magunkra hagyatva, nem szabad elkeseredni, mert van még balzsam Gileádban a legromantikusabb fájdalmakra is. A magány csak múló, átmeneti állapot; ám ha mégis tartósnak és feloldhatatlannak bizonyulna, még akkor is van égy utolsó szalmaszál, amiben megkapaszkodhatunk; és ez nem más, mint ő maga. a kakukk, aki kitart mellettünk mindhalálig. S ez a bizonyosság megnyugtatja az embert. Van, akinek a kakukkal való huzamosabb együttélés során új szokásai alakulnak ki, s a barátság egyre meghittebbé válik. Gyakran előfordul például, hogy a kakukktulajdonos, ha mondjuk háromnegyed tizenegyre ér haza, nem rohan azonnal a lifthez, hanem inkább még sétál egy kört a háztömb körül, méghozzá pontosan olyan ütemben, hogy fél perccel tizenegy előtt forgathassa meg a kulcsot a zárban. S lám: alig teszi föl a kalapját a fogasra, már köszönti is a hűséges kakukk. Az ilyen szép, baráti gesztusok kétségkívül elmélyítik, tartalmasabbá teszik a kapcsolatot ... Sajnos, nem vállalkozhatunk arra, hogy itt és most egyetlen' lélegzetvételre mindent elmondjunk, amit tudunk még a kakukkról, csak utalunk rá, hogy a téma számtalan lehetőséget kínál. S megvalljuk, személyes okok is közrejátszanak abban, hogy most már sietünk leírni az utolsó mondatokat. Még öt perc, és el jő az éjfél; ilyenkor lehetünk a leghosz- szabb ideig, a legteljesebb módon együtt a kakukkal. Hamarosan nyílik az ajtó és a kakukk tizenkétszer egymás után azt mondja: kakukk! Szikszai Károly rajza Gömöry Albert:
