Szolnok Megyei Néplap, 1980. szeptember (31. évfolyam, 205-229. szám)

1980-09-14 / 216. szám

8

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

I960, szeptember 14.

A

metálkék surrogva vette a kanyarokat. Az út csatakos, szürke szalagja mentén havas volt a táj, a fákon is megült a puha, álszent fehérség, mint egy kórházi lepedő, amivel letakarják a halottakat.

— Három év, Afrikában — bólintott a férfi a kői mánykerék mögött, — Két hét gondolkodási időt kaptam. Mi tartana itt? Hidat fogok építeni. Amit a folyók szétválasztottak, én összekötöm. A természettel lehet sikeresen hadakozni, az emberekkel bajosan. Ezt megtanultam ötven év alatt. Nem valami sok, ugye?

A fiú nézte az apját. A dús, fekete szakáll elrejtette az áll markáns vonalát, ismeretlen derűt kölcsönzött az arcnak, amely mosolygott. De csak az arc; a szemek fáradtan, fegyelmezetten figyelték az út kanyarulatait.

— Rendes tőled, hogy eljöttél elbúcsúzni.

— Nem azért! — rázta meg a fejét a férfi. — Tudod, hogy sose törődtem azzal, mi a rendes dolog. Az ember éljen a hajlamai szerint. Ne haragudj — nevetett fel —, túl sok bölcsességgel tömöm a fejedet. Inkább mesélj, mi van veled?

Messze előttük biciklis kerekezett az úton. Elhagyták, a kis szürke pont elenyészett a hátsó szélvédő üveg keretébe zárt képen.

— A lovardához megyünk — mondta a férfi. — Régen jártam erre.

— Régen — bólintott a fiú. — Akkor is karácsony volt.

— Véletlen! — nevetett ismét a férfi, — hidd el, hogy véletlen! Nem hiszek az ünnepekben. Nevetséges is volna, nem gondolod? Persze, lehet, hogy te még nem érzed ezt. Ha az ember annyi mindenen keresztülvergődött, mint én, nem hihet az ilyesmiben. Ha mégis, akkor az anynyi, mintha beismerné, hogy veszített.

— Hogy érted ezt?

— Csak úgy, fiam... Nézd, itt is vagyunk! — A metálkék bekanyarodott a parkolóba. A férfi leállította a zümmögő motort, de a kulcsot nem vette ki a kapcsolóból. — Vedd fel a kabátodat, kiülünk a teraszra.

A kastélycukrászda öreg kávéfőzőnője összecsapta a kezét: — Ez nem lehet igaz, Békefi úr! Cézár mennyire fog örülni!

— Szeretnénk kiülni a teraszra a fiammal, Évike. Lehet?

— Hogyne lehetne! Istenem! — Két könnyű széket kapott a hóna alá- — Nem, nem, bírom én, tessék csak hagyni! — szólt a fiúra. — Nahát! Cézár iskolázik a lovasokaal. nemsokára végez. Istenem, Békefi úr! Tessék csak, nem fognak fázni, hozok két forró teát. Istenem!

A hótól tisztára sepert terasz körül ragyogott a fehérség. Néhány méternyire a terasz előtt tizenkét lovas ügetett a körpályán felállított akadályok között. A férfi a lovasokat nézte, miközben cigarettára gyújtott.

— Igaz is — fordult a fiához —, dohányzol?

A fiú megrázta a fejét. A férfi most figyelmesen nézett rá, s mint minden apa, ki hosszabb idő múltán látja viszont a gyerekét, láthatóan megörült az egyre jellegzetesebbé váló, hasonló vonásoknak.

— Az állad az anyádé.

A lovak fejüket fel-felvetve ügettek a körben, orrlikaikból páralabdák repültek a magasba. A lovasok vezetője rövid, pattogó vezényszavakat kiáltott hátra, a csapat szétvált, s három kisebb kört formálva ügetett tovább.

— Anya azt mondta, nem akartad, hogy megszülessek.

A. férfi most egész felsőtestével a fia felé fordult, hosszan, tűnődve nézett rá. — Butaság'— mondta végül.

— Persze — visszakozott a fiú. — Nem érdekes. Csak eszembe jutott.

— Egyébként — szívta meg a cigarettát a férfi —, ha úgy lett volna is... Dehát szamárság.

— Kevés rumot is tettem bele! — Az öregasszony a kezükbe adta a forró teáscsészéket. — Istenem, Békefi úr! És mekkora fia van! Nem éhesek? Készítek valamit— Köszönjük — mondta a férfi. — Ne fáradjon, Évike.

Az öregasszony visszament a cukrászdába. A lovasok ismét egy kört alkottak, majd egyenként át-Horváth Péter:

HÍD

ugrattak a legalacsonyabb akadá-. lyon. Vezetőjük kiállt a sorból, észrevette a teraszon ülőket, barátságosan intett nekik. A férfi viszonozta az üdvözlést.

— Ezredes volt — magyarázta a fiának. — De nézd csak meg, csupa egészség életöröm most is! Nem hagyta, hogy összetörjék.

— Ne haragudj, apa — szólalt meg a fiú —, nem akartalak megbántani. Csak...

— Hagyd el! — nevetett a férfi.

— Finom ez a tea.

•— Tudod, mostanában... — folytatta a fiú —, magam sem értem... valahogy semmi nem érdekel igazán, és...

— Sportolsz valamit? Pedig az jó volna. Erőt ad, kitartást. Abban a korban, amiben te vagy, nagy szükség van a kitartásra ahhoz, hogy az ember át tudja vészelni ezt az időszakot. Meg kell találnod azt a valamit, amiért mindent feláldoznál. Egy dolgot, érted, egyetlen egyet, mindenek felett. Mindegy, hogy mit, komolyan mondom. Engem nem zavarna, ha a fiamból nem lenne mérnök, hanem, mondjuk, gombatenyésztő, vagy asztalos, ács, csavargó. ..

— Vagy lovardafőnök.

— Miért ne? Az a baj, hogy ebben a korban az ember túl könnyen mond ítéletet mások felett. Cézárral mi valamikor történelmet csináltunk. Nem a partok közé, hanem az emberek közé akartunk hidat emelni .

— Szavak.

— Ügy gondolod?

A lovasok befejezték a gyakorlatot, felsorakoztak. A vezetőjük leugrott a lováról, valahonnan előkerült egy lovászifiú, átvette tőle a szárat. A lovasok a fiú vezetésével indultak az istállók felé. A tagbaszakadt, pirospozsgás ember felszaladt a lépcsőn a teraszra: — Nahát!

Ezer éve! Édes öregem! — A két férfi átölelte egymást, a fiú felállt, megvárta, amíg kibontakoznak egymás karjaiból, aztán bemutatkozott.

— Nahát! — ragyogott a lovarda főnöke. — Stramm kölyök! De miért itt ültetek le? Gyertek, iszunk valamit az irodámban.

— Nem lehet, csak néhány percre jöttünk. Elintéződött az afrikai utam, egv hónap múlva indulok. Említetted. hogy vannak Ghánában ismerőseid. ..

— Persze, hoev vannak, de te, idefigyelj. a címek odahaza vannak, végül is beköltöztem a városba, ezer ok. szóval, a hét végén feladom neked a címeket, most sehogy nem tudok veletek menni, németek vannak itt. tereplovaglásra kell vinnem őket,

megígértem nekik, hogy én megyek, személyesen. Nahát! Nagyszerű

apád van ám, kölyök! Tudsz róla?

— Tudok.

— Volt egy-két ügyem apáddal, korrekt, tiszta ü"vek, mindketten ráfaragtunk becsületesen, de mi ketten az elpusztíthatatlanok fajtájából valók vagyunk.

— Tudom — bólintott a fiú. — Történelmet csináltak.

— Cézár, hoztam neked is egy teát és egy széket. Mit szólsz — mosolygott az öregasszony —, hogy Békefi úr nem feledkezett meg rólunk?

— Vannak még emberek, Éva, akik soha semmit nem felejtenek — felelte a lovarda vezetője. — No, menj be, mert meghűlsz.

Az öregasszony visszavonult a cukrászdába, maga elé engedve a lovasokat, akik nagy hanggal, nevetgélve jöttek az istállóból. Cézár leült, beleivott a teába.

— Szép ez a hely — mutatott körbe. — Szeretek itt lenni. Meg aztán — nevetett —, a lovakat is szeretem. Szebbek, mint mi vagyunk — tette hozzá. — Ha nekem fiam volna, nem egedném, hogy más csináljon. Te is hidakat fogsz építeni, mi? — fordult a fiúhoz. — Épp olyan vagy, akár az apád. Le se tagadhatnád a kölyköt, Ervin.

— Arról nincs is szól — Mindhárman mosolyogtak. A fiú felállt.

— Menjünk innen — mondta az apjának.

— Neked is dolgod van? — kérdezte a férfi.

— Nem felelte a fia. — Csak elegem.

A két férfi megütközve nézett a kamaszra. A hirtelen megnyúlt fiú lágy aiia fölött furcsa grimaszba gyűrődött az apjáéhoz hasonló, keskeny ajkak, szemében összesűrűsodött a kékség. A havat nézte, amely makulátlanul ragyogott a napsütésben.

— Miért kellett így viselkedned? Mi értelme volt, azt mondd meg?! — A férfi nagv sebességgel vezette a kocsit, szinte folyamatosan az út baloldalán haladtak, a Mercédes motorja halkan zümmögött. — Mondtam, hogy Cézár régi barátom, meg akartalak mutatni neki, hadd lássa, milyen nagyszerű fiam van, te meg... Hová vigyelek?

— Mar készen van a történelem

— mondta a fia.

— Mi van?

— Elkészült, passz. Lehet lovavagolni, hidat építeni, és megpengetni az érzelmes húrokat.

A férfi fékezett, beállt a járda mellé, leállította a motort.

— Van a kesztyűtartóban egy boríték. Kétezer forint van benne. Vedd ki. A tied.

— Nem kell.

— Ne szamárkodj. Mi bajod van? Nézd, én megértem, hogy neheztelsz rám, amiért... Nehogy azt hidd, hogy nem értelek. De te is próbálj megérteni engem. — A férfi már nem mosolygott, hirtelen nagyon öregnek és fáradtnak tetszett, a szakálla ellenére.

— Nem erről van szó, apa, félreértesz, és félreérteni mindig könynyebb, mint megérteni. Nem az a bajom, hogv otthP"”tál minket, ostobaság ez az elvált szülők gyermeke című halandzsa. Így mozgalmasabb volt az egész, és te akkor azt tetted, amit tehettél... De most... Hagyi ki engem ebből.

— Miből?

— A hídépítésből, a lovardafőnökségből, a mosolyaidból, a tanácsaidból, hogy sportoljak, meg, hogy egy valami, mindenek fölött.

— Miért beszélsz így?

— Nem akartam — mondta a fiú.

— Hidd el. De valahogy nagyon elegem lett. Mindenki ilyen, és még te is...

— Milyen? — kérdezte a férfi. — Mit kellene csinálnom? Jónéhányszor beverettem már a fejem. Elég volt, semmi értelme. A hidak viszont állnak.

— Persze — bólintott a fiú. — Lehet sétálni a partok között.

A férfi kinézett az autó üvegén, az úiságosbódé előtt hosszúkabátos nő állt. a táskájában keresgélt valamit. A járókelők kikerülték. Távolabb, a tér fái alatt idős pár baktatott, bot bot mellett.

— Nézd. Andris — szólalt meg a férfi, még mindig az üveg mögötti világot figyelve. — A dolgok ma nem úgv állnak... És én sem vagyok már fiatal. Te viszont még nagyon is az vagy.

— Ne haragudj, apa. Nem kellett volna.

— Te viszont még nagyon is az va<"r. így nem tudhatod... Na, vedd ki a pénzt, mégiscsak karácsony lesz holnap. — Visszafordult a fiához: — Ennyit adhatok neked. Ezt. Hogy mire költöd, az már a te dolgod. — Lenézett, maga elé. — És hidd el, a hidak is fontosak.

Miközben megcsókolták egymást, a fiú orrát megütötte a férfikölni kesernyés illata, s arra gondolt, ezt a szagot ugyanúgy nem fogja elfelejteni, mint azt a másikat, a sok évvel ezelőttit. Akkor is búcsúzni kellett, a férfira két másik várt az ajtóban, zsebredugott kézzel, felhajtott galléros ballonkabátban. — Félsz — kérdezte súgva az apját. — Nem — felelte a férfi —, csak izzadok.

M

egvárta, amíg a metálkék bekanyarodott a sarkon, aztán elindult a folyó felé. A szürkésrózsaszín felhők megnyíltak, szitált a hó, a fehérség eltűntette a sebeket, amelyeket a járókelők léptei vágtak a földet borító hótakaróba. A folyó fölött átívelő híd vaspántján is megült a hó, s a fehér lepel alatt már a másnapra várt a város.

Az ismeretlen történet

tízemeletes • házak közötti füves területen egy 45—50 év körüli asszony szaladt át. Haja kibontva, lábán zárt papucs, köntöse fel-fellebbent, s kimutatta kékeres combjait.

Éppen írni készültem. Éppen — már órák óta. És szokás szerint ez a cikk sem tűrt halasztást. Bezártam fülemet a világ elől. Mert ugyebár azonnal meg kellett oldani valamit. Nyilván egy problémát. Egy elodázhatatlan ügyet. Mint amilyen egy hiánycikk, vagy netán egy gyöngébb minőségű árucikk gondja. Már nem emlékszem. De valószínűleg életbevágóan fontos lehetett. Mint minden, amit mi csinálunk.

A kiáltás riasztott fel. A tagolatlan, magánhangzókat reptető jelzés átszökkent az üvegen, s az ablakokhoz állított. Az asszony futáshoz nem szokott teste torz mozdulatokkal haladt előre. Nem értettem, mit kiált. Talán a hangja nem volt annyira erős. Vagy az üveg miatt. De nem akartam kinyitni az ablakot. Nehogy azt higgye valaki, mások magánügyeit akarom kilesni. Ha kiabál, hát kiabál. Az ő dolga. Nekem egyébként is dolgoznom kell. Legfeljebb néhány másodpercig álldogálhatott itt. Míg meg nem szűnik a zavaró momentum, el nem hál a kiáltás, és az asszony el nem tűnik a sarkon. Milyen furcsán fut! Vajon. .. Vajon miért igyekszik annyira? Hova? És mit kiabál? Kinek? Végül is ez egy lakótelep. Itt nem szokás hálóköntösben és papucsban szaladgálni az utcán. Valami különösnek és rossznak kellett történnie, ha ez az asszony ezt teszi. Tulajdonképpen melyik házból futott ki? A szomszédból? Vagy éppen abból, ahol lakom?

Távolabb kutya ódolgott. A kiáltásra felkapta a fejét, mint aki érti, de legalábbis érzi a vészjelzést. Aztán szimatolva a közelben csoszogó öregember botjához törleszkedett.

A buszmegállóban hárman álltak. Egy öltönyös, enyhén kopaszodó férfi, kezében lapos aktatáskával, és egy aprómintás ruhájú nő óvodáskorú kisfiát kézenfogva. ök is a futó asszonyt nézték, de moccanatlanul. Mint szélcsendben figyelik egymást a fák.

Ez az asszony miért fut át a tízemeletes házak között a parkon?

A férje — mondjuk — egy tömzsi, gülüszemű ember, aki minden szabadidejét az autója szerelésével tölti. Huszonöt évi házasság után beleesett egy kis szőke nőbe, aki nemrég került a vállalat bérosztályára, s bár nem divat már miniszoknyát hord. A férfi ma reggel megmondta az asszonynak, hogy mást

szeret és elköltözik otthonról. Aztán két bőröndbe beledobta a holmiját és elrohant. Az asszony teljesen elvesztette a fejét. Ügy, ahogy volt, papucsban, hálóköntösben szaladt a férfi után.

De az is lehet, hogy a fia után fut. Aki már megint összeveszett az aljával valami apróságon. Azaz hogy valami aprósággal kezdődött a veszekedés, de a végén eldurvult, amint szokás. És a legkegyetlenebb dolgokat vagdosták a másik fejéhez. Amit csak az egymáshoz egészen közel élő emberek tudhatnak egymásról. Például apa és fia. A fiú dühében kést fogott az apjára. Vagy az apa a fiára. Végülis mindegy. A kés recés élű volt, „stainless steel” felirattal. Egyébként a kenyeret szokták vágni vele. „Engem többet nem láttok” — vicsorgott a fiú, és az anya most fut utána.

Micsoda közhelyek! ötlettelenség! Emlékek, olvasmányok cserepeit hiába ragasztgatom. Dehát nincs semmi fogódzóm? Nem tudok a körülöttem élőkről semmit ? Nem tudok semmit.

Bezzeg valamikor! A gyermekkoromban ! A kisvárosban, ahol éltünk! Ha éjszaka felcsendült egy jajkiáltás, tudtuk, a második szomszédban megütötte Erzsiké nénit a férje, aki kocsikísérő volt, és nagyon féltékeny. Mellesleg joggal. Ha a piacon, a kosaras Berta néni mosolygott, levelet kapott Amerikában élő fiától. S az az öregasszony, aki mocskos ruhájában, rongyokkal tömött batyuja mellett ült a dombra vezető lépcsőn, a gyermekét ölte meg harminc évvel ezelőtt.

lltam az ablaknál. Az ismeretlen aszszony kiáltozása elhalkult, lassuló futással közeledett a sarok felé. S akkor hirtelen eszembe jutott, hogy hozzám hasonlóan állhatnak felettem is ablakaiknál a lakók, akik veleml együtt öt évvel ezelőtt költöztek ide. Ott áll a rövidhajú szőkenő, aki egyszer előttem ült a buszon, s megéreztem az általa használt spray illatát. Talán a futó asszonyt figyeli az idősebb néni is, aki nehéz szatyrokkal várakozik reggelente a liftnél. S a férfi, aki folyton részeg, a mentő is elvitte egyszer. Talán ott állnak a többiek, akikről még ennyit sem tudok, és akik megpróbálják történetté formálni a látványt, emberi tartalmat adni égy jelenségnek.' Állunk az óriási kirakatüvegben. Mint a próbababák. A jövő próbababái.

Az asszony aztán eltűnt a sarkon, a ház mögött. Vajon most már sohasem ismerhetjük meg futása történetét?

Nógrádi Gábor