Szolnok Megyei Néplap, 1980. szeptember (31. évfolyam, 205-229. szám)

1980-09-28 / 228. szám

1980. szeptember 28. SZOLNOK MEGYEi NÉPLAP 9------------------------------ Eszterházy Péter:---------------------------­SZOKVÁNYOS SZERELMES TÖRTÉNET B. E. NEK, HOGY GEBEDNE BELE áratlanul meg­­zörren a háta mögött azavar, ÖK AZOK”. Ferkó felkapja a fejét, szimatol. Óvatosan hátrál, hajlítgatja útjából a zöld kukoriicaszárakat, sze­me ide-oda rebben. A zör­gés közelebbről hallatszik, kétségtelen, valaki követi őt. „AZ ANYÁTOK”. Rozsdás vascsövet szorongat a kezé­ben, megmerevedik, minden idegszálával a zajra koncent­rál. Ha közelebb ér, ha meg­látja.... „ÜTÖK”. A kutya lehajtott fejjel kö­zeledik, sárgás bundáján iszapfoltok fehérlenek, fél szemét valaki kiverte. Ami­kor a tengeriszárak közül Ferkó elébe toppan, ijedten lapul a földhöz. Fél is tőle, szeretne is a lábához gömbö­­lyödni. „NO, TE BOLONDKA”. A fiú körbe-körbe járja az ál­latot, alaposan szemügyre veszi, nem csorog-e a nyála, próbálja megállapítani, ve­szett-e, kóborló vagy árva e csúnya kis korcs. „NO, TE”. Az állat a nyomába szegődik, nem törődik vele. Esteledik. A levegő megtelik apró bo­garakkal, szüntelenül az ar­cába csapódnak, könnyű, viszkető nyomot hagynak maguk után. Ferkó nagy lép­tekkel halad, a városka há­zait elérve maga mellé pa­rancsolja a kutyát. „TE, ITT LEGYÉL MELLETTEM”. Mennek határozottan, a kivi­lágított kocsma felé. „ÉR­TED?”. A kutya egy asztal alá hemperedik, Ferkó a kártyá­­zókat nézi. Hárman játsszák az ultit, egy kövér, veres em­ber, egy siheder és egy öreg­ember. Kopott zakóik zsebé­ből mind több és több pénz kerül a nedves asztalra. Vö­rösek a szemek a cigaretta füstjétől, bortól a ráncos, puffadt arcok. — Te gyerek, mit bámész­kodsz itt? Ereggyél haza in­nen! Ereggyél már! Kinek a fia vagy? Ferkó eloldalog onnan, de fél szemmel a kártyát figye­ld továbbra is. „VÉN SÁ­TÁN”. A szomszéd asztalnál 'hatalmas kolbászt fal egy kocsisforma ember. Zsíros lé csordul az áliára, kezefejé­­vel letörli. — Mi köl'l, gyerök? A fiú elfordul, sírhatnék­­ja támad az éhségtől. Utoljá­ra a saját vérét érezte — ételként — a szájában. Ami­kor megszökött, akkor. Az intézet kerítésének a pere­mét, szökés ellen, üvegcsere­pekkel szórták be. Csuklóját hasította fel az egyik kiál­ló üvegszilánk, éppen a fő­ér mellett. Szája azóta is te­le van ezzel az undorító, sós ízzel. A kártyázok már károm­kodnak, csapkodják a lapo­kat, verik a poharakat. A ve­rekedés mégis a sarokba tör ki, két békésen beszélgető ember között. A magasabbik veri a falhoz a másikat, ösz­­szeakaszkodnak, hempereg­nek. A kártyázók feléjük fordulnak, röhögnek, biztat­ják őket. Ferkó szeme ekkor még­akad egy kézen, mely villám­gyorsan besöpri bőrkötényé­be a kártyaasztalról a szá­zasokat. „TOLVAJ A PIN­CÉR”. A kemény arcú, ma­gas férfi visszasiet a pult mögé. Zalán Tibor: Kártyázok — Hé, hol a pénzem? A tekintetek Ferkóra sze­­geződnek, ő iszonyodva hát­rál az ajtó felé. — Megállj! Futna, de valaki elgáncsol­ja, rázuhan egy asztalra, fel­dönti a bort, rögtön kap két pofont, visszalökik a kártyá­zók elé. — Hol a pénzem, te ko­szos ? Ferkó értetlenül rázza a fejét. „A PINCÉR VOLT”. A kövér áll fel először, a fülét kezdi el húzni. — Hallgatsz, az anyád ... ? A fiúnak csorognak a könnyei, koponyájának a bal fele belülről lángokban áll. Elősomfordál a kutya, a lá­bához kuporodik. — A tied ez a dög? Na, majd beszélni fogsz te! A siheder fölugrik az asz­tal mellől, hatalmas bőr­csizmája meglendül, pofán­­rúgja az állatot, az a pult­hoz repül. — Na beszélsz már Meg­döglik a kutyád, ha nem po­fázol ! Rúgja, tiporja a sárga kis vakarcsot, a kocsma elnémul, csak a kutya nyüszítése és csontjainak ropogása hallat­„MEGÖLI, MEGÖLI”. — Utoljára kérdezzük, hol a pénz? Ferkó néma szája megtelik parázzsal, agyát vörös üvöl­tés borítja el. A legény egy pillanatig nézi a rángatózó fiút, majd • elmosolyodik, s csizmája sarkával széttapos­sa a kutya fejét. Roppanás, és ismét hatalmas csöndben a kocsma. „MEGÖLTÉK, JAJ”. — Most te következet, pi­ci csöves! Megtanítunk be­szélni. A kövér üti a fiú fejét, Ferkó, térdei megroggyan­nak, mint a kiütött bokszoló­­ké, bizonytalan mozdulatot tesz, s a fal mellett lecsú­szik az olajos padlóra. — Nem beszélsz, te rohadék? Már rúgják, ketten rug­dossák az oldalát, a vézna test némán rázkódik. Már csak ez a rázkódás különböz­teti meg az agyonvert kutya véres maradványától. — Nem látjátok, hogy né­ma a szerencsétlen! — szól most közbe az öregember. Arcok takarják el a pla­font a szeme elől, fölemelik, lebeg az asztal fölött, leülte­tik, pálinkát töltenek a szá­jába, majd ismét pálinka. — Igyál, szegény kis kuka. Máskor szóljál... György kissé fanya­logva megemelte az or­rát, ügyes fintort vá­gott, aminek a követ­keztében bajuszának magányos szálai meg­rebbentek, fölborzolták a sekrestye hűvös leve­gőjét. A sekrestyés az ölébe főtt papírtákol­mányból eszegetett, ko­mótosan, és az a hánya­­vetiség, amellyel szem­lélte a földre pergő ke­nyérmorzsákat, kolbász­­r észeket, papfnkaeleme­­ket, azt jelezte, hogy inkább csak az időt töl­ti (persze egy kicsit éhes is, de hát ki nem az!), s ez Györgyből ál­talában izgalommal és örömmel elegy fölhábo­­rodást váltott ki. [Á szögletes zárójelek védel­mében a szerzőnek jár. a szája. A szerző — aki ter­mészetesen nem azonos E. P,-vel (E. P.: az ábécé két, már-már tetszőleges betűje), végül is nem más, mint egy absztrakt szakmai fogás, és csak arra való. hogy tükör leg!yen(, melyről visszapat­tannak a sanda tekintetek, meg arra, hogy teret bizto­sítsunk . öniróniánknak, s noha tisztában vagyunk az­zal, hogy most kimutatható az ellentmondás ócska vi­­gyora, azzal is tisztában va­gyunk, • hogy ez csupán ki­csinyes aggályoskodás lenne — a szerző tehát e helyt ad méltányosságán érzett örömének hangot. hogy nem feszíti tovább a húrt, nem élezi poénra a szöve­get, egyáltalán, hogy némi­képp fölfedi kártyáit, s már látja, hogy sikerül, alább, kiravaszkodnia egy fess pár­huzamot, amelyben a két vonal ide-oda tántorog majd, hol metszi egymást, hol meg elhajlik, nem baj.] György, a dagadt fe­hér \egér, meankoliku­­san maga elé bámult. Jobb ma egy túzok, mint holnap egy veréb, gon­dolta ki okosan, de nem mozdult, részint mert az öregember súlyos spiccvasa is mozdulat­lan maradt (merev csókkal illetvén egy hi­deg kőlapot), és akár valami végérvényes konstrukció, játszott a földön a fekete lábbeli s körülötte a sárgás morzsák, mint megany­­nyi lelkes virágszirom — ezt megbontani nem tűnt célszerűnek, ré­szint pedig, mert a sek­restyés szerencsétlenül lógó lába és a kitárt aj­tó pereme engedte résen egy elbűvölő árnyékot pillantott meg. [A szerzőnek itt eszébe jut valami. Tudom, a két­kedő mosoly most grubed­­lit ás arcotokra. Volt idő — és tér —, amikor nagyon kiszolgálta­tott voltam. Nagyojj: önma­gámnak. Végigjártam azo­kat a megalázó táncokat, amelyeknek lépéseire oly kérlelhetetlenül rábukkan az ember. Sündörögtem a nők körül, s ha nem fi­gyeltek, vagy ha volt vala­mi magtáimadhaitatlan ali­bim, óvatosan megérintet­tem -őket, akként (ezt most tekinthetjük példának is, sőt: csak annak), ahogy egy éles kanyar után kezünk, megcsúszván az autóbusz sí­kos alumínium fogóján ar­rébb merészkedik, annyira, hogy a bőr pórusai már egymásban nyílnak, mint­egy. Az az észvesztőén hosszú és nyomorúságos másodpterc, amíg kiderül, hogy véletlenként értékel­ték a simogatást! Iszonya­tos: a kudarcért szurkolni! De ez természetesen a ki­sebbik iszonyat. Sokféle káprázat villagot ekkor­tájt.] Györgyben finom in­dulatok munkálkodtak. Egész testében rokon­­szenvet érzett a jöve­vény iránt, különös bi­zalommal észlelte a sár­ga csipafoltokat á szem körül, amelyek játéko­san billegtek két hal­mazállapot között, egy­úttal bizsergetően új­szerű pillantást kölcsö­nözvén a szemeknek. György el volt ragad­tatva. Cin, cin. mondta. A jövevény a sekres­tyés lábához ért. Ó, ez az eleganciába gyöke­redzett puha asszonyos­ság, tűnt föl azonmód Györgynek. Az érzéki­ségnek és hideg szenv­­telenségnek ez a termé­szetes kavarodása! A kis pohos fehér egér aki lassan már-már ott tartott, hogy rongyolt farkincájú szürke ege­rekről szőtte álmait) érezte: itt az igazi. [— Beszélgessen velem. Mondjon valamit. Valami semmiséget, minden cél nél­kül, ami jelezné, hogy meg­vagyunk. Szeressen. Tekintete egyszerűen fö­lényes, még csak nem is bosszankodó. — Rendben. Rosszul nyi­tottam. Kezdjük újra. Ma­ga ne gyanítson semmit. Nem, kérem, ne nézzen ide. Ügy. Teljesen ártatlanul áll­dogáljon itt. Mondom, ne nézzen ide. Én meg várok az alkalmas pillanatra, ar­ra a tiszta helyzetre, amely­ben nem kérünk^ sunyin egymás tól semmit, ki-ki megbízik a másikban... A szerző, mihelyst talál egy kellően okos, intelligen­ciájának megfelelő öncsalási rendszert, tüstént szól ma­gamagának. Ez történik. — És maga tehát nem gondolja, hogy én magát most fölcsípni akarom. Ne higgye ezt. Ne ezt higgye ... Akkor majd egy alkalmas pillanatban! Ezt mondom, mintha bú­csúznék, és félfordulatot té­ve (rozsdás szélkakas, én) bámulni kezdek egy plaká­tot, szinte természetes fi­gyelemmel. (Ahogy egy póz hiteles magatartássá ‘válto­zik .. .) A nő elfeledkezik az eredeti szituációról, moz­dulata reflexszerű, várako­zóan rám néz. — De szép. Maga a leg­szebb a ma látott nők kö­zül. Szép. Egyébként — ve­szem át a szót könnyedén magamtól — alapítottam erre egy díjat. Ahogy megemeli a szem­öldökét. amitől a homlokán a bőr kissé meggyűrődik, de csupán annyira, hogy a vé­konyan fölkent kencefice felülete megtörjék — hát az nem nevezhető klasszi­kus sikerélménynek. — A fenti mondatok az — válaszoltam a föl nem tett kérdésre. Személytelenül . élnevette magát. Azután keresztülver­gődtünk a poénok és „je­lentős” mosolyok szemét­dombján (fogsorunkon sárga nyálréteg csillant), s nem­sokára, akár a ritka szemű őszi esők, valódi csönd sza­kadt a nyakunkba. (Meg­szenvedtünk érte.) Izmai erőszakosan meglódultak az arccsont körüli, erre föl kel­lett volna figyelnem, s mint valami kíméletlen kiáltás, hallatszott suttogása. — Nézd, nekem fér­jem van. Értem. — Mit értesz? Az is­ten szerelmére, mit ért­hetsz te? — A nemet értem. — Gyere föl hozzám szombaton . ■. Erikának nevezz. — Szeretlek. — Édes. — Nem vitázom. Satöbbi, mondja most a szerző bájos cinizmusával, de akkor ezt nem lehetett überolni. Miau, mondta persze Györgynek a puha szimpatikus állat. Iradalmi mellékletünkben De­­de Géza novellákhoz készíteti fotografikáit közöljük. Odakapok, s nem találom nyomát a zablának; mit tehetek: a szép napok gyors 'lovakon járnak. Mégis megcsap lehelletük: melledből az ének. Minek higgyem másnak, mint e vágtatás szelének? Emlékszem, még örömömben nyitottam a számat. Ki fejti meg, észrevétlen hogy szállta meg bánat? Földhözragadt szavakból is dal épült a szádban, s elhaltál e csoda elől. Szökésed is rád vall! Vaderna József: Zelei Miklós: Megidézés Kara-Kum, 1976 Hírfejek és virág fejek közt hollószín Ipvak csontjain a mozdulat íve eltörött. szerelmek csontjain Nyakába kötve a kimerevített tér. bátyád csontjain jár a világ Nehéz. s gödrében a szív Zúzdák fényével világít a Nap. mintha óvóhelyen József Attila ül a kispadon, de mit érnek ma az óvóhelyek körülötte sírkertnyi park. Ferdén előrehajol. kijöttünk hát a megóvatlan világba Cipője csámpásan maga alá húzva. hírmondónak Kezét a térdére ejtette. hírmondó marad hírmondó mindig Merengve néz. marad Várakozik. már csak ez óvja a gödrében lapuló Szándéka egy a rádiummal. szívet Mögötte madár repül föl, járnia hollószín lovak röntgenfényéből faragták. szerelmek fivérek csontjain Első szerelmét spirituszba rakta, milyen furcsa ki állat. ennek a világnak csontjain előbújik a föld alól. Körülötte sírkertnyi park. jár ez a világ és azon fog járni míg csak megnyitatlan tűzcsapok Didereg a tavaszban. míg csak hírmondó marad Körülnéz és mosolyog csak hírmondó ebből a világból a fájdalom vakító ellenfényéú. de kinek Papp Márió: Ballagva, Kormos István nélkül

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents