Szolnok Megyei Néplap, 1980. október (31. évfolyam, 230-256. szám)

1980-10-19 / 246. szám

1980. október 19.

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

9

A

nyu kiabál a loggián. — Gabiii! Már megint mit csinálsz ?! Félbehagyom az olvasást, •megyek ezredszer hivatkozni a legfőbb pedagógusi erényié, a türelemre, a csöndes meggyőzésre. Anyu lerángatja imádott csemetéjét a sámliról, onnan bámult le a parkba, a korlát felett. A srác üvölt, toporzékol.

— Mi van már megint?

A feleségem hisztizik.

— Nézd csak meg mit művelt! Ledobta azt a yaca- kot! Kizavarlak az esőbe és azonnal felhozod! — fenyegeti Gabócát.

— Mit dobott ki?

Néma intés a mélybe. A kiszolgált fiahordó merevítője, aluszerkentyű ázik a fü- vön a csöndes esőben. Kiszabadítom a srácot az anyja karmaiból, próbálok szót érteni vele, mint férfi a férfival.

— Miért dobtad le, kisfiam?

Nem válaszol, rángat, szabadulna. Fölemelem, rug- kapál.

— Mond meg Csillagom, miért dobtad le?

Anyu epéskedik.

— Csillagom?! Büdös, rossz kölyök!

A büdös rossz kölyök konokul hallgat. Ráförmedek.

— Azonnal mondd meg, miért dobtad le!

összeszorítja a száját, némán, sötéten néz rám. Már ordítok.

— Azt kérdeztem: miért dobtad le?

Hallgat, kézzel-lábbal igyekszik szabadulni. Megmérgesedem, rápaskolok a fenekére.

— Megmondod azonnal ?! Gabóca üvölt, Anyu kikapja a kezemből, babusgatja, csitítja.

* * *

Fürdetés, fektetés. Jó éjszakát, puszit az Apunak. A srác elbújik az anyja mellé, nem békül. De látom, vigyorog.

Sokáig rágódom az ágyban, odaát már régen alszanak. Vajon miért nem válaszolt a srác a kérdésemre? Konok és sötét volt az arca És néma maradt.

Sokszor volt már „rossz”. Játékokat hajigáit, bútorokat firkált össze, könyveket tépett szét. Utólag mindig kiderült: azért, mert nem játszottunk veié, nem olvastunk mesét. Mert valami múlhatatlanul fontos más dolgunk volt. Unalmában és elkeseredésében, magányában volt „rossz”, hogy felhívja magára a figyelmet, valamiképp mégis foglalkozzunk vele. Talán most is így volt? De hiszen ott volt az anyja is. Igaz, takarította az erkélyt, éppen kiabált is vele, hogy ne szemeteljen.

Homoródi József:

Gabóca

gaztettei

Rosszul alszom, kedvetlenül ébredek. Odaát vidám reggeli hancúrozás. Röptetik a pintyőkét. Reggeli. Csacsog a srác, mintha mi sem történt volna. Végezhetem a tisztem: a biliztetést. A szokott mókás popsitörlés. Szent a béke. Anyu rohan a munkába. Öltözünk, készülünk az oviba. Ingem-bingem, atya-gatya, zokni-bokni, su- zi-vuzi. Magamhoz ölelem.

— Haragszol, amiért elfe- nekeltelek?

Nem válaszol, de nevet, ragyog a szeme.

— Miért nem mondtad meg, hogy miért dobtad le azt a micsodát?

Rám néz, elkomolyodik.

— Mert kiabáltál.

Vágnám fejbe magam, ölelem, csókolom.

— Ne haragudj. Csillagom. De olyan mérges voltam, hogy ledobtad azt a vacakot.

— Nem dobtam le. Leesett.

— Leesett? Hogyhogy?

— Beleesett a kútba.

— Szóval: az ott a kút? — mutatok ki.

. — Ehe.

— No gyere csak, menjünk ki.

Teszem oda a sámlit.

— Innen dobtad a kútba?

Arréb húzta a sámlit a gubancos rézhuzalhoz, néha kifeszítve teregettünk rá.

— Ide kötöttem a vödröt, de beleesett a kútba, — mutatja a huzal-végét, bámul le kárvallottá« a „vödörre”.

Ó, én pedagógiai barom! Rossz villát kapok föl az ablakpárkányról, virágföldet „kapálunk” vele.

— Ez lesz a vödör, jó? Kösd rá.

Bogozza rá a merev huzalt, de szorosra meghúzni nem tudja. Szóval, így történt, ezért esett a kútba a vödör. Segítek ráerősíteni, boldog izgalommal ereszti a villát lefelé a kútba. A földszinti loggia lakóinak szem- magasságában imbolyog.

— Húzzuk föl, mert megijednek alattunk!

Villa a párkányra, megyünk befejezni az öltözést. Bűntudattal csókolom, ahol érem.

— Ne haragudj, kis bogaram. Többé soha nem bántalak. Csak mindig szépen mond meg, miért csinálsz valamit. Ha tudtam volna, hogy kutast játszol, nem bántottalak volna.

Puszit kapok én is. Büszke vagyok az én aranyos, okos kis prücskömre. Megállj, Anyu, kapsz te megint pedagógiai leckét!

Én kapok. Míg öltözöm, Gabóca fölkapja a tollas- ütőt. Vigyorogva elém áll.

— Én is tudok kiabálni. És a tollasütővel nagyobbat ütni, mint te, hogy jobban fájjon. Nesze! Nesze!

Püföfl, jajgatok, fogadko- zom, hogy soha többé.

Viháncolva rohanunk az oviba.

Délután szülői értekezletet tartok az asszonnyal. Nem rossz volt a gyerek, játszott. És ostobán elvertük.

A feleségem mosolyog.

— Te verted el.

— Az egyetértéseddel! Meg is kaptam tőle a magamét. Kioktatott, hogy ő is tud kiabálni és verni.

Az asszony vigyorog. Elfut a méreg.

— Hát nem érted, mekkora marhaság volt megverni?!

— Már tegnap tudtam.

— Ne mond? Ilyen pedagógiai zseni vagy?

— Aha. Mert már tegnap elmesélte a fiad az ágyban.

Fölháborodom.

— És miért nem mondtad? Egész éjjel alig hunytam le a szememet!

— Nem akartam csorbát ejteni pedagógiai zsenialitásodon!

Teli szájjal hahotázik. Rávetem magam.

— Megöllek!

Visít, Jön a srác, arcán rémület, amiért huzakodunk.

— Mit csináltok?!

Fölkapom, összeölelkezünk hárman, összdugjuk a fejünket. Kacagunk, hogy milyen fforgó-mangó, ugyuta-bugyu- ta, smüle-füle család is vagyunk mi.

Talán ez a boldogság.

agas, akár egy százM

éves juhar, vállai szélesek, alca red- ves, akár a fakéreg, úgy övezi a szakálla, mint moha a törzset, hatalmas karja végén lapáttenyerek — ilyen Woscht, a révész.

Trágya-, verejték- és dohszagú szalmaágyán fekszik. Tüdejéből ütemesen fütyül ki a levegő, szeme légvételenként ki-kidagad, mancsai a szúvas ágykeretet szorongatják. Feje fölött élettelen mennyboltként feszülnek a mestergerendák, a falak a nap utolsó fényeit fojtják el.

Fiai és lányai ülnek az asztal körül, keresztet vonnak a kenyér aljára, mielőtt megszegik keresztet vannak ujjúkkal a homlokukra és mellükre. Húsos ajkuk fáradtan darálja az imát istenről és égi birodalmáról. Az öreg Woscht testük kékes árnyékában hever, lába úgy nyúlik el saz ágyon, akár egy kivágott fa gyökere.

— Megöregedtünk, bizony! — mondja az orvos, és szemüvegét pucolgatja.

Nescha hatalmasat tüsz- szent. Vált az ótestamentumot olvassa. Miza, a legfiatalabb lány hirtelen könnyezni kezd.

Az ördögbe, hát mi ez? Mi a fenének ez a felhajtás? Mintha halálhoz készülődnének! Ügy is van, Woscht tudja. Odakinn zúgva folyik a Dráva.

Sápadtzöld nyárfák, őszi virágokkal tarka bokrok szívják a folyó vizét. Vadkacsák, fecskék, őzek és erdei vadak szívják be az érett, nehéz levegőt. A dúsan tenyésző, sokszínű vidék tompán világít, akár a folyó zubogó, hátán a felkelő hold.

Épp nekem, a révésznek kell úgy feküdnöm ebben a büdös szobában, akár egy törött ekének? Tűrnöm, hogy vizet, mérget és forró italokat töltögessenek a torkomba?

— Hóól — mordul fel, egy rándulással felegyenesedik, de rögtön visszazuhan az ágyra.

Az asztaltól minden arc felé fordul, Miza szólal meg:

— Maradj nyugton, apa, hiszen tudod ...

Lorenz Mack:

A révész halála

Igen Woscht tudja. Egész életében minden úgy volt helyes, ahogy ő tette. Éjjelnappal kinn volt a vízen, varsát állított, erősítette a töltést, irányította a csónakot — így volt helyes. Gyerekeket nemzett: Janest, Váltót, Pétért, Neschát, Mizát; hallevest, kenyeret, ételt adott nekik — így volt helyes. És most „maradj nyugton, apa”? mert feltápászko- dik az ágyról, hogy ne heverjen, akár egy romlott al- íma? Ne beszéljenek ezek szántásról, a mocsár melletti új szántóföldről, hiszen csak meg akarják téveszteni! Lehet, hogy rá akarják húzni a vállbán túl szűk, rövid szárú, fekete ruhát? Lehet, hogy le akarják zárni a szemét, hogy sötétben maradjon? Kezére húzni a rózsafüzért akár egy kötelet?

Vannak, akik váltig azon törik a fejüket, hogyan hagyatkozzanak, hogy nyugalom és béke maradjon hátra a házban. Az én fejemet ne tömjétek ilyen balgasággal. Arról gondoskodjatok, hogy kijussak a vízre, ahogyan illik. Mindent készen

találtok: inget, nadrágot.

Csak még egyszer simítson végig a folyón futó szél! Hagyjátok nyitva a szememet, hogy láthassam a Drávát, /hagyjátok szabadon a kezemet, hogy az evező után nyúlhassak, ha úgy tartja kedvem.

A gyermekei nem hallják, nem hallhatják, leoltják a lámpát és elmennek.

Kinn az ablak előtt vándorolnak el az évek. Az első tavaszi napoktól az utolsó búcsúzó napokig. A hideg az öreg lábfejétől felkúszik a térdéig. Az ólálkodó halál lenne ez? Verejtékfoltok jelennek meg a mellén, légzése még hangosabban sípol. Nem! Feltápászkodik, nekirugaszkodik: nem! Kiesik az ágyból. Minden erejét összeszedve az ajtóhoz mászik, elhúzza a súlyos reteszt, ajka a harmatos füvet érinti. Kitátja a száját, mintha ordítana, de hallgat a párás, nehéz levegőben, a földszagban a hold tányérja alatt. Keze, lába inge fekete az agyagos földtől. Zúg a Dráva. A stég nyikorog, a csónak rángatja a láncot. Kísérteiként hajladoznak a nyárfák és a szederbokrok, a harmattól gyöngyöző füvön ködfoltok lebegnek. Woscht a csodálatos, lélegző éjszaka előtt térdel.

ztán összeszedi magát. Foggal, körömmel vonszolja be a hálót a csónakba. A teste alig engedelmeskedik. Ráborul a láncra, magához húzza, a láncszemek fulladó lélegzetével futnak ki ujjai közül. A kormánylapát beleesik a vízbe’. Az öreg visszahull a hálóira: hínár és halszag veszi körül, míg iszik, akár egy szomjan- haló. A csónak elválik a parttól, kiúszik az éjszakába. Az öreg kezét körülnyalja a víz.

Fordította: Kurucz Gyula

Huh István;

Gyermekkor

(Részlet egy készülő regényből)

Eszter néném magas, hajlott, sovány asszony volt. Egyedül élt egy nagy házban. Amikor apám bevonult negyvenkettőben, megengedte, hogy a család odaköltözzön addig, amíg leszerel édesapám.

Nagyanyáméknál laktunk egy istállóban, amiből kipusztultak a lovak. Anyám szépen kimeszelte, kitakarította. Mintha később mesélte volna anyám, hogy ott született az öcsém, vagy én, már nem is tudom. Sokáig lakhattunk ott, arra emlékszem, mindig csípte a szemem valami. Később, amint hallottam, nagyapám nem engedte felszedni a hídlást, mert még arra számított, hogy lovat vesz. Széles deszkaszálakból készült az ajtó, ami belülről pokróccal volt befedve, hogy a gonosz tél hidege ne tudjon a réseken belopózni. A kályhacső az ablakon volt kivezetve, de ha éppen úgy fújt a szél, minden, füstöt visszavert, ilyenkor anyám elhalasztotta a főzést máskorra. Köhögtünk, krákog- tunk, addig, amíg a nyílásokon el nem takarodott a füst. Az ajtót nem nyitotta ki anyám, mert olyan hamar kihűlt a szobának mondott istálló, hogy egész nap nem melegedett fel utána.

Rozi néném öt családjával a kis szobában lakott. Mi is öten voltunk. A tíz gyerek örökösen civódott. Amikor Rozi nénémék ebédeltek, nekünk le kellett menni az istálló-szobába, hogy ne tátsuk ott a szánkat, mert azt nem szerették. Ök másképpen éltek, mint mi, nem fényesen, de Rozi néném piaci kofaasszony volt. ha másból nem is, de abból amit árultak jutott a családjának is. Amikor karácsony táján disznót vágtak, mi bezárkóztunk, mert mindig azon vitáztak, hogy mi gyerekek csak tatjuk a szánkat. Ránkcsukták az ajtót, hogy ne tudjunk kimenni, ne f agyoskodj unk, ne lábatlankodjunk. Tíz óra körül már éreztük a finom pecsenye szagát. Nem mondom, kaptunk egy kevés kóstolót, de anyám sírva ette, nem akart lemenni a torkán, kövér volt a falat és pont nem volt kenyér a háznál. Anyám előző nap csinálta meg a kenyérnek valót, a nagyanyám kemencéjében akarta megsütni, de jött a malacvágás és Rozi néném kenyérsütése. így a mi kenyerünk kimaradt. Anyám sütött a sparhelt tetején néhány bodagot. A többi tészta mind megsavanyodott, mire a kemence szabad lett volna.

Jani bátyám, aki Pesten élt, ekkoriban írta nagyapáméknak, hogy hazajönnek, mert Jani bátyám nem tud dolgozni, nagyon beteg, megfázott a fuvarosoknál, és valami tüdőnyavalyát kapott. Mindjárt kifelé állt a szekerünk rúdja, mennünk kellett a Hegedűs-házból. Nem volt sok baj a költözéssel, inkább csak édesanyám cipekedett, minket elvitt Eszter nénémék- hez, beállította a kályhát, begyújtott, és otthagyott minket az üres alsó-pületben. Estig elhordta az ágyakat, a takarót, éjszaka már ott aludtunk. Eszter néném adott egy kevés szenet, jó meleg volt. Mi, gyerekek hamar feltaláltuk magunkat,

de édesanyám csak sírt, talán egész éjjel is. Eszter néném nem volt rossz asszony, de nagyon fösvény teremtése lehetett az istennek, emlékszem, volt neki néhány hold földje, búza, árpa volt' belevetve, apám kaszálta a lakbér fejében minden évben. A szüleim kivittek mindannyiunkat a Varga-halomhoz, úgy hívták azt a határrészt, de az a kenyér, amit aratáskor kaptunk, ehetetlen volt. apám két csipetnyit összefogott és széthúzta kétfelé: millió pókhálószerű valami keletkezett a két kenyérgalacsin között. Apám kettévágta a kenyeret, kiszedte a belét és csak a kenyérhéjat ehettük.

Nagyapámat szerettem. Nem sokszor, de előfordult, hogy a térdére ültetett, és fütyülni tanított. Egyszer adott két krajcárt. Hogy nagyon vigyázzak rá, a számba vettem, és nem is tudom mikor, lenyeltem, pedig adtak volna érte egy pár pert- licukrot.

Apám nem tudta hogy mig ő katona, a családnak kellett mennie az öreg házból, így amikor néhány nap szabadságra hazaengedték, egyenesen a Bihari útra ment. Anyám valahonnan meghallotta, hogy hazajött apám, gyorsan az öreg házhoz vitt mindannyiunkat: már megvolt a baj. Apám mindenkivel összekülönbözött, mindenki kint volt az öreg ház udvarán, de amikor megláttak minijét, mindenki bement az udvarról, a kapu be volt riglizve, nem engedtek be bennünket. Anyám leültetett minket az akácfa alá ami az úton volt, és elment a kocsmába apám után. Már esteledett, amikor szaladva, sírva jött vissza apám nélkül, a nővéremnek megfogta a kezét, öcsémet és húgomat ölbekapta és mentünk Eszter nőnemekhez. Anyám csak sírt, és úgy szorította a két apróságot a karján, mintha el akarná tőle venni valaki, mi pedig a nénémmel úgy kocogtunk utána, mint a kiscsikók. Éreztem hogy anyám valami szörnyűségre készül. Amikor odaértünk a Malomtóhoz, megállt, szétnézett nem jön-e valaki, a két kicsit letette a karjáról. Én már nagyon féltem. A nővéremet hívta.

— Gyere ide, kislányom!

Nekem is mondta.

— Gyere ide, kisfiam!

Nagyon-nagyon sírt. A nővérem odament, de én átszaladtam a temető kerítése mellé a másik oldalba. A négy gyerek ott állt egy méterre a haláltól, megrendültén nézték, hogy anyám szalad utálnám.

Visszaszaladtam apámhoz a kocsmába. Sötét este volt. Apám ott danolászott egy asztal mellett. Amikor meglátott, rámför- medt, vicsorogva kérdezté.

— Az anyád küldött, te?

— Nem! Nem, nem!... Én magamtól jöttem.

Ügy nézett rám, hogy fájt, nagyon fájt. Még mindig fáj.

Apámat távolról követtem hazáig. Hallottam, hogy a kerítések meg-megreccsen- tek, amikor nekiesett. Talán már éjfél is volt, mire hazavánszorgott. Anyám kint állt a kapuban. Mikor meglátott, ismét azt mondta.

— Gyere ide kisfiam, nem bántalak! Soha!

Apám, amikor közelebb ért, nagyon hangosan danolni kezdett, de nem is da- nolt,_ inkább fájdalmasan üvöltött, ordított.

— Nem tudom az életemet

Hol rontottam én el...