Szolnok Megyei Néplap, 1980. október (31. évfolyam, 230-256. szám)
1980-10-12 / 240. szám
8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1980. október 12 r u gy tűnt, minden összefogott ellenünk, a hétvégét mégis vidéken kell töltenünk. Komoran ültük körül az asztalt. Kálmán, a felesége, Klára, a sofőr, és jómagam. Az étterem is pangott. A felszolgálókon kívül csak egy öreg roma hárfá- zott a dobogón. Hajdan bánáti földesurak mulatós kedvére méretezték a helyiséget, mi meg csak kortyolgattuk a Coca-Colánkat a hatalmas kristálycsillár alatt, bámultuk magunkat a falon porosodó Velencei tükörbén, és szomorúak voltunk, mint egy országos eső. Kálmán pörgette a kartonokat és sorolta: ez meghalt, ez Pesten dolgozik, ezt ma műtötték, ennek ma van az esküvője, ez börtönben van, ezt hetek óta nem látták. Már napok óta jártuk ezt a határszéli várost, ismertük minden gondját-baját, ismert bennünket minden pincér és rendőr, nem beszélve a határőrökről. Az • első napokban mind azt gondolták, hogy szép kis disszidens-jelöltek érkeztek. Szép, nagypecsétes engedélyünk volt a városka kérdőívezésére. Ezt a papírt nagy gyönyörűséggel mutattuk fel az egyenruhás és polgári ruhás közegeknek egyaránt, de még az ajánlkozó alkalmi embercsempész-jelölteknek is, hadd tanuljanak. Minden alkalommal el kellett mondanunk, hogy mi nem menni jöttünk, hanem dolgozni. A Magyar Rádió és Televízió illetékeseit érdekli a városka közvéleménye. Ami viszont azért tűnt a helybéliek számára álságos szövegnek, mert az egész város a jugó tévét nézte, az újvidéki rádiót hallgatta, a mi kérdőívünkben pedig még egy kurta rubrika sem volt a külföldi adókra. Rosszkedvűnk volt, mert mentünk volna haza, Pestre. De nem mehettünk, mert egv nyavalyás kérdőív még üresen állt. És nem választhattunk ám ki akárkit kérdezettnek. Csakis a népességnyilvántartóból, és véletlenszerűen. Szombat este volt. A népesség-nyilvántartó csak hétfőn nyitott. És erről egyikünk sem tehetett. Kálmán jó sok címet kiválasztott érkezésünkkor, nem számíthatott rá, hogy egy részük kiesik, mert meghalt, elköltözött, üdül, betegeskedik. Szabálytalanságot nem akart elkövetni. Egyrészt félt, hogy kirúgják érte a jó állásából, másrészt pedig velejéig becsületes volt, mint egy kiscserkész. — Itt maradunk, és majd hétfőn választok pótmintát — mondta. És még a felesége is utálta ezért a nagy- nagy rendességéért. — Az esküvőt kéne megpróbálni — mondta a sofőr. — Nem lehet — mondta Klári, — délelőtt úgy kirúgtak, mint egy házalót. De a sofőr nem hagyta annyiban. Kérdezgette Klárit, és kiderült, nem a vőlegény, nem az örömapa, ha-' nem csak valami ott lebzselő rokon mondta neki, hogy most nem érnek rá az atyaúristennek sem. — Lehet, hogy örülne neki az ifjú pár! — kockáztattam meg. De Kálmánt nem lehetett könnyen meggyőzni. Ügy szavalt, mint egy anyakönyvvezető, az ilyen alkalomból fenségéről, bensősé- gességéről, és végül, legsúlyosabb érvként intézetünk becsületét hozta fel, mely idáig közismert volt tapintatáról. Bennünket a sofőrrel azonban akkor már nem csak a hazamenetel és a nyavalyás kérdőív érdekelt, hanem a parasztlakodalom, a maga teljességében. A fehér ruhás nyoszolyólányok. A sercegő sültek. A demi- zson borok. És a Fő utcai cukrász habostorta-monstru- mai. — Nincs igazad, Kálmán — mondtam neki szelíden. — Mert kifelejted azt, hogy fennél nagyobb (nászajándékot keresve sem kaphatna az ifjú pár. Gondolod, előfordult már ebben a nyavalyás városban, hogy a Magyar Rádió és Televízió képviseltette magát az ifjú házasak közös élete első óráiban?! Kálmán lehajtotta a fejét. Szerettem volna tudni, mi játszódik le benne. De hát a hét eleje óta ő sem evett főtt ételt, ezt tudtam biztosan. Kálmán egészen addig nem válaszolt, míg az öreg roma hárfáján a dal utolsó akkordja is el nem halkult. — Jó, menjünk. De csak te mész be. Mi kint megvárunk. — Majd bemegyünk mindannyian — dünnyögte a sofőr elszántan. — Kapaszkodjatok! — kiáltotta, és gázt adott. A lakodalmas háznál azonban senkit nem találtunk. Felzörgettem a fél utcát, mire megtudtam, hogy a Nagyvendéglőben vannak. Akkor már nem volt megállás. Hiába károgott Kálmán, hogy oda azért mégsem mehetünk, hiszen a „Kérdezők kézikönyvében” és a megbízóleveleinken az van, hogy keressük fel a kérdezettet a lakásán. Akkor már Klári is belejött. — Majom vagy ezzel a szabályzattal — mondta megvetően. Díszkivilágítás volt a Nagyvendéglőnél. Legalább ötvenen leskelődtek befelé. — Biztosan most falnak — súgta áhítattal a sofőr. —‘ Ne feledkezz meg rólunk, cimbora! — kiáltotta utánam, ahogy frissen kipattantam a kocsiból. A vőfély jött elém. Ügy fel volt virágozva, mint Gábor Áron rézágyúja, és nagyon részeg volt. A teremben legalább kétszázan voltak, és mind ettek. Az asztalon pedig annyi ennivaló volt, hogy jutott volna a kisváros teljes lakosságának, de talán a délvidék határőrségének is. — Meghívód van? — kérdezte nyájasan. — Az nincs! — feleltem határozottan, majdhogynem büszkén. — De a Magyar Televíziótól jöttem! — és előhúztam a kartont, felolvastam róla a kérdezendő nevét. A vőfély meglepődött. Az örömapa jött oda hozzánk. Neki is elmondtam újra, csak még annyit tettem hozzá, hogy a televízió Fiatal Házasok Órája — című műsora számára készülne az interjú. Pár markosabb férfi felállt az asztaltól. De akkor már az örömapa intett az ifjú férjnek. Frakkban ült azt asztalfőn, fehérruhás hitvesét átkarolva. Elém jött. — Mi van, haver? — kérdezte. Neki is elsütöttem az Ifjú Házasok^dumát. Közben a násznép vitatkozott. Egyesek nagyon megörültek a megtiszteltetésnek. Mások pedig szinte Kálmán szövegét mondták: egy ilyen ünnepi alkalmat nem lehet zavarni. A terem végén lévő rokonokat már csititani kellett, nincs még verekedés, egyenek csak nyugodtan. — Mennyi idő ez az interjú? — kérdezte az ifjú házas. De én már láttam rajta, meghozta felnőtt élete első döntését: interjút ad. — Olyan tíz-tizenöt perc — mondtam. Gondoltam, majd kint elmagyarázom, neki, hogy csak a násznép miatt kellett a nagy duma. Közben előkerült a hitves örömapja is, aki már látott egy részt a Fiatal Házasok Órájából, és nagyon tiszteletreméltó műsornak tartotta. — De akkor maga itt marad addig zálogban! — rikkantotta a vőfély, hatalmas nevetés terjedt a teremben. Kikísértem az ajtóig az ifjú férjét, átadtam a sofőrnek, aki mély meghajlással fogadta, és a fekete Volgához vezette. Engem pedig visszakísértek, és leültettek, mint zálogot, az ifjú férj helyére. Becsületükre legyen mondva, azonnal elém tettek öt tálat, nem tudtam, hirtelen melyikhez kapjak. Az ifjú asz- s|zony azonban sajátkezűleg tett a tányéromra egy bíborvörösre sült libamájat, és bort töltött. Egészségükre emeltem a poharam. Félelmetes volt látni, ahogy végig a teremben mindenki emeli a poharát. A vőfély hatalmas beszédbe kezdett a Magyar Televízióról, mindenki tátott szájjal hallgatta, csak én ettem serényen. De ahányszor ők ittak, szakítottam rá időt. Beszaladt a sofőr, egyenesen hozzám. — Főnök, hány perces legyen a felvétel? — kérdezte. — Tizenöt, húsz, majd vágunk belőle. — Az örömanya hellyel kínálta. Gondoltam, Kálmán kérdezi a fiút, most már nagy baj nem lehet. A sofőr elfogadta a szíves kínálást, és rekordidő alatt annyit evett, hogy attól féltem, tüstént megbetegszik. De becsületére legyen mondva, hiába unszolták, nem ivott. Ettünk. A násznép zajongott, mi pedig ettünk. A násznép nyugtalankodott, mi még mindig ettünk. Egy nagybajszú bácsika hangosan közölte, hogy ameddig az ifjú férj vissza nem tér az őt megillető helyre, addig nem iszik, nem iszik. A közhangulat kezdett ellenünk fordulni. Akadt egy ember, aki fennhangon állította, hogy mi nem igazi televíziósok vagyunk, hanem csak afféle statisztikusok, tegnap is jártunk a komájánál. Nem feleltünk neki, csak ettünk. Egészen addig, míg Klári, és az ifjú férj feltűnt az ajtóban. A násznép hangosan vivátozott, és versenyt röhögtek. „Meghoztad az új asszonyt?!” — Az ifjú asszony megbántottan pislogott, és fehér fátyla mögé rejtőzött. K lári egészen az asztalfőig jött. Egy pohár borral felköszöntötte a gyülekezetét, kezet fogott az ifjú párral, és az összes örömszül őkkel. .— Menjünk — mondta halkan. Mi is kezet ráztunk, akivel csak értük. — Ne haragudj — mondtam az ifjú férjnek. — Nem haragszom, haver. — mondta. De láttam rajta, hogy rosszkedve van, hiszen azért egy nyavalyás kérdőív és egy tévéinterjú között nagy különbség van. Még akkor is, ha valaki állandóan a jugó adást nézi, és ezért nem tudja, hogy nincs Ifjú Házasok Órája című műsor a magyar adásban. Mózes Lajos: A MENYEGZŐ Szikszai Károly: Beszélgetések Rendetlen szavaim, tehát rendetlen jelvényeim unatkoznak az asztalon csak úgy. Könnyű káromkodások látványos házal szép jógák mögül a buta locs-pocs •más dolog. (Az együttbólogatás nem érdem. Rendszertelen rendszer, avagy csak romlott gyümölcsök toccsanásai.) Es rendetlen szavaimból készítek rózsafűzért, így ragyogok, hiába vaksötét vászon szemeimen, bizalmas titkok, egyértelműen ostoba körítéssel. Benke László: Gyerekkor Tejkoromban mesék kellős közepében este mikor csillag lobbant az én anyám gyufát gyújtott s magasodva szentként szépen fölmutatta mint az Urat úgy vitte föl azt a lángot leikéből az árnyat oldva föl a szegre istállónkban gerendára fölakasztott lámpásunkra Énnekem még nem volt árnyam lámpafényben mesék kellős közepében tejre vártam faküszöbön üldögéltem úgy vártam az édes tejet anyám keze lüktetését tehéntőgyek szép zenéjét Az én anyám azt mesélte minden este mondogatta habzik a tej fejökénkben Jézus lesz a jászolunkban lámpa ég a fejünk felett S ki volt az a holdas árnyék ki lépte át küszöbünket mesék kellős közepében ki itta el meséinket édesanyám mért nem mondtad hogy a hóhér hóhérunk is tejet iszik fejőkéből
