Szolnok Megyei Néplap, 1980. október (31. évfolyam, 230-256. szám)

1980-10-01 / 230. szám

1980. szeptember 30. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Hívójel kérdőjelekkel Csalóka dolog azt hinni, hogy a valóság puszta meg­jelenítése is elegendő a kép­ernyőn, s máris megvan a kívánt hatás; mert belőle az élet lehelete árad, ennyi ele­gendő a sikerhez. Kivételes esetekben a valóság ilyenfaj­ta megidézése ha járhat is sikerrel, a ítévéfilmekben többnyire ez a módszer in­kább alkotói gyengélkedésre vall — akárcsak a pénteken este látott Hívójelben is. amelyet Szántó Erika írt Ke- reszty András riportjából. Igaz, a tévéfilm nem egy ■ valóban megtörtént vasúti katasztrófa reprodukciója, de mindaz, amit láttunk és hal­lottunk, úgy festett, mintha szóról szóra megtörtént vol­na. S ebben az ellentmon­dásban foglaltatik benne az írói-alkotói bizonytalanság. Egy jó tévéjátékban, vagy tévéfilmben a témául szol­gáló valóság érzelmileg — gondolatilag mindig feldúsul, az anyag kiteljesedik. Itt épp az ellenkezője történt: a vá­lasztott valóság az alkotói át­dolgozás során összeesett, összetöppedt, jóval kevesebb lett, mint eredetileg lehetett, — hatásában. Pedig helyes szándékkal közeledtek a film készítői a végzetes szeren­csétlenséget jelentő esemény­hez, illetve az arról szóló ri­porthoz. Ugyanis ha egy tragikus közlekedési baleset valahol bekövetkezik, akkor termé­szetes, túl annak részletes megismerésén, hogy miként is történt, jobban érdekli az embert: hogyan és miért is eshetett meg, tehát a szocio­lógiai, lélektani tényezők szerepét kezdjük kutatni. A tanulságokat illetően ez utóbbi még értékesebb is, mint rágódni az esemény részletein. Itt, a Hívójelben Szántó Erika és Nemere László rendező szintén nem az eseményt helyezte előtér­be, hanem a hátteret kutat­ta; a vasúti szerencsétlensé­get okozó ember lelkivilágát és társadalmi helyzetét igye­kezett körüljárni és végigta­pogatni, keresvén a „vétkes” forgalmista jellemének „se­bezhető” pontját. Itt sem az a fontos, ami történt, ez köz­ismert — a forgalmista téve­sen nyomott meg egy gom­bot, s ebből származott a ka­tasztrófa —. hanem az. hogy a tisztességben és szolgálat­ban megőszült vasúti alkal­mazott agyában, ha csak egy pillanatra is, miért következ­hetett be a rövidzárlat. A hangsúly tehát a belső tör-, ténésekre esett. (Talán ezért is hatott minden, a szeren­csétlenséggel képben vagy hangban kapcsolatos mozza­nat kissé „kívülállónak”, hol­mi illusztrációnak.) Hol lehet tehát — a kér­dés ez — Szániel Sándor jel­lemének „sebezhető pontja”, ahogy tragikus hősök eseté­ben lenni szokott, bár az ő sorsa korántsem nevezhető klasszikus értelemben tra­gikusnak. Talán az italozás­ban? Aligha, sohasem látták őt betérni még a közeli kocs­mába sem. Rendezetlen csa­ládi életében? De hisz meg­van mindene, és békés ott­hon várja szolgálatból haza­menet minden este. Van ugyan egy fájó pontja életé­nek: nem lett belőle állomás­főnök. Ügy hírlett, de rájött hamarosan maga is, fáradt emberre hogyan is lehetne rábízni egy egész állomás életét, irányítását. E miatt tehát belső feszültségek alig­ha gyötörhetik. (Legalábbis a film egyértelműen ezt mutat­ta, más kérdés, hogy ez volt- e a célja (Különben is sze­rény, csendes ember, köny- nyen megbarátkozik helyze­tével. Hát akkor? A film alkotói szerint a legfőbb ok, azaz ama bizonyos sebezhető pont, talán furcsa, nem a forgalmista jellemé­ben, hanem a munkájában elöregedett ember képessé­geiben keresendő. Szániel Sándor felett: eljárt az idő. A rendkívül modem, korsze­rűsített vasúti berendezések között már nem képes oly biztonsággal eligazodni, hogy mindenkor ura legyen a helyzetnek. Rekonstruálták a berendezéseket, de elmaradt a forgalmista képességeinek rekonstrukciója. Így azután elegendő volt egy idegeket megfeszítő . ünnep előtti csúcsforgalom — egyetlen nap alatt ötvenkilenc vonat haladt át az állomáson —, s bekövetkezett a végzetes rö­vidzárlat. És ez az a pont, amelyből kiindulva igazi drámát lehetett volna terem­teni a valóság felkínálta egyedi esetből, megrajzolva annak az embernek a típusát, (mindegy, hogy vasutas,, ke­reskedő, mérnök, orvos vagy tán pedagógus), aki legjobb szándékai ellenére sem tud már eleget tenni a fejlődés kiszabta új feladatoknak. Ilyen esetekben mi az egyén felelőssége és miért felel a környezet, tágabban véve a társadalom? Izgalmas kérdések ezek, csak az a baj, hogy a Hívójelben úgyszól­ván csupán szóba kerülnek, például a társadalom felelős­sége is. (Vajon nem lehetett volna-e időben igazán meg­felelő feladatot találni Szá­niel Sándornak, vagy kellő­en felkészíteni bonyolultabb feladatára?) De ez is, mint az egyéb problémák csak oda­vetve, feltűnően vázlatosan vannak jelen a drámában, ezért nem is hatnak meggyő­ző erővel. És még a vizsgá­latot végző, majd vádat eme­lő ügyész utolsó „drámai” lé­pése is azt mutatja, — mi­lyen furcsa, érthetetlen, szinte bűnbánó emberként látogat el a büntetését töltő Széniéihez, hogy rábírja ke­gyelemkérésre, így előbb sza­badulhatna — ugyanis ezzel a lépésével ügyészi cseleke­detének helyességét kérdője­lezi meg. Pedig amikor ügyészként büntetést kért Szániel Sándorra, társadal­milag helyesen cselekedett, ezt kívánta az igazságérzet is. (Láthattuk, a nép dühé­ben és elkeseredettségében még meg is akarta lincselni a szerencsétlen forgalmistát. Megjegyzem, igen hevenyé­szett jelenetei ezek a film­nek.) Épp ezért a dráma fel­oldásával „kacérkodó”, befe­jező jelenet csak azt a gon­dolatot szülheti a nézőben: felelőtlen . volt az ügyész, most aztán így akarja meg­nyugtatni lelkiismeretét. És egyáltalán nem arra gondolunk, amit feltehetően a tévéfilm alkotói szándékoz­tak kifejezni, hogy tudniillik a mi vétkes forgalmistánk valójában csak egy szeren­csétlen ember, kinek a sor­sáért legalább annyira fele­lősek a körülmények, mint amennyire ő maga. Csakhát azokat nem lehetett a vád­lottak padjára ültetni. Hogy nem erre az utóbbi ítéletre késztetett bennünket a tévé­film, annak oka, hogy igazán nem tudjuk kikre és mikre is gondoljunk, amikor „ítéle­tet kellene hoznunk, ehhez nincs elegendő és világos támpontunk. Ezért többnyire csak tapogatózunk a „drama­turgiai” homályban. A Hívó­jel ezért vált ellentmondá­sossá és vesztette erejét; ami különösképpen azért sajnála­tos, mert az utóbbi időben a képernyőn megcsappant az olyan drámai művek száma, amelyekben a legmaibb je­len idéztetik meg égető, meg­oldásra váró és megoldásra serkentő problémáival. V. M. Jászberényben ■ ■ Üzemi filmnapok Az üzemi filmnapok kere­tében a jászberényi Lehel filmszínház és a Hűtőgép­gyár közös programot rendez a munkásfiatalok részére. A bérletes sorozatban négy ma­gyar film vetítésére és Cseh Tamás előadóestjére kerül sor. Elsőként a Színes tin­tákról álmodon című filmet vetítették az elmúlt hét vé­gén. A Vannak változások című film megtekintése után ankéton találkozik a közön­ség a film rendezőivel októ­ber 6-án. Ezután október 12- én és 19-én a Riasztólövés és a Makra című filmeket vetí­tik még, majd 24-én Front­átvonulás címmel Cseh Ta­más műsorával zárul a soro­zat. Szolnokon Karvezetők továbbképzése Tegnap délelőtt kezdődött meg Szolnokon, a művelődé­si központban a megyei énektanárok, karvezetők 1980—81 évi továbbképzése. Az indító foglalkozás első ré­szében Szabó Tibor főiskolai tanár Bartók egynemű karai­nak előadói problémái cím­mel tartott előadást, majd Lukin László, a jövő évi Bar­tók centenáriumra készülő együttesvezetőknek adott hasznos tanácsokat a művek kiválasztásához. Tiszafüreden Miskolci művészek kiállítása A tiszafüredi Kiss Pál Múzeum időszaki kiállítóter­mében péntéken délután négy órakor Végvári Lajos művészettörténész nyitja meg a Miskolcon élő képző­művészek alkotásait bemuta­tó kiállítást. A tárlaton har­mincnégy alkotás — olaj- és temperafestmény, rézkarc, litográfia — látható, a hatvanéves miskolci művész­telep mai „lakóinak” mun­kái. A tárlat november 9-ig tart nyitva. Amatör tárgyformálás, vizuális kultúra Mintha kevesebbet törődnénk mostaná­ban az amatőr képző- és iparművész alkotókkal. Pedig változik, differenciálódik ez a tömeg- mozgalom, szükség lenne alaposabb helyzetelemzésre, termékeny párbeszédekre — egységesebb, összehangoltabb gondolkodásra. Igaz, közmű­velődési tanácskozásokon vagy szakmai disputákban mindúntalan felbukkan az amatőrizmus témája, de e nézetek általában megoszla­nak. Vannak, akik túlbur­jánzást, mértékvesztést em­legetnek, mások meg tártál- /mi, műfaji, szemléletbeli gondokat. Bizonytalanság, határozatlanság övezi a tárgyformáló mozgalom mű­ködését, ami a köznapi gya­korlatban is érezteti hatá­sát. A mozgalom jelentőségét persze kevesen-vitatják. Azt mondta egyszer valaki: egy ország, egy megye vizuális kulturáltságában az amatőr­mozgalom fejlettsége és szer­vezettsége az egyik legfon­tosabb meghatározó, .Lehet ebben valami. Hisz az önte­vékeny alkotóknak sajátos átmeneti, közvetítő szerepük van a kultúra mozgásteré­ben. Tevékenységük, mun­káik alapján maguk is alko­tó emberek: érdeklődésük, tájékozottságuk révén pedig jobbára a közönség legfogé­konyabb, legértékesebb réte­gét jelentik. Kisebb-nagyobb községeinkben, egy-egy üzemben, hivatalban vagy az iskolákban elsősorban rajtuk keresztül formálódik a közízlés, a művészetről va­ló gondolkodás. Kiemelkedő hatásuk van tehát a társada­lom tudatformálásában, így a mozgalom irányítóinak, szer­vezőinek a felelőssége se je­lentéktelen. Már a szóhasználatnál is ellentmondásba ütköztünk. Többnyire amatőr képzőmű­vészetről beszélünk mind­máig, ha a mozgalom egésze szóba jön, holott az utóbbi évtizedben ugyancsak kinőt­tük ezt a kategóriát. A fes­tő, grafikus és szobrász szak­körök mellett megszaporod­tak az iparművészeti jellegű csoportok, amelyekben a ke­rámia, a textilművesség, a báb- és játékkészítés, s a különféle népi tárgyformálás egyaránt helyet talált. Nap­jainkban is folytatódik ez az átrétegződés, egyes ágazatok máris népszerűbbek, mint a hagyományos műfajok. Nyugodtan beszélhetünk tehát amatőr tárgyformáló mozgalomról, mert ebbe a fogalomba a vizuális kultú­ra valamennyi műfaja bele­fér. Ugyanakkor tartalmi, szemléletbeli változásra is utal a megjelölés. Ahogyan a hivatásos művészeti életben a műfajok egyenrangúsága, a társművészetek együttműkö­dése — a tárgy- és környe­zetkultúra korszerű értelme­zése került előtérbe, úgy az amatőr mozgalom funkcióját is újra kell gondolnunk. Évek óta az amatőr kiállí­tások körül porzik a leghe­vesebb vita. Hogy sok van belőlük, indokolatlanul sok és elég gyakori az átlagon aluli színvonal. A művészek egy része ilyenkor az intéz­ményekre és a hivatalokra mutogat,' az amatőrök pedig a hivatásos alkotók rosszin­dulatát vagy a hivatalnokok kicsinyességét emlegetik. Ki tudná pontosan eldönteni, hogy kinek, mikor van iga­za? Mindenesetre tény, hogy amatőr rendezvények száma ettől függetlenül továbbra se csökken, és minőség tekin­tetében is alig van változás. Persze tisztázzuk: képzőmű­vészeti jellegű bemutatókról, zömében festészeti tárlatok­ról van szó, mert a legfeltű­nőbb szereplési hullám két­ségtelenül ezen a területen jelentkezik. Félreértés he essék: a ki­állítások sokasodása, a vizuá­lis kultúra