Szolnok Megyei Néplap, 1980. október (31. évfolyam, 230-256. szám)
1980-10-26 / 252. szám
12 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1980. október 26. Az utolsó sugarak Iskolások őszi mezőgazdasági munkán Bravúr Telefonálok — Halló! Jónapot kívánok! Ezésez vagyok. — Tessék! — Jónapot kívánok! Ezésez vagyok. — Ezt már mondta. — Igen, asszonyom, én mondtam, de ön nem mondta. .. — Naná! Majd mindenkinek köszöngetni fogok, meg eldarálni a Vállalat nevét! Nem vagyok papagáj! — De hiszen ön képviseli a Vállalatot... — Na és? Talán munkaköri kötelességem, hogy mindenkinek köszöngessek? Annak köszönök, akinek akarok. Magának pedig, mit szól hozzá, nem akarok. — Bocsásson meg, de ön a telefonközpontos... — Mit akar ezzel? Az talán nem ugyanolyan fontos állás, mint a vezérigazgatóé? Milyen jogon nézi le maga az én munkámat? — De asszonyom! — Ebben a társadalomban minden munka egyformán fontos, csodálom, hogy ezt még nem tudja, pedig a hangjából ítélve már a kenyere javát megette! — No, de kérem! — Engem ennél a vállalatnál megbecsülnek, én itt kitüntetést kaptam, és ilyen hangon senki sem merne beszélni velem. Méghogy köszönjek! És éppen egy ilyen alaknak! Még ha időm lenne, és otthon vakargat- nám az apukám hátát, akkor sem köszönnék magának, érti?! De nekem nincs ilyesmire egyébként sem időm: köszöngetni meg bemutatkozni, mint egyeseknek! A CSORIMPEX-nél minden másodperc egy dollárt jelent. .. — Hát ez nem az agócsi méntelep? — Na tessék! Rossz számot hív, és még van pofája elrabolni az időmet! Az ilyenek miatt megy tönkre az ország! Nógrádi Gábor Tanulóvezető Az autóvezetői vizsgán az egyik jelölt a következő kérdést kapja: — Körülbelül 300 métert már megtett, amikor hirtelen észreveszi, hogy nincs is slusszkulcsa. Mit csinál? A tanulóvezető rövid gondolkodás után így felel: — Szóval, előbb jobbra fordulok, aztán megállók, kiszállok, és jól behúzok annak, aki az egész idő alatt maga előtt tolt! n van Ivanovics Va- tyuhij és a felesége, Marja Szemjo- novna születésnapra volt hivatalos. Kolja Rib- kin fiának, Valeriknak volt a születésnapja ,az ötödik. Ribkin és a felesége, Ólja, nagy ünnepséget rendezett, amelyre sok vendéget hívtak. — Kerek szám az ötös — mondta Marja Szemjonovna —, valami olyan ajándékkal kell meglepni a gyereket, amire egész életében emlékezni fog! — Hát, vigyünk egy nagy tortát meg egy üveg pezsgőt! — mondta Ivan Ivanovics. — Persze, miért nem mindjárt fél liter bundapálinkát! Nagy ész vagy! ötéves a gyerek, de azért pezsgőt vinnél neki! Tortát, az természetes, és azon kívül még valami szép játékot is. ötéves a gyerek, és ebben a korban a játék a mindenük. Bementek egy játékboltba, sokáig keresgéltek megfelelő ajándék után. Plüs mackókat és nyuszikat, felhúzható autókat nézegettek, de egyik sem tetszett nekik. — Tudod — mondta Marja Szemjonovna —, ha lány volna a kis Valerik, akkor könnyebb dolgunk lenne. Végül egy bádog terepasztalt választottak ki. Kicsi, felhúzható buszok és autók futkároztak a terepasztalon. — A fiúk az ilyen játékoHumor a tárgyalásokon A tiszafüredi Nagyközségi Tanácsnál jóval meghaladja a százat évente a tárgyalt szabálysértések száma. Történnek ott „soha többé” fogadkozások, hulló könnyek, akadnak megtévedt vétkesek, és, nincs jobb szó: „törzstagok”. A humor is sokszor jelen van a régi, komor falak között, és mi most ezekből válogattunk ki néhányat. S. I.-né kiskereskedő, régi ismerős. Van iparengedélye, dolgozik, csak az a baj, mindig közterületre — áruházak elé — rakja szabálytalanul a termékeit, Debrecenben, Miskolcon. — Drága doktor úr, van Miskolcon egy rendőr főtörzs, aki pikkel rám. De meg tetszik látni, mennyivel más lesz a helyzet júniustól. A főtörzs úr nyugdíjba megy — sorolta a szabálysértési előadónak. Üldözték, ezért kerékpáron menekü t Eltelt a június, a július, és augusztusban újabb feljelentés érkezett S. I.-né ellen Debrecenből. Mit tesz a véletlen, itt is egy főtörzs írta alá az iratot. Mielőtt S. I.-né haragja a kötelességüket teljesítő főtörzsök felé fordult volna, megint megbüntették. Most morgás, zokszó nélkül fizetett: a feljelentést ugyanis egy szakaszvezető tette... B. J.-t rendkívül érdeklik a kerékpárok. Mármint a másé. Tavaly háromezer, majd négyezer forintra büntették azért a „tévedésért”, amikor kiderült: a vasparipa — amin lovagolt — a másé. Az idén újra „megtévedt.” — Tisztelt doktor úr, kocsmában voltam, iszogattam, de csak módjával. Munkából jöttem, úgy olajosán, piszkosan, közben az egyik haragosom felismert. Kérem szépen, le akart ütni, amit ugye nem bírok, így rohanni kezdtem. Reumás az én lábam, tisztelettel, nem sokáig állja a strapát. OÍt hevert a kerékpár az ivó- előtt, felpattantam rá, és hazatekertem. A dplogban csak az a furcsa. B. J. otthon a kerékpárt tüstént átfestette. A szabálysértési előadó az alkalmi fémpiktort hatezer forint bírság fizetésére kötelezte. Lehet, ez az összeg hatékony „gyógyszernek” bizonyul, mert azóta az illető kerékpárgyűjtő szenvedélye szünetel. D. Szabó Miklós Térelválasztó-elem Tréfák — Honnan tudjuk, hogy nyár van? — Onn.an, hogy a gyerekek állandóan becsapják azokat az ajtókat, amelyeket egész télen nyitvahagytak... — Mit jelent az improduktív tőkebefektetés? — kérdezi a közgazdaságtan professzora a hallgatótól. — Meghívni a saját nővérünket a moziba — hangzik a válasz. — Nagypapa, a fekete is szín? — Természetesen. —1 És a fehér? — Az is. Miért kérdezed? — Mert a fiúk azt mondják, hogy a mi televíziónk nem színes. — Papa, ugye a sárkányok a valóságban nem léteznek? — Nem kisfiam, ezt csak a gyerekek gondolják. — Mit szól a legújabb képemhez, a „Földrengéshez?” — Nagyszerű! Igazi elemi csapás! — Gyakran vagy más véleményen, mint a feleséged? — Mindig. — És ő ehhez mit szól? — Semmit, hiszen nem mondom meg neki. — Az ünnepek után így beszélget két kisfiú: — Én az egész ünnepet a nagy szüleimnél töltöttem. És te? — Én a szüleimnél voltam. A játék-lovacska kát szeretik — mondta Marja Szemjonovna. — Ez lesz jó neki. Már az ünnepelt háza közelében jártak, amikor Fjodor Sztonackijjal találkoztak. — Mit hoztál Valeriknak? — kérdezte féltékenyen Marja Szemjonovna. — Hogy mit? Egy kisüsti- konzervet — felelte Sztonac- kij. — Kisüsti-konzerv is van? — kérdezte naivan Marja Szemjonovna; nem egészen értette, hogy minek egy ötéves gyereknek kisüsti. — Persze, olyan szűk nyakú, kupakps konzet ves üvegben van — világosította fel Ivan Ivanovics. — Micsoda szégyentelen alak, ez magának vett ajándékot és nem a gyereknek — gondolta Marja Szemjonovna. Az ünnepelt csak láb alatt volt. A vendégek legszívesebben körülülték volna az asztalt, ettek, iddogáltak volna, aztán rázendítettek volna egy nótára. De Valerik mindenhol ott nyüssgött, mindenkinek fel akart mászni a térdére, ^z ajándékait mutogatta. Minden eszközzel fel akarta hívni magára a figyelmet. Marja Szemjonovna remélte, hogy az ő ajándékuk majd elkápráztatja a gyereket. De ez nem történt meg. Valerik udvariasan — ahogy kioktatta az anyja — megköszönte a terepasztalt, egy ideig forgatta a kezében, nézegette, aztán odatette a többi ajándékhoz, amelyek már kupacban álltak, és már el is felejtkezett róla. Marja Ivanovna sértetten beszívta az alsó ajkát, Ivan Ivanovics meg azt gondolta: Kidobtuk ezt a pénzt az ablakon; már egy üveg finomabb konyakot is vehettünk volna rajta. Sztonackij belevaló fiú, most is tudta, hogy mit hozzon. Sztonackij tényleg belevaló fiú, mint mindig, most is szinte rögtön a figyelem középpontjába került. összeborzolta az ünnepelt haját, térdére ültette a fiút, hogy meglovagoltassa, és megkérdezte tőle: — No, hová menjen a lovacska? — A repülőtérre! — Lóval nem lehet rámenni a repülőtérre vezető útra — mondta Sztonackij —, hanem tudod mit, menjünk a lóversenypálya felé! Útba ejtjük a Szélmalom éttermet is, jó? — A Szélmalomba menjünk a Szélmalomba! — tapsikolt az ünnepelt. — Jól van. És mivel menjünk a Szélmalomba? — Lóval! Lovon! —■ Rendben van, mindjárt előáll a ló — mondta Sztonackij, és azzal felvett az asztalról egy dugót és beleszúrt négy szál gyufát. — Hát a feje? — kérdezte Valerik. — A feje is meglesz — mondta Sztonackij. — Egy kenyérgalacsint gyúrt, gyufára szúrta és a gyufát beledugta a dugóba. Már csak a ló farka hiányzott. Amikor Sztonackij farkat is remekelt egy cukorkás papírból, Valerik öröme nem ismert határt. — Anyu, anyu, nézd csak, milyen szép lovat kapta™ ettől a bácsitól! — kiáltozott fellelkesülten. Valerik anyja melegen rá- mosolygott Sztonackijra, aki gálánsán, jutalomképpen fogadta ezt a mosolyt. De az est folyamán még egyszer rámosolygott az asszony. — Még az ágyba is magával vitte a lovat — mondta, amikor lefektette Valerikot. Marja Szemjonovna úgy érezte, hogy keserű a torta, amelyet eszik, a pezsgő meg ecetes. Mikola Bilknn írását fordította Bratka László Esős napon Egyéb veszély Szöveg nélkül Jó erőnlét
