Szolnok Megyei Néplap, 1980. szeptember (31. évfolyam, 205-229. szám)
1980-09-18 / 219. szám
1960. szeptember 18. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 CSEMPÉSZEK, NEPPEREK, VALUTAÜZÉREK Az idegenforgalom árnyoldalai Egy utálatos, HeaS-len az egyik magyar határállomáson a vámőrök miszlikbe szedték az autómat. Eldugott valuta után kutattak. Bár többször próbáltam meggyőzni őket, hogy eszem ágában sincs dollárt, márkát vagy forintot Jugoszláviába csempészni, szemmelláthatóan nem hittek nekem, amit akkor enyhén szólva kissé zokon vettem. Fél napba tellett, míg kiderült, hogy a szúrópróba szenvedő alanya valóban igazat mondott. Nincsenek hozzászokva? Lehet, nem tudom. Azt viszont igen, hogy egy gombostűt sem tudtam volna előlük elrejteni. Valuta a hajkefében, a kabátbélésben, a cipőtalpban, az autóülésben, a kárpitban, a kuplungban, meg még a jó ég tudja hány „biztos tipp” van forgalomban. Akárhány lehet, azután a hétfő után ki merem jelenteni, hogy a vámosok többet tudnak. Ezt a nem túl kellemes határállomási élményemet a szolnoki helyőrségi művelődési otthonban megrendezésre kerülő belügyi kiállítás meghívója juttatta eszembe. Péntektől egy héten át, bárki, aki kíváncsi rá, megismerkedhet az idegenforgalom árnyoldalaival: a klsebb-nagyobb tételekben becsempészett és a nepperek révén országszerte „terített” árucikkekkel, s azokkal is, amelyeket elrejtve, suttyomban próbáltak kivinni. A tablókon jó néhány deviza- és vámbűntett tettesét, a felderítés, a nyomozás döntő mozzanatait is megörökítették. A grafikonok táblázatok adatai bizonyítják, hogy meglehetősen sok dolga volt a vámhatóságnak és a rendőrségnek az elmúlt években. Hogy mennyi? Végigböngészve az utóbbi néhány esztendő bűnügyi statisztikáját, kiderül, hogy a törvénysértések közül a vám- és devizajogsértések száma emelkedett a legnagyobb mértékben. 1977-ben a vámhatóságok 7 ezer 100 jogszabálysértést lepleztek le (ebből 2 ezer 600 volt a bűncselekmény) a következő évben már közel 19 ezer (több mint a duplája az elpző évinek) vám- és deviza-törvénysértés — köztük 3 ezer 400 bűncselekmény — történt. Napi átlagban ötvenkettő. S annak ellenére, hogy tavaly némileg csökkent az ország turista- és idegenforgalma, tovább virágzott a feketepiac, a vám- és devizajogsértések grafikonja feljebb kúszott, megközelítette a húszezret. Csak a bűncselekmények száma több mint négyszázzal emelkedett. És — mint az a Kék fény legutóbbi adásából is kiderült — már csempészésre, üzérkedésre specializálódott, nagy (tételekben üzletelő, szervezett csoportok is működtek az országban. Nyilvánvaló, hogy ez is szerepet játszott abban, hogy döbbenetesen megugrott a határon, a feketepiacon elkobzott valuta és csempészáru értéke. 1977- ben még 46 millió forint volt, 1978-ban már 130 millió, tavaly pedig elérte a 200 milliót. Még egy olyan megyében mint Szolnok — ahol kevés a vendégcsábító és marasztaló hely, ahol joooara csak átutazóként fordulnak meg a külföldiek — sem jobb a helyzet. Még akkor sem, ha a bűnügyi statisztika abszolút számai nem túl riasztóak. Tavalyi adat: 260 vám- és devizaszabálysértés és 60 bűncselekmény. Sok vagy kevés? Nézőpont kérdése. Tény, hogy a vám- és deviza-bűncselekmények száma 62 százalékkal emelkedett tavaly az azt megelőző évhez képest, és az is tény, hogy a jde viza jogsértések (szabálysértések és bűncselekmények együtt) a leggyakoribb bűncselekményt, a lopást követik a listán. Sajátos összehasonlítás, igaz. Mindkét törvénysértésnél az értékhatáron múlik, hogy szabálysértés vagy bűncselekmény történt. A vámjogsértéseknél tízezer, a devizánál- háromezer forint a szabálysértés és a bűncselekmény között a vízválasztó. Egy szó mint száz, a megye határain belül is fellendülőben van a nemzetközi csencselés. A kurrens cikkek itt is ugyanazok mint bárhol másutt az országban. Az olcsó, államilag dotált cikkeket : élelmiszereket, gyerekholmikat ki-, a külföldön elfogadható áron beszerezhető árukat: kvarcórákat, színes tévéket, török bundákat, bőrkabátokat becsempészik a határon, és az ócskapiacon a használt holmik társaságában kínálják. Szép számmal vannak köztünk, akik veszik is, ha másért nem, azért, mert külföldi holmi, és hiszik, hogy még jó üzletet is csináltak. Pedig ha meggondoljuk, sokszorosan ráfizethetnek. Azon túl, hogy egycsapásra vám- és devizabűntettet is elkövetnek, semmi garancia sincs arra, hogy nem bóvlit sóznak a nyakukba. Félmillió forint értékű elkobzott áru és 600 ezer forint bírság. Ez a tavalyi tettenért illegális kereskedés végeredménye a megyében. Azok tudják igazán, hogy ez mit jelent, akik pórul jártak, akiknél balul ütött ki az üzlet, akiknek sokba került, — a hivatalos árnak a többszörösébe — mondjuk a kvarcóra amit ráadásul el is koboztak. Kinek-kinek a kárát még tetézi, hogv az illegális kereskedés végül is a népgazdaság kontójára megy, magunknak ártunk, amikor a seftelők kis befektetéssel, olcsón megszerzett forintokért viszik ki az üzletből, az országból azokat az árucikkeket, amelyeket a mi jövedelmünkhöz igazítva azért dotál az állam, hogy rajtunk könynyítsen. A törvénytisztelő emberek általában tisztában vannak azzal, — vagy legalábbis sejtik — hogy ha valamit tiltanak, büntetnek egy országban, azt valamennyiünk érdekének védelmében teszik. Az is igaz, hogy az idegenforgalmat kísérő illegális áru- és pénzmozgást pusztán jogi eszközökkel nem lehet felszámolni, csak visszaszorítani, kordában tartani. Nyilvánvaló, hogy a feketepiac létének objektív okai is vannak. Életképességéhez a legális kereskedelem fogyatékosságai, a különböző országok árarányainak különbségei, a divat rapszódikus és gyors változásai is hozzájárulnak, éppúgy, mint a valutagazdálkodás. Több mint tíz tűm1 -amikor a nyloningek, orkánkabátok csempészése dívott az országban — a büntetőjog egyik neves professzora a joghallgatóknak tartott előadásán azt mondta, hogy a vámbűntettek megelőzését a magyar ipar és a kereskedelem legalább annyit, ha nem többet tehet, mint a törvény. De tudni kell, hogy a valuta- és a csernpészáru-csencselést éltető okok felszámolása egy-egy ország teherbíró képességén is múlik. Csak egy példa: másfél évvel ezelőtt, elsősorban a forint védelme érdekében, szigorúbb devizarendelkezések léptek életbe, ugyanakkor ezzel egyidőben lehetővé vált — a fekete árfolyamnál kedvezőbb áron — a többletvaluta vásárlása. Egy lépés volt annak érdekében, hogy egyszer majd egyszerűen értelmetlen, gazdaságtalan legyen a lebukás, a súlyos szankciók kockázatát vállalva, pénzt csempészni hajkefében, kabátbélésben, cipőtalpban, autóülésben, kárpitban, kuplungban. Kovács Katalin A felfedezett Kalju Suur Az ember, aki a gépen át nézi a világot. A 'mondat először André Kertész, világhírű magyar származású fotóművész képei láttán fogalmazódott meg bennem. Például Párizst bemutató albumának egyik nevezetes képénél: a Szajnában lábát áztató clochard, csavargó szemlélője csak lassan veheti észre; hogy az öreg másik lába hiányzik: elvesztette a háborúban. A képek sora mind ilyen; hétköznapi, emberi csodák, amelyeknek bármelyikünk főszereplője lehetne, ha... ha észrevenné valaki. De csak olyan ember veheti észre, aki állandó fotográfusi készenlétben járja a világot, a minden emberit képpé fogalmazás igényével. Kalju Suur észt fotóművész: ilyen ember. Még a groteszk iránti vonzódása is rokon Kertészével: már bemutatkozó önarcképén is egy vasrács olyan lyukán dugja ki fejét, amely — kisebb a fejénél! Hogy csinálta? A képek többsége láttán ugyanezt kérdezi a néző a Szovjet Kultúra és Tudomány Házában. És azt is megkérdezheti, hogy az 1928- ban Tallinnban született fotóművész hogyan lehetett lakatosból azzá, ami ma? Keres ztelő Reet Önarckép Mert ha életműve valószínűleg nem is lesz akkora, mint a fotográfia Picassójaként tisztelt, rendkívül műfajgazdag Kertészé, gondolatvilága, emberközpontú életszemlélete feltétlenül rokon az idős mesterével. Igaz, ő nem egyéni művész: a STODOM fotócsoport és a tallinni fotóklub híre — amelyek egyik szellemi vezére ő — már eljutottak hozzánk is a Fotó újság egyegy képe révén. Ha ez a csoport hozzá hasonló formátumú alkotókból áll —■ amit egy szolnoki bemutatkozásuk feltétlenül bizonyíthatna — úgy irigylésre méltó helyzetben lehet Tallinn fotósélete. Huszonnegyedik egyéni kiállítása ez az AFIAP. a Fotóművészek Nemzetközi Szövetsége észt fotóművészének. Témái tulajdonképpen mindennaposak: valaki ablakot mos, süteményekkel teli tálcát visz az úton, — vagy éppen meghal. Ám a megfogalmazás: csupa érzelmigondolati finomság. Néha csak attól, ahonnan fényképez: a mosott ablak túloldaláról. Néha csak a címtől: a Ráadás címen gondolkodva vesszük észre, milyen „cukorfalat” is a süteménnyel igyekvő nő. Néha csak a felvétel időpontja: a kollégák cipelte koporsó látványa csak a zuhogó hóesésben válik igazán szívszorítóvá. Kőhidi Imre Ott, ahol a többszintes épületcsodák már kuporgó, cseréptetős házakká szelídülnek, ahol a tekintet szabadon nyargalhat a síkságon, a községszéli parkban napról, napra egy öregember üldögél. Az esztendők meggörbítették a hátát, deresre festették a hajót, hófehérre meszelték erős szálú szakállát. A bácsi naponta kicsoszog, leül a lócára, botja végét két markába fogja, és rátámasztja az állát. Vaksi szeme az előtte kanyargó műútra tapad, amelyen visító motorok, suhanó benzincsodák falják a kilométereket. Körötte gyerekek csivitelnék, távolabb szerelmespár andalog — észre se veszi őket. Szombat délutánonként levelet húz elő a zsebéből, apró darabokra tépi, és nyitott tenyérrel a feje fölé emeli. A szeptemberi szelek megcsiklandozzák a fecniket, és azok billegve indulnak kérészéletű légi útjukra. Az arra haladók megdöbbenve nézik az öreg komoly arcát, amint tekintete a vi■ ■ Üzenet a szelek szárnyán törlázó papírokat követi. — írtam nekik, ilyenkor minden szombaton levelet küldök. Elviszik a fecskék, meg a gólyák. Hadd tudják meg, hogy még élek. Vigyétek kedveskóim, repüljetek vele északra, a nagy német síkságra! — int a madaraknak. Az ismeretlenek riadtan tovasietnek, az ismerősök viszont bólintanak: jól van Bandi bácsi, biztosan megörülnek a hímek, hadd olvassák, mi történt azóta itthon. A derűs, őszi napok mindig a pádon találják. Süvegelik az ismerősök, köszöntik a szomszédok — sohasem válaszol. Ha valaki mellé telepedik a lócára, akkor arra odafigyel. — Te vagy az Pista fiam? — Én Bandi bácsi. — Aztán megnősültél-e? — Persze, nem emlékszik Bandi bácsi?! Már három éve, kóstolót is hoztam a lagziból. A fiam már ekkora! — mutatja kezével a jövevény. Nem válaszol, felesleges itt a szó. Már mindent tud az életről, és már majdnem mindent el is felejtett. Csak egy valamit nem: 1944. őszét. Azt az éjszakai sorakozót, amikor jobbra állt tőle a felesége, azután a két fia, meg az édesanyja és az édesapja. Fénycsóvák meszelték az égre a hajnalt, ugattak a farkaskutyák, ordítoztak a kápók, szembe velük felsorakozott a táborőrség. A parancsnok feszes léptekkel vonult elébük, szembeford.ult az elcsigázott sorral, és fehérkesztyűs kezével rájuk bökött. Ujja hegye pontosan az ő irányába mutatott, ö jobbra mehetett, a többiek balra Los, los! — hangzott az éjszakában. Botok csattantak, emberek jajgattak, búcsúzni tilos volt. Egy pillanatra még látta, anyja tébolyult tekintetét, hallotta fia (kiáltását, és a koraőszi hajnal örökre elnyelte szeretteit. Még hét hónapig leste a krematórium kéményéből tekergő vastag füsthurkát; tudta, ott, arra „távoztak” kedvesei. Figyelte a szelet, reménykedett, hátha parányi hamvaik a fellegekig emelkednek, és az égi országutakon hamarabb visszaérnek a szülőföldre. Neki szerencséje volt. Megmenekült, hazatérhetett. Soha nem látogatott vissza a nagy német síkságra. Dolgozott szótlanul, temérdek munkával bélelte ki szomorúságát, és évekig senkinek sem beszélt a poklok pokláról. Aláírásokat gyűjtött a koreai háború ellen, és csodálták, amikor kéthavi keresetét ajánlotta fel a vietnami gyerekeknek. Tíz év múlva talált egy asszonyt, aki megosztotta vele az életét, és újra halvány mosolyt vonalazott barázdás arcára, amikor az két szép kislánnyal ajándékozta meg. Azóta a lányok felnőttek, férjhez mentek, és lassan már az unokái is elhagyják a totyogós éveket. Messze sodorta őket az élet, ritkán térhetnek haza. Pedig alig várja ezeket a találkozásokat, és akár a gyerek, előtte napokig nem alszik. Az őszt szereti a legjobban. amikor a fecskék már családostól lepik el a villanydrótokat, és a gólyák csoportosan köröznek a falu felett. Készülnek messzi, messzi útjukra. Ilyenkor mind.en szombat reggel levelet ír: „Szeretett kedves feleségem, fiaim, édesanyám, édesapám, ott a nagy német síkságon, tudjátok meg, hogy én már 81 éves múltam, és szerencsésen visszatértem a lágerből, ahová ma sem értem miért kerültünk, hiszen világéletemben becsületesen dolgoztam..., de úgy látszik, így volt megírva. Vigyázzatok magatokra, hűvösek az éjszakák, én még mindig a kis szobában alszom, és jöhettek bármikor, éjjel~nap>pal nyitva az ablak, még télen is, egy ujjnyira”. A szeptemberi szombatokon az ebéd után mindig kiül az öreg a pádra. Senkihez sem szól, órák hoszszat mereng; messze, valahová a távolba néz. Már dideregnék a hosszúra nyúlt árnyékok, hidegebb a kocsiút pxxra, a kertek felől lopakod.ik az alkony, amikor feltápászkodik. Zsebéből levelet húz elő, apró darabokra tépi, és nyitott tenyérrel feje fölé emeli. Az őszi szelek megcsiklandozzák a fecniket, és azok billegve indulnak kérészéletű légi útjukra. Az öregember csendesen motyog: elviszik a fecskék, meg a gólyák északra. a nagy német síkság felé. Hadd tudják meg. hogy élek. Vigyétek kedveskéim, vigvétek a hírt! — int a madarak felé a szürke, őszi égre. D. Szabó Miklós