demokratizálódá­sa önmagában véve termé­szetes és jó dolog, csakhogy a minőség szempontjának háttérbe szorulása rossz. Az utóbbi időben például az üzemi, vállalati és ifjúsá­gi klubokban is meghono­sodtak a képzőművészeti rendezvények. A kiállítók egv része ismerős amatőrök­ből vagy céhbeli dolgozókból került ki. Igen szép közön­ségsikere van az efféle ren­dezvényeknek, s a bemuta­tott darabok jó része napok alatt gazdára talál. Bármi­lyen jószándékúak ezek az újszerű kezdeményezések, nem mindig érik el céljukat, különösen akkor nem ha ön­kényesen rendezik ezeket a tárlatokat, szakzsüri, kultu­rált ízlésigény nélkül, ko­moly színvonalengedmény- nyel. így gyenge, fantáziát­lan művekkel találkozha­tunk, sőt ízléstelen, giccses készítményekkel is. Összességében tehát ren­dezetlen az amatőrtárlatok szervezése. Hä a hivatásos alkotó kiállítást akar ren­dezni, akkor még az előző esztendőben jelzi szakmai szövetségénél konkrét igé­nyeit. Majd szakmai, hivata­li testület dönti el: jogosak, indokoltak-e az igények. Nem így az amatőröknél. In­kább azt mondhatnánk, gon­dol egyet az öntevékeny al­kotó, s kiállítást szervez ma­gának és társainak. Egyez­ségre jut a kultúrház vagy a klub vezetőjével, engedélyt és zsűrit kér az illetékesek­től (ha kér) aztán már ké­szülhetünk is az ünnepélyes megnyitásra. ne legyünk igazságta­lanok! — Hisz a szakkörvezetőn kívül kihez fordulhatnak az amatőr al­kotók? Ki fogja össze, me­lyik szerv foglalkozik ügyes­bajos gondjaikkal, kiállítási terveikkel? Nem hagyhatjuk magára az amatőr képzőmű­vészetet. Az előbb említett gondok már önmagukban is jelzik a cselekvés irányait, s ugyanakkor a minőségigény és a rendezettség címszava tartalmat is adhat tenniva­lóinknak Sz. P. Persze Premier előtt _ R adványi Géza új filmjei a Circus Maximus * Beszélgetés a főszereplővel: Margittay Ágival A lapok forgatási beszámo­lóiból, a rádió és televízió interjúiból több mint egy évvel ezelőtt értesülhettek a mozinézők (s az érdeklődők): a Valahol Európában alkotó­ja, Radványi Géza ismét — Magyarországon — forgat. Az új film, Circus Maximus címmel elkészült — október­ben kerül a mozikba. A film főszerepét Margittay Ági, a szolnoki Szigligeti Színház művésze alakítja. — Annak idején, egy hi­deg, nyirkos forgatási napon beszélgettünk erről a szerep­ről. Akkor pályafutása leg­jelentősebb filmes feladatá­nak tartotta a Circus Maxi­must. Most — hogy látta már az elkészült filmet — ho­gyan vélekedik ugyanerről? — Nem az én dolgom meg­ítélni, hogy a film milyen. De a szerepet, a munkát, a feladatot nagyon szerettem — s természetesen szeretem a kész filmet is. A Circus Maximus egy olyan film, amit — véleményem szerint — meg kell nézni az embe­reknek. Emberi kapcsolatok­ról szóló, időtlen, örök tör­ténet ez — egyszerűen elme­sélve. Magánemberként és színészként is fáj, ha az em­berek nem mennek el olyan filmekre, amit meg kellene nézniük: például az „Aján­dék ez a nap” is sokkal na­gyobb közönséget érdemelt volna. — A szolnoki színházban játszott szerepek mellett so­kat filmezik. Hosszú tévé- és játékfilmlistát sorolhatnánk itt. „Fölfedezte”, „újra fölfe­dezte” a film, vagy másról van szó? — Nem tudom. Talán most lettek a film számára embe­ri és színészi sajátosságaim fontosak. Másrészt most ké­szülnek olyan magyar filmek (is), amelyekben a jellegze­tes női karakterek kulcssze­repet kapnak. — A Szigligeti Színház színpadán — új szerepben — mikor láthatja ismét a kö­zönség? — Hamarosan, az Ameri­kai Elektra novemberi pre­mierjén ... — sz. j. — Tavaly ősszel készült pillanatkép a Circus Maximus for­gatásán: a rendező Radványi Géza és a női főszereplő Margittay Ági Fotó: N. Zs.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents