Szolnok Megyei Néplap, 1980. szeptember (31. évfolyam, 205-229. szám)

1980-09-14 / 216. szám

12 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1980. szeptember 14. Elintézve Hogyan szépítsük meg házunk udvarát? Házunkban minden nagy­szerű : az udvar, a lakók, a lakóbizottság, és különösen annak elnöke, * Arcsarov re­mek ember.. Nálunk minden nagyszerű. Ez az Arcsarov egyszer összehívott bennünket, és így szólt: — Kedves lakótársak, egy kissé rendeznünk kellene ezt az udvart. Például miért ne létesíthetnénk virágágyakat, ahol glaöióluszok vagy ró­zsák pompáznának? Képzel­jék el, milyen gyönyörű len­ne, és mennyi örömöt sze­rezne mindenkinek! — Helyes, helyes! —har­­santak az egyetértő kiáltá­sok. — Köszönöm — mondta Arcsarov — egyetlen pilla­natig sem kételkedtem ab­ban, hogy támogatják a jó ötletet. Egy pillanatra el­hallgatott, és arca gondter­helt kifejezést öltött. — De, kedves barátaim, vegyük fontolóra azt a körülményt, hogy vajon ki ápolná a mi virágainkat. Nálunk minden­ki elfoglalt, egész nap dol­gozik. Attól félek, hogy a gyerekek három nap alatt széttaposnák a virágokat. Inkább szereljünk fel védő­tetőt az egész udvar fölé, állítsunk alá padokat, asz­talokat. Aztán az egészet futtassuk be szőlővel. Kép­zeljék el, milyen szemet gyönyörködtető lesz! Mert nálunk a fiatal anyák és az Hallotta már? Érdekes szokást jegyeztek fel a történészek a régi kí­nai császárokról. Eszerint, 'na a császár hetenként (!) ágya­sa közül valamelyiket meg­kívánta, érte küldte a szol­gálatot tevő eunuchot. A választottat aztán bevezet­ték a császári hálószobába. Az ajtó előtt egész éjjel két eunuch őrködött, ezek haj­nalban felköltötték a nőt és hazaszállították. Amikor a császár felébredt, elébe rak­ták az ágyasokkal töltött éj­szakákról vezetett nyilván­tartási naplót. Ebbe már be volt jegyezve, hogy az ural­kodó kivel mennyi ideig volt együtt bizalmas éjszaka: meghittségben. A császár pedig aláírásával hitelesítet­te az adatokat. könyvespultnál ál­ló tömegben lát­tam meg őt. Egy gyönyörű szőke ha­jú kék szemű lány. — Bocsánat — szólítottam meg —, nem tudna egy kis időt szentelni nekem? Cso­dálkozva vonta fel szemöl­dökét és gyanakodva nézett rám. — Nem, nem — siettem nyugtatni —, nem arról van szó, amire maga gondol. Tisztán irodalmi kérdésről van szó. Tudja, én író va­gyok. .. — Maga könyveket ír? — Kíváncsian nézett rám. — Általában igen — mondtam —, de sajnos, az író útja sincs mindig ró­zsákkal telehintve... — Ki­jöttünk a könyvesboltból. — A legnagyobb nehézség — folytattam — a papírhiány. Es amíg üzembe nem helye­zik a új cellulózkombinátot, aligha fog észrevehetően ja­vulni a helyzet. Egyelőre az alkotóművészeknek éve­kig kell várniuk műveik megjelenésére. Éppen ezért úgy döntöttem, hogy lépé­seket teszek annak érdeké­ben, hogy közvetlen kapcso­latba kerüljek az olvasók­kal. — Hogy érti ezt a köz­vetlen kapcsolatot? — cso­dálkozott. — Ha megengedi. .4 — idős nyugdíjasok nem tud­­nak leülni az udvarban, hogy pihenjenek egy kicsit. Mit szólnak ehhez az ötlethez? — Helyes, helyes! — har­­sant több hang. Elnökünk derűsen elmo­solyodott és bólintott: — Örülök, kedves bará­taim, hogy helyeslik terve­met. Jólesik, amikor az em­ber könnyűszerrel közös nyelvet talál másokkal. De vizsgáljuk meg ezt a tervet kritikusabb szemmel: hiszen ez a kontár módra összetá­kolt tető meg az a néhány hevenyészett asztal egyálta­lán nem lenne udvarunk legkülönb dísze. Nemrég ért véget a Gyermekév, és az a körülmény, kedves lakótár­sak, új tervet sugall ne­kem. A védőtető helyett in­kább építsünk közösen, az udvarban homokozókat és hintákat a kis lurkók szá­mára. Képzeljék el. mek­kora örömöt szerzenek majd ezek! — Helyes, helyes! — hal­latszottak az egybegyűltek kiáltásai. — De ez még nem min­den, kedves lakótársak — folytatta Arcsarov. — Az udvar közepén mesterséges dombocskát építünk kis víz­eséssel és titokzatos, sötét barlanggal. Ilyet még senki sem csinált! — Helyes, helyes! — ri­koltották valamennyien. — Persze, hogy helyes — Lám, a túlzott admi­nisztráció nemcsak napjaink, régebbi korok betegsége is. Ráadásul az idősebb császá­rok csalhattak is: hamis, va­lótlan, „kozmetikázott” ada­tokat diktálhattak be reggel a teljesítményükről! * * * Törvény készül a felesle­ges üzemek megszüntetésé­re című újsághírben az alábbiakat olvasom: „Az öncélú üzemek leépí­téséről szóló törvényjavas­lat decemberben kerül a parlament elé. A kormány törvényhozási úton belenyúl az üzemek kérdésébe, hogy leépítse és leépíttesse mind­azokat az üzemeket, amelyek közszükségletet nem jelen­tenek.” A hírt 1929 őszén közölte a 8 Órai Újság. Lám, lám, már elődeink is megpróbál­ták szanálni a gazdaságta­lanul termelő, „öncélú” vál­lalatokat, de úgy látszik, motyogtam —, most éppen a házam előtt vagyunk... Talán, ha bemennénk egy percre, és ott bent nyugod­tan ki tudnám fejteni mód­szererem lényegét. Ismétlem, a papírinség miatt van az egész. ’ — És ez illő? — ijedt meg a lány. — Nem értem, mi za­varhatná magát — siettem megnyugtatni. — Hiszen csak a kiadók papírellátási zavarairól van szó. Néhány perccel később már a kabátját segítettem le róla kis lakásom előszo­bájában. Szemmel látható megkönnyebbüléssel enged­­te. — No és mit fogunk csinál­ni? — kérdezte gyanakod­va. — Hát tudja, valahogy szeretnék a papírhiány ellen harcbaszállni. És ezért el­határoztam, hogy szóbelileg mondom el az olvasóknak, azt, amit a könyvemben kel­lett volna megírnom. — A, igen... — Hangjá­ba némi csodálkozás ve­gyült. — Ez bizonyára na­gyon nehéz... — Igen, kedves olvasó. De nem titkolom: a kiadókkal sem mennek valami túlsá­bólintott elégedetten Arcsa­rov. — De tegyék kezüket a szívükre, és kérdezzék meg önmaguktól: nem lesz ez túlbuzgóság részünkről? Nem tűnik majd ez a terv -túlsá­gosan szerénytelennek? Rá­adásul, mint tudják, je­lenleg mindenütt széles kör­ben terjed a természetvédel­mi mozgalom, és én arra a felfogásra hajlok, talán mégis jobb volna, ha meg­hagynánk udvarunkat a ma­ga ökológiai természetessé­gében? —• Helyes, helyes! — Tisztelt lakótársak — komorodott el Arcsarov — magatartásuk kissé zavarba ejt. Azt javasoltam, létesít­sünk virágoskertet — és önök beleegyeztek. Azután virágoskert helyett véd,ete­tőt meg asztalokat javasol­tam — és önök ebbe is bele­egyeztek. A dombocskába meg a vízesésbe is bele­egyeztek. És most ugyan­ilyen lelkesen beleegyeztek abba, hogy ne legyen se domb, se vízesés. Hogyan értsem ezt? — Hát akkor csináljunk autóparkolót az egész ud­varból! — hallatszott egy hang. Erre az egybegyűltek nem­csak egy emberként „he­­lyes”-t kiáltottak, hanem még tapsoltak is. És ebben maradtak. Irta: Jordan Popov Fordította: Gellért György azóta ismét elszaporodtak. Vajon nekünk most sike­rül-e? * * * Kosztolányi Dezső írja: „Montalto bíborosnaknem volt jártányi ereje. Mindig két mankón sántikált. Mi­helyt meghallotta, hogy pá­pának választották és már nem Montalto bíboros, ha­nem V. Sixtus pápa, eldob­ta mankóját, lábára állt, egyenesen, délcegen lépett az emelvényre, mint gey­­házfejedelem leült trónszé­kére és többé sohase volt szüksége mankóra.” Nekem is van egy „bíbo­ros” ismerősöm. Együtt gye­­rekeskedtünk, de ő szép las­san elég magas „emelvény­re” küzdötte jel magát, és ma már nem ismer meg. Bezzeg régen’ Emlékszem, olyan szegények voltunk, hogy még ryankóra sem tel­lett! Kiss György Mihály gosan könnyen a dolgok. Maga el sem tudja képzel­ni, hogy mennyit tudnak vacakolni a szerkesztők, be­lekötnek mindenbe, és kí­nozzák az embert... Remé­lem, nem utasít vissza egy kupica konyakot? — Inni fogunk? — ijedt meg a lány. — Ki beszél itt ivásról? — csodálkoztam, miközben kitöltöttem a konyakot. — Csupán az irodalmi folya­mat kedvező körülményei­nek a megteremtéséről van szó. Mint bizonyára sejti, egy olyan író anyagi helyze­te — aki szóbeli módszert kénytelen alkalmazni — elég nehéz. No de én nem spó­rolok az irodalmi folyama­ton. Éppen ezért — ne ve­gye hencegésnek — csak Napóleon konyakot veszek... — És mondja — kérdez­te váratlanul a lány —, fér­fiaknak is el szokta meséi­­ni a műveit? — Megpróbáltam — val­lottam be. De nem bírtam anyagilag. Egy női olvasó megiszik egy pohárkával. Mondjuk kettővel. Ritkán hárommal. Ám egy férfi­­nembéli olvasó úgy szívja magába a szeszt, mint a szivacs. Ezt egyetlen irodai­TRÉFÁK A kapuban egy fiatal pár csókolózik. Hirtelen megszó­lal a lány: — Most gyorsan el kell tűnnöd, jön a papa! — És nem mondhatnám neki azt, hogy a testvéred • vagyok? — kérdezi a fiú. * * * — Tegnap betörtek hoz­zánk a lakásba. — Ne mondd! És mi tör­tént? — Miután átkutatták az egész lakást, megsajnáltak bennünket, és 200 forintot hagytak nekünk az asztalon. * * * — Jól tetted, hogy ott­hagytad ezt a nőt. Ne félj, nemsokára elfelejted! — Nem hinném, papa. Ugyanis még öt évig kell fi­zetnem a részleteket azért a bundáért, amit ajándékba vettem neki! » * * — Hogy lehet az, hogy maguknál mindig működik a lift? — Ügy, hogy a házmester a 12. emeleten lakik. * * * — Ismeri a kottát? — kér­dezi a fiatal pop-énekesnőt. — Igen. Már láttam. * * * Az üzemvezető látja, hogy a portás mélyen alszik a portásfülke sarkában. Fel­ébreszti és megkérdezi tőle: — Miért nem inkább ott­hon alszik? — Hazamennék én, veze­tő elvtárs, de tudja... A szolgálat, az szolgálat! * * * — Ezt a jobb felső ötöst feltétlenül el kell távolítani! — mondja a fogorvos. — Rendben van, doktor úr... De én is vele megyek! — válaszolja a páciens. * * • / — Tehát ön az új gépíró­nő. Mennyit tud leütni egy perc alatt? — Önök gépírónőt keres­nek, vagy karate-bajnokot? mi költségvetés sem bírja ki. Kiváltképp — mint már mondtam — a mai papír­gondok közepette... És az­tán, benyakalvár. egy fias­kóval, a férfi elveszíti a cselekmény fonalát, és tel­jesen közömbös számára, hogy miről mesélek... — Egyszerűen el vagyok ragadtatva magától! — Ki­áltott fel lelkendezve a nő. — Hát akkor engedelmé­­vel, kezdjük el az irodalmi folyamatot — mondtam, és közelebb húzódtam hozzá. — íme az elbeszélésem té­mája: a férfi író. A nő ol­vasó. Találkoznak egy köny­vesboltban egy papírinsé­­ges időszakban. A férfi le­fizetvén a maga obulusát, azon buzgólkodik, hogy harcba szálljon a.. . Amikor kikísértem a taxi­hoz, már késő éjszaka volt. Felsóhajtottam, és előre ki­fizettem a taxit. Másnap újra elmentem a könyvesboltba. S miközben a tömegben egy könyvba­rát, egy új női olvasó után kutattam, arra gondoltam, hogy minden író arról áb­rándozik, hogy művét sok példányszámban adják ki. Sajnos, az én módszeremmel sokról szó sem lehet... Janusz Oseka karcolatét Juhász László fordította a Krokodil 1980. 15. számából Az elbeszélés témája Kezdőknek A zebrán Kezdfrácű

Next

/
Thumbnails
Contents