Szolnok Megyei Néplap, 1980. október (31. évfolyam, 230-256. szám)
1980-10-08 / 236. szám
1980. október 8. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 A tiszafüredi járásban Szakmát ^ tanulnak a téesztagok Vallomások az emberről Simon Ferenc szobrászművész kiállítása Szolnokon Mi az, ami szórakoztat ARRA, AMIT MONDANI KÍVÁNOK, kedd esti meditációjával a televízió maga szolgáltatja az alkalmat. Ugyanis ezen a napon a késő esti órákban a televíziós szórakoztatás felelős gazdái, valamint jeles személyiségek mondták el véleményüket e tárgyban Szegvári Katalin mikrofonja és Hollós Olivér kamerája előtt. De bonyolult dolog is ez a szórakoztatás! Hely, idő, alkalom, tehetség, s ki tudja még mi minden függvénye lehet. Nemcsak annak nehéz, aki csinálja — filmen, színházban avagy a képernyőn, egyre megy — annak sem egyszerű, akinek csinálják, azaz nekünk, nézőknek. Vegyük például az elmúlt hét végén, pénteken és szombaton szórakoztatásul felkínált, kétrészes tévéfilmet, a Nők apróban-t, (Kolozsvári Grandpierre Emil írta, Szálkái Sándor rendezte), melyet alkotói szatirikus filmkomédia címkével ellátva bocsátottak útra, kinyilvánítván, hogy ebben az esetben a nézőnek — komédiáról lévén szó —, igenis nevetnie, szórakoznia illik. És én, a nézők egyike, bevallom, még csak mosolyogni se tudtam a jó mulatságnak beígért játékon, s azóta is restellem, hogy nem voltam képes nevetni a fiatal házaspár különös lakásszerzési manőverein, hogy nem mulattatott, milyen fondorlatos és kockázatos formáját választotta férj és feleség közös megegyezéssel a lakászerzésnek; hogy tudniillik apróhirdetés nyomán a férj olyan nővel lépjen frigyre — átmenetileg — akinek kényelmes lakása van. s akit azután majd csalárd módon kiforgathatnak fészkéből, hogy ők ülhessenek bele vagy legalábbis elfoglalhassák egy részét,. Szégyellem, hogy nem tudtam mit élvezni abban, hogy a fiatal férj lakáskiszemelő kőrútján rendre és egycsa- pásra hódította meg a többnyire magányosan és parlagon hagyott nők egész sorát, hogy férfira kiéhezetten miként árasztották el az ismeretlen jövevényt az apróhirdető hölgyek vonzalmukkal és szeretetükkel, aminek aztán a végeredménye mindig ugyanaz: vagy egy megvetett ágy, vagy egy alkalmi pam- lag, vagy épp egy tágasabb fotel. (Szinte úgy tűnt az embernek, hogy a mi „hősünk” már nem is lakásról lakásra jár, hanem ágyról ágyra száll.) Persze el tudom képzelni, hogy ami engem mindebben hidegen hagyott, ugyanaz másoknak nagyon is szórakoztató lehetett. Talán azért, mert épp olyan hangulatban találta őket. Tehát megeshet, hogy ezúttal csak az én „készülékemben” volt a baj. S ezzel, mármint hogy a Nők apróban fogadtatása milyen eltérő lehet, a szórakozásról meditálván magam is a»ra szeretnék elsősorban utalni, hogy gyakorta bizony kedélyállapotunk is ludas abban, hogy valami unalmassá válik-e a képernyőn, hogy gyönyörűségünket leljük-e ebben vagy abban. Egy mű sikere tehát a néző lelki ráhangolásának is függvénye, ki van szolgáltatva a befogadó mindenkori lelkiállapotának is. Ezért azután nem is könnyű a televízió dolga, amikor eleve szórakoztatni kívánja közönségét, amelyik nemcsak ezerarcú, hanem ezerféle lelki- állapotú is. Lehetne-e tehát mindenkinek a kedvére tenni? Közbevetőleg megjegyzem: az, hogy egy televíziós alkotás szórakoztat-e vagy sem — hagyományos értelemben — az még nem feltétlenül bizonysága az értéknek. Hogy mennyit ér, azt igazán csak az döntheti el, hogy milyen meggyőző módon tudja megragadni az adott társadalmi valóságot, s a kifejezendő gondolatot menynyire képes belénk szugge- rálni — nevettetve vagy könnyekre fakasztva, vagy akár csak elgondolkodtatva a nézőt. A Nők apróban, ha ebből a szempontból vesszük szemügyre, akkor eltekintve attól, hogy e sorok íróját vagy más nézőtársát szórakoztatta-e vagy sem a kérdéses tévéfilm, véleményem szerint ebből a szempontból sem sorolható a sikeres művek közé. Ugyanis azt a társadalmi tényt vagy igazságot, hogy menyire nem könnyű fiatal házasoknak manapság megfelelő lakáshoz jutniuk, még a humor hullámhosszán sem tudta kellő komolysággal megszólaltam. Még tömörebben, ebben a játékban szinte élt veszett az alapvető gondolat, s előtérbe kerültek, felerősödtek azok a vonások, azok a színek, melyek révén már- már öncélú játékká váltak az egyes jelenetek. Nem lehetett érezni, s ez a komolyság kérdése, hogy itt valójában egy kilátástalan helyzetben lévő fiatal házaspár 'keserűsége csap át a komikumba (hányszor esik meg, hogy kínjában nevet az ember, mert mást nem tehet). hogy a férjnek ez az „áldozatvállalása” a „kétség- beesés kacaja”. Másrészt még a szatíra túlzásait is bekalkulálva, hogyan lehetett volna komolyan venni a nőkről rajzolta képet is, melyben ugyancsak leegyszerűsítve jelent meg a lényeg. Visszakanyarodván a szórakoztatás problémájához, hogy tudniillik mi az, ami szórakoztató, valójában Vit- ray Tamással érthetünk egyet, aki igen okosan arról beszélt a rokonszenvesen őszinte televíziós lelkiisme- retvizsgálatban, hogy valójában ez szinte meghatáro- hatatlan. Ugyanis kinek- kinek teljesen eltérően szerezhet örömet azaz jelenthet szórakozást az egyik vagy a másik műsor, az amit hall, és az. amit lát. Hol van hát a kutya elásva? Ilyen reménytelen lenne a szórakoztatás folyamatának megoldása? Igen, ha szórakoztatásképpen csupán azokra a művekre gondolunk, hangzott el a nyáron készített veszprémi meditációban is, amelyek a mindenáron szórakoztatás igényével «lépnek fel televízió képernyőjén is, az eleve megnevettetés szándékával. Szántó Erika, de mások is helyesen húzták alá a már említett beszélgetésben, hogy lényegében minden televíziós műsor lehet szórakoztató. Egy feltétellel, ha valami érdekeset tartogat a számunkra, ha valami újjal, váratlannal lepi meg a nézőt, ha a mindennapokba olykor belevesző ember számára új megvilágításban, új összefüggéseiben képes felvillantani valamit a valóságból, megmutatni azt, ami körülvesz bennünket. Az aztán már mindegy, hogy megne- vettet-e avagy könnyekre fakaszt, vagy éppen csak gondolkodóba ejt. Mert ez utóbbi is lehet, igenis, szórakoztató. BONYOLULT DOLOG a szórakoztatás, kétségtelen, de mind eddigi tapasztalatainkból, mind a veszprémi meditációból egyértelműen az szűrhető le, hogy a televízió akkor jár jól, és mi nézők is vele, ha nepa arra gondol, hogy amit gyárt, az szórakoztatja-e majd a nagyérdemű nézőt, hanem csupán arra ügyel, hogy ami a keze alól kikerül, az a maga nemében jó legyen. A többit pedig bízza a „nagyérdeműre”, amely ezerarcú. A tiszafüredi járásban évről évre csökken azoknak a dolgozóknak a száma, akik még nem fejezték be az általános iskolai tanulmányaikat. Míg 1976/77-ben 402 ipari, mezőgazdasági, üzemi munkás, illetve munkaviszonyban álló felnőtt végezte el a járásban eredményesen a dolgozók általános iskoláját, addig tavaly már csak 127-en kaptak ugyanezekben az intézményekben végbizonyítványt Velük ellentétben fokozatosan emelkedik a szakközépiskolások, gimnáziumi tanulók száma. Az 1972/73-as tanévben a szakmunkások szakközépiskolájában, a gimnáziumban még csak 129-en tanultak, tavalyelőtt már 217-en, tavaly pedig 220-an igyekeztek megszerezni a járásban a mindennapi munka mellett az érettségi bizonyítványt. A tiszafüredi Kossuth Lajos Gimnáziumon kívül a karcagi középiskola kunmadaras i tagozatának harmadik osztályába is huszonket- ten járnak. A mezőgazdasági termelő- szövetkezetekben ma már alapkövetelmény a szakosodás, és a közös gazdaságok munkaerő-szükségletük szerint évről évre jelentős számú nyolc általánossal rendelkező betanított és gyalog- munkásnak biztosítanak szakmaszerzési lehetőséget. Sikeresek a kihelyezett szakmunkásképző. tanfolyamok, ahol a résztvevők többhónapos tanulás, és sikeres vizsga után szakmunkások lesznek. A tiszafüredi Hárnán Kató Termelőszövetkezetben 1978- ban 23, 1980-ban 27 szárító- gépkezelő, 24 traktorvezető, 23 dohányszárító gépészhallgató kapott szakmunkás bizonyítványt. Jórészük a környező közös gazdaságok dolgozója volt. A tiszaszőlősi Petőfi Termelőszövetkezetben 1978-ban 24-en, 1979-ben hatan, 1980- ban öten lettek felnőtt fejjel állattenyésztő és mezőgazda- sági gépész szakmunkások. A tiszaőrsi Petőfi Termelő- szövetkezetben 1978-ban 58 állattenyésztő, 1979-ben 40 gépkezelő, 10 állattenyésztő, 1980-ban 40 gépkezelő, 15 állattenyésztő, 30 kertész végzett azaz az elmúlt három évben 226 felnőtt tanult szakmát. A kunmadarasi Kossuth Termelőszövetkezetben 1978- ban 27 gépszerelő, 20 állat- tenyésztő, 1980-ban 27 állat- tenyésztő szakmunkás-hallgató tett eredményes vizsgát. A három év mérlege: 103 új szakmunkás. A tiszaburai Lenin Termelőszövetkezetben 1978-ban 12 kertész, tavaly és az idén pedig 20 fűrész- gépkezelő, traktorvezető, állattenyésztő hallgató kapott szakmát igazoló bizonyítványt. A tiszafüredi járásb§n jelenleg 13 ezer 262 munkaviszonyban álló felnőtt dolgozik, közülük 697-en nerrt rendelkeznek általános iskolai végzettséggel. Zömük mező- gazdasági munkás. Emberhám a szegedi múzeumban Fűzfából faragott emberhámmal gazdagodott a szegedi múzeum néprajzi gyűjteménye. A különleges eszközt az 1930-as években még használták a Tisza déli szakaszán a fahajók vontatására. Vontató lovak hiányában ugyanis a vízparti szegényemberek vállalkoztak arra, hogy a folyók árja ellenében rendeltetési helyére vontassák a kisebb hajókat. Ilyenkor általában 4—5 ember húzta «az 5—6 vagonnyi teher befogadására alkalmas fahajókat. A hajóhúzásra vállalkozók általában maguk faragták a testük vonalát követő emberhámokat. A szegedi múzeumba Csongrád városból került különleges fahámon vésett díszítés látható. törvénybe iktattuk a köz- művelődés ügyét, országszerte megnövekedett a képzőművészeti rendezvények — kiállítások, ankétok, ismeretterjesztő előadások — száma. E műve- lődéspolitikailag helyes és fontos program azonban csak akkor érheti el célját, ha a múzeumok, kiállítótermek és más kulturális intézmények elsődlegesen a minőséget tartják szem előtt és kulturális forradalmunk folyamatát nem 'kampányfeladatnak tekintik. Mert — mi ta- gadiás — manapság országos múzeumaink a kisebb bemutatótermekkel együtt ki- állításirendező nagyüzemmé lettek, s ennek következményéként a rangos egyéni, vagy csoportos tárlatok közé rendre becsúszik egy-egy nem odavaló, kétes esztétikai és szellemi értékű kép vagy szoboranyag. Az igénytelen képzőművészeti rendezvények száma természetszerűen ott a nagyobb, ahol a jó szándék ;niem párosul a megfelelő hozzáértéssel, vagy ahol a mennyiségre törekvő látszat- munka mechanikussá séké- lyesítette a műveltetés igényes feladatát. Az eltelt hat év tapasztalatai egyre inkább arra intenek, hogy a kampányszerű sok helyett a kevesebbet, de jobbat elve érvényesüljön a művészetek népszerűsítésében. A szolnoki helyőrségi művelődési ház illetékes munkatársai ismét hozzáértésükhöz híven cselekedtek, amikor Simon Ferenci szobrász- művészt hívták meg, egy terjedelmét tekintve kamara jellegű kollekció kiállítására. Igaz. Szolnokon kedvező helyzetben van bárki, aki a művésztelepi közösség alkotóinak közelebbi megismertetésére gondol, hiszen a város képzőművészei számottevő részesei nemzeti kultúránknak, így műveik bemutatása eleve garancia a minőségre és a sikerre. Simon Ferenc tárlata — véleményünk szerint — azért nagyobb fontosságú, mivel mint mindenütt, úgy Szolnok megyében is kevesebb a szobrász, és mert a plasztika igénylése és népszerűsége ma is változatlanul a piktoráé mögött áll. Pedig, hogy milyen sajátos műfaji törvényszerűségeket hordoz a szobrászat, azt Simon Ferenc húsz műve több oldalról is érzékelhetővé teszi, mivel e kis kollekcióban csaknem minden plasztikai eljárás képviselve van. Kevés kivétellel az utóbbi év terméséből láthattunk, s ez azt is elárulja, hogy az 1978- as tárlatai óta milyen ször- galommal és energiával dolgozott. Fejlődésének fokáról szándékosan nem szólunk, mivel a mesterségbeli tökéletesedés aligha mérhető annál, aki már régóta mindent maximálisan birtokba vett. Mint valamennyi érett művésznél, nála is csak az alkotói invenció gazdagodásáról vagy fáradásáról lehet beszélni. Ebben a vonatkozásban máris leszögezhető, hogy Simon Ferenc azon szobrászaink közé tartozik, akik minden új feladatnál képesek újabb gondolatok felvetésére, és az adekvát ötletes formaadásra. A szobrászi anyagok sokfélék lehetnék, s csupán a művész egyéniségétől függ, hogy azokból melyik a számára legkedvesebb, melyikben találja meg a művészi önkifejezés legmegfelelőbbjét. Simon Ferenc egyforma jártassággal munkálja meg a követ, a márványt, a fát, a bronzot, az ólmot, de ugyanilyen magabiztos kézzel kalapálja és hegeszti az alumínium-, a réz- vagy avaslemezeket. A körplasztikánák az az előnye a festészettel szemben, hogy a harmadik dimenziót nem imitálja, hanem valóságban teremti meg. Persze, ami egyfelől előny, az más oldalról kötöttség. Egy szobor ugyanis nem élhet a festék színeinek és árnyalatainak kimeríthetetlen gazdagságával, arról nem is szólva, hogy tematikai lehetősége is szűk határok között mozog. Hogy csak egykét jellemző példát vegyünk egy intim csendéletet épp úgy képtelenség lenne megmintázni. mint egy akármilyen hangulatú tájat, vagy egy sokalakos csatajelenetet. A szobrászat uralkodó témája az ember, olykor az állat vagy a kettő együtt, az alakok száma pedig korláto- tozott. A vegetációnak vagy valamely élettelen tárgynak pedig csak egy-egy jelzésszerű részlete vagy vázlatos sammázata kerülhet —többnyire kiegészítő tárgyként — a kompozícióba. Simon Ferenc mindenkor találékonyan, az iménti plasztikai kívánalmaknak megfelelően válogatja meg témáit, azok anyagát és a mellérendelt motívumok arányát. tán még a karakterisztikus vonásoknál is fontosabb a lélek- belátás, a kifürkészett emberi tulajdonságok megszólaltatása. De ennek függvénye az is, hogy az ábrázolt személyt milyen anyagban jeleníti meg, továbbá, hogy az anyag természetes színe is a jelentéstartalmat erősítse. Á részletes elemzés lehetősége híján is ráérezhet a műértő, hogy a Feleségem vagy a Stella című aromások azért olyanok, mintamilyenek, mert a kő így kívánta; és hasonmód érvényes ez a fába faragott Bartók-portréra, vagy az öreg juhászra, a vasmunkáknál pedig a József Attila emlékére, vagy markáns Munkásfejére. Egészalakos figurái közül az ólomba öntött Sütkérező körplasztikára kellett figyelnünk, mint olyan műre, amely a maga kecses vonal- vezetésével legalább életnagyságúvá átírva — hasonló architektúra közé kívánkozik. Pannónia című feAmióta Portréiban hérmárvány torzója viszont épp ellenkezőleg, egy zárt és tömörebb közegben képzelhető el. Simon Ferenc huszonhárom éves szobrászi múltjában különleges helyet foglalnak el a köztéri pályázati munkák vagy az azoknak felfogható tervek. Kiváló plasztikusunk szinte predesztinálva van az ilyen kompozíciók alkotására. Mindenekelőtt a monumentalitás iránti érzék és a nagy volumenű gondolatiság jellemzi e terveit, de az sem lényegtelen, hogy ezeken jut el a racionális absztrahálás legvégső és legmagasabb fokáig — méghozzá úgy. hogy az emlékmű- vagy a köztéri szobrászat sémáinak árnyéka sem vetődik fel nála, hogy valamennyi teljesen eredeti, egymással nem rokonítható szobrászati ötlettel áll elő. emlékművén a hasábokkal teremtett tömör szerkezeti rend formálja jelképpé a mondanivaló lényegét, míg Felszabadulási emlékművének kinyitott tollú pávája két karcsú, égbetörő vörösrézlemez formáció tetején foglal helyet. A megújulást szimbolizáló Szökőkút-terve a derékszögben hajlított, ágas-bogas fémcsövek és a köralakú kőmedence ellentétei révén rendeződik olyan harmóniába, mely nemcsak intellektuális szobrászi leleményből fakad, hanem megvalósítása esetén hatásosan élne az arra alkalmas térben. Egy tengeri utazás emléke ihlette a Tengeren című játékosan könnyed kompozíciót, amelyen az ülő emberalak köré fonódó dekoratív alumínium motívumok bravúros egységbe rendeződnek. A kiállítás igazán nagy léptékű, legmonumentálisabb és legelmélyültebb művei a Diogenész-témát feldolgozó Emberkereső, valamint a Figyelmeztető. Az előbbi vasdomborítás technikával készült, s a nagy tömegű, földet szimbolizáló kőszerű alapon úgy helyezkedik el a lámpását magasba tartó Staffage alak, hogy mégis ő válik uralkodóvá e kietlen és nyomasztó környezetben. Az utóbbi egy felfelé szélesedő, természetes kavicsból és négy apró bronzfigurából tevődik össze. Közülük a két álló alak — egy szent és egy ördög — a jó és rossz szem- beállását. harcát testesíti meg. A talapzatként szolgáló kőtömeggel együtt az. egész kompozíció erős drámai hatást közvetít. Külön méltatást kívánnának Simon Ferenc rajzai, de ezekről most csak annyit, hogy alkotójuk kitűnő rajzkészségét dicsérik, továbbá azt a nem közömbös tényt, hogy a Simoni életmű a klasszikus görög szobrászatból indul ki, s hogy — rejtve bár — még az absztra- hált formai megoldásoknál is oda tér vissza. Ecsery Elemér Földosztási V. M. Pihenő Fotó: N. Zs.
