Szolnok Megyei Néplap, 1980. augusztus (31. évfolyam, 179-204. szám)
1980-08-03 / 181. szám
8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP I960, augusztus 3Irodalmi mellékletünkben a Szovjetunióban élő türk népek kultúrájából szeretnénk ízelítőt adni. Átnyújtunk egy cso- j. kornyit a tatár népköltészetből, mai ka- zah novellákból. Mindkét nép közeli rokona a megyénkben élő kunoknak. Illusztrációként a türk népek ősi kultúrájának egyes emlékeiről készült rajzokat közöljük. Magam vagyok árvaságra Fehér vászonból az ingem, Bánatomra viselem. Nyugvásomnak vége szakadt, Mert járásod figyelem Gazdag kapu szépre festve. Mind fekete az enyém. Kezdet óta rád jár szemem, Mégsem lettél az enyém. Páros hattyú szépen repül, Erdő menti vízre jár. Magam vagyok árvaságra, Énrám csak a bánat jár. Házad fala ja) de fehér. Küszöbödön didergek. Meleg takarót ha adsz rám, 'Estcsilíaggal elmegyek. Baksán Mária fordítása Udvaromon gyönge a fű Holdközeli csillagocskám, Vízben bujkáló hódocskám. Arcod éjjel hogy láthatnám! Jöjj el fényes nappalocskám. Udvaromon gyönge a fű, Jaj, ne jöjj be, kedvesem. Járó is van, kelő is van, Megszólják ifjú fejem. Fehér ingre piros mintát Hímezni már nincs kedvem. Búsutok, de azt a régit Szeretni már nincs kedvem. £ « Fehér inget hordok én is, mint a falubeliek. Pitymallatkor madár mondja: Mást szeret a kedvesed. Korán keltem hajnalban, A tengerre kiúsztam. Kicsi koromtól szeretlek, Nálad nélkül hogy bírtam? Égő gyertya kialszik-e, mondd! Legény datol, mért lenne bolond? Míg szívéből ki nem dalolhatja , Búját-baját, meghalhat-e, mondd! Aj, a jó szénát mi adja? Magas hegyi füvecske. Behunyt szememben ragyogsz, Látlak vaksötétben is. Patyolatot, aj, be vennék, Tiszta szövetet szeretnék. Almácskám, szép kedvesem, Leginkább csak veled lennék. Ratkó József fordítása mikor felébredtem, a kisáblakon át már a hajnali szürkületet láttam. Felemeltem a fejem, és a nyitott szemmel fekvő Kamart néztem. Nem sejtette, hogy figyelik, magasra emelte a kezét, majd behajlította. Ízületei pattogtak, ropogtak. Kamar zsengej elcsodálkozott a dolgon, újból és újból megismételte a mozdulatot. Aztán tenyerét a szeme elé emelte, és hosz- szasan vizsgálta. Azt gondoltam. hogy így viselkedik egy ember, akibe újra visz- szatért az élet, és szólítani akartam, de valami visszatartott. Az asszony közben ruhája után nyúlt, és láttam, hogy kezébe veszi férje fényképét. Kisimította az átnedvesedett képet, és gyengéden dorgálni kezdte: — Látod, látod, miattad kerültem tűzbe is, vízbe is... A reggeli tea után Tilep- bergen felé fordult, és igyekezett úgy beszélni hozzá, hogy meg ne bántsa: — Agaj, kérted, hogy választ adjak. Nem tudok férjhez menni. Szalika anyó most is font. Kamar zsengej szavát hallva elszakította a fonalat. De azért nem mutatta, hogy izgatott, leengedte orsót tartó kezét, és kimért hangon ennyit mondott: — öcsém, jobb lenne, ha elmennél. Ha egyszer így határozott, akkor így is lesz. Tilepbergen tiltakozni akart, de arca keserűen eltorzult, magára rántotta a bundát meg a rókaibőr süveget, és szó nélkül elment. Hallottuk, milyen sokáig bajlódik a lovával. Biztos nem talált bele a kengyelbe. Aztán rajtam volt az indulás sora. Lefelé fordítottam a pialámat. jó melegen felöltöztem, és kihajtottam a nyájat a legelőre. Este, mire visszajöttem, megint a küszöb mellett sípolt a rézszamovár. csak éppen ez alkalommal Szalika apaj tettvett körülötte. Karámba zártam a juhokat, a jurtába mentem, és az ajtóból körülnéztem a jurtában. Semmi sem változott rövid távollétem alatt. Az öreg Mákszut, mint mindig, most is csordultig teletöltött csészével ül. és várja, mikor foglalom el a helyemet, hogy hozzákezdhessünk a teaivás szertartásához. Kamar né- ném erőtlenül rám mosolyog. még elég sápadt, ujjai is remegnek. Amikor Szalika anyóra pillantottam, majd hanyatt estem a meglepetéstől. Tejszínnel ízesített, sötét aranyszínű tea gőzölgött csészéjében. — Mire vársz. Sojkara? Vigyázz, kihűl a teád! — szólt rám. és a szemöldöke meg se rebbent. Életünk újra a régi kerékvágásba zökkent. Makszuttal felváltva hajtottuk ki a nyájat a legelőre, úgy mint régen. Amikor hazajöttünk. Makszut. csakúgy, mint azelőtt, először komoran üldögélt, a második Száj in Muratbekov: A melegforrásnál (RÉSZLET) vagy harmadik csésze után felengedett, és kedves emlékeit mesélte. — Igen, .és akkor találtam egy horpadást a nagy höm- pölykövön, és fölötte fejtem meg a juhokat — mondta szép nyugodtan, és nagy iz- zadságcseppek gördültek végig boldog megelégedettséget sugárzó arcán, ráncain és a szakái Ián. — Ejnye, öreg! Miféle badarságokat beszélsz összevissza! — emelte fel hangját Szalika néni, mert mint mindig, most is felháborodott, ha az öreg nagyokat mondott. Az öreg Makszut persze így válaszolt: — Ne törődj vele, asz- szony. A fiataloknak mesélem. Hadd tudják meg. milyen kínokat álltunk ki mi. öregek. Kamar és Sojkara számára mindez csak rémtörténet, semmi több, hogy vinné el az ördög! Van boldogabb ember náluk? Na? Ugye, asszony, nincs náluk bol dogabb ember ? Kamar, miután teljesen felgyógyult, ismét beállt őrködni éjszakánként. Az első szolgálata alatt mellette ültem éjfélig. A ragyogó csillagos égbolt mintha Kamar visszatértét üdvözölné. Télhez képest meleg volt és nagy csönd. — Emlékszel — mondta Kamar néném. — Persze hogy emlékszem. Énekelj hát valamit. Most is „Marzsan-kiz”-Zel kezdtem. Kamar zsengej is bekapcsolódott, és együtt énekeltünk még néhány dalt. Mint azon az estén, a szomszédok most is átvették énekünk, és szállt a dal az egész «környéken. Amikor egy erős lányhang kapcsolódott be a csodálatos éjszakai kórusba, Kamar' zsengej elnevette magát, és így szólt: — És én még azt hittem, hogy a hangoddal elijeszted a lányokat! Pedig épp fordítva történt, csatlakoznak a dalodhoz! — Nem sértődsz meg, ha kérdezek valamit? — rugaszkodtam neki. — Kérdezz — válaszolt, és a csillag fényénél láttam, hogy mosolyog. — Miért nem mentél Ti- lepbergenhez? Nem lettél volna egyedül, és nem kellett volna éjszakánként puskával a kézben őrködnöd. — Hát kedves barátom, kényszeríthet engem valaki erre? kérdezte gyengéden. — Nekem így köny- nyebb. Jobb járkálni, mint álmatlanul forgolódni egész éjjel. Azt mondod, hogy hideg az éjszaka? Hát aztán, ha hideg van, nincs kedvem szomorkodni. Felsóhajtott és hozzátette: — Így alakult: nem sikerült az életem. Máshoz meg nem. megyek. A te életed, Sojkara, sokkal boldogabb. Nem tudod, mi a bánat, sem a szomorúság. Eszembe jutott, hogy az öreg Makszut is ugyanezt szokta ismételgetni Kamar- rol és rólam. De Kamar zsegej szerencséjének befel- legezett, és úgy alakult, hogy most már minden reményük én vagyok. Nekem kell boldogabbnak lennem! El akartam ezt mondani Kamar nénémnek, de szégyelltem magam. Kegyetlenség olyan ember előtt fejtegetni a jövendő boldogságot. akinek nehéz sora volt. És azt gondoltam, hogy más irányba terelem a beszélgetést. Lábunk alatt megremegett a homok, mintha földrengés lenne. Távoli dörgést hallottunk. Egy kutya ijedten felvonított. — Mi ez? Nézd csak, Sojkara, ott ni!... — nyugtalankodott Kamar. Nyugat felé néztem, és egy vörös csóvát pillantottam meg, amely kettészelte a sötétséget. Felfelé szállt, egyre feljebb. — Mi az, Sojkara? —kérdezte Kamar néném. rcán rémület és csodálkozás tükröződött. De jómagam is sóbálvánnyá meredtem a meglepetéstől, és követtem a tűz- csóvát. A csillagok felé távolodott, egyre kisebb és kisebb lett, míg ponttá nem zsugorodott, és el nem tűnt a csillagok közt. Riadt kutyák ugattak a szállásokon. Gazdáik buzdító „ajtpfu, ajtpfu”-val szó- lítgatták őket, majd hamarosan minden elcsendesedett. Hideg téli szél fújt a dombok mögül. Mérei Vera fordítása Piros kendőben titok Lovam reggel eleresztvén rétnek selyem füvein, láttam, csodák történhetnek velünk, édes fiaim. Kedved és a kerti fákat babonázza énekem: legyen piros minden alma, s fehér magad add nekem ... Hószín, hószín-szép sirály vizek mellett rejtezik; de hiába, mindhiába: a világ vészre vétkezik. Piros kendődben titok: korom-süemöldökű fecském, magad nehogy másnak add! Etetlek nyitott ablakomból te hótiszta madárka; szerelmem bátorítsd. ne hagyd veszni örök titokba. Bármely napra kél a reggel, havakba fúlva fönn a hegy. Gyötrelmében az ifjúság és a vénség egyremegy. Kedvesem, a széptevés nem volt soha kenyerem, de ruhában és anélkül szívedet tán megnyerem ... Mogyorósi Erika fordítása Ebis Kekilbajev: A díjnyertes IÓ (RÉSZLET) Nem is tudta, mennyi időt töltött a juhászok auljában. Már megszokta az apró léptű juhok ügyetlen járását. A végtelen legelőkön ritkán találkozik lófélével; nem kell attól tartania, hogy valamelyik megharapja, megrúgja, üldözi. Csöndes, nyugodt az élete. Nyáron fű is, víz is bőven akad. Télen belefúrja pofáját a juhakol melletti kazalba, és zabái, zabái éjjel-nappal. Micsoda boldogság. Mennyire szíve szerint való a juhászok auljának egyhangú, unalmas élete. Most már jól ismerte az örökké mogorva, komor hallgatásba burkolózó, sötét szemüveges juhászt, aki fél szemén fehér kötést hord; sovány, vörös képű kisegítőjét, aki örökké és erősen köhög, a két jurta gazdasszonyát s a jurták népes gyerekseregét. Még a két juhászkutyával — a fekete-tarka kannal és a vörös, nyurga szukával — is sikerült megbarátkoznia. Amikor a juhász éjjel legeltetésre megy, ő reggelig legelészik, nagy sávban körbelegeli a nyerget. Akárcsak a kurta farkú almásszürke, ő is megtanulta, hogy ne nézelődjön, ne bámészkodjon mindenfelé, még ha ménesek vágtatnak is el mellette; de ha kóbor kutyát vagy ragadozó madarat lát a juhakol mellett, riadtan felnyerít, kapál, a jurtához dörgölő- zik. De hogy mit jelent teljes erőből vágtatni, szügyét odatartani a fütyülő szél sí- mogatásának — azt már rég elfelejtette. Legfeljebb a gazda kisfia nógatja kutyafutásra, kis vesszővel csapkodva a farát. Nem is szereti a kislegényt. Egyszer nyáron a juhászok aulja egy egészen új zsajlaura költözött. Körös-körül, ameddig a szem ellát, a végtelen puszta. Füve sűrű, kövér. Egy nap nyáját megitatva, a juhász hazaindult teázni. A bokrok felől egy heves szélroham kellemetlen szagot hozott, amely felkavarta a pejt. Mozgatni kezdte a fülét, riadtan felhorkant, igyekezett mielőbb elmenni erről a helyről. De a gazda makacsul hajtotta a bokrok felé. Fekete, ágas-bogas bajalis- bokrok nőttek arra. Ügy hasították a bőrt, mint a borotva. A pej elfordította a pofáját. felvágta a fejét, s oldalra lépegetve próbált távolodni. Mennél közelebb értek, annál erősebben érezte ezt az ocsománv bűzt, amelytől émelyegni kezdett. A baja- lis helyes, girbegurba tüskéin juhgyapjú lógott csomókban. A gazda hirtelen az aul felé fordult. Idegen jött az aulba. Vállán lenvászon tarisznya lógott, valamivel kisebb. mint egy abrakostarisznya. A cövek- hez kötve egy nyúrga lábú világos pej ló állt. A gazda a szokottnál valamivel gyorsabban beszélt az el<>be siető alacsony, vörös képű embernek, rakinek az oldalán a lenvászon tarisznya lógott. Beszéd közben folyton a bokrok felé mutogatott. A vörös szájtátva hallgatta. Aztán bementek a jurtába, s hamarosan szojullal a kezükben léptek ki. Lóra pattantak mindketten, s á bokrok felé igyekeztek. Alighogy a bozóthoz értek, észrevették, hogy a túloldalról hatalmas szürke fenevad lopakodik a bokrokhoz. Hason csúszott, nyilván arra gondolt, hogy így elrejti a sűrű csalit, de most, hogy meghallotta a közeledő heves lódobogást, nem bírta tovább, kikúszott a bokrok közül, s futásnak eredt a síma, nyílt pusztán. A világos pej egy csapásra megélénkült, felvidult. A kis vörös suhintott egyet az ostorával, s a világos pej megugrott. A pej csikó egy helyben táncolt, nem jött rá azonnal, mit is kell tennie. Érre a juhász végigvágott rajta az ostorral. A világos pej száguldott, mint a vihar. Kicsit arrább. a magasra nőtt. kövér üröm között fel-fel villant a gyorsan távolodó szürke vad vörhenves gerince. A gyors futástól elszokott pej csikó legyőzhetetlen terhet érzett a testében. Még patájának durva csattogása is. amely úgy kongott a kemény talajon, mint mozsárütő a mozsárban, szokatlannak és valahogy illetlennek tűnt. A világos pej ezalatt mái- a látóhatár peremén száguldott, néhány lépésre a szürke fenevadtól. Előttük újra bajalisbokrok tűntek fel. A világos pej nem szándékozott betörni a tüskés csalitba, inkább megkerülte. A juhász megsarkantyúzta a csikót. Most már az is hátracsapta a fülét. A szél, amely reggel óta mintha a szügyének feszült volna, most a hasát cirógatta, alulról fújt. Az imént még úgy érezte, mintha hasig süppedő hóban járna — most eltűnt lábából az ólmos fáradtság. Lassanként szeme fölött is megszűnt az elviselhetetlen nyomás. Már ő is a bajaliscsalithoz ért. Mintha erdő nőtt volna bokrokból a széles fennsíkra. A csalit egyik vége oldalt nyúlt, mint a vakbél. S a hatalmas, ocs- mány toportyánnak csak át kell vágnia ezen az erdősávon, hogy egérutat nyerjen. Ha beveszi magát a bokrok közé, nem lehet lóháton követni. A világos pej az erdősáv túloldaláról került elébe. A farkas fejvesztetten kockázatos dologra szánta el magát. Előrugrott a bokrok közül, egyenes irányban futott, igyekezett mielőbb kijutni a szoros csúcsára, ahol oldalt egy szikla emelkedett. Csak egy gyors versenyló tudja megakadályozni, hogy a farkas feljusson á meredek sziklára. Ha feljut, biztosan megmenekül. Bebújik a sziklahasadékba, ahová lóval nem mehetnek utána, aztán besurran a dombhajlaton levő sűrű erdőbe, vagy elrejtőzik valamelyik barlangban, mert ezekből jócskán akad a meredek gerinc mentén. A világos pej, meg akarván kerülni a csalitot, messze oldalt maradt. A juhász, nehogy a csikó tüdejének valami baja legyen, nem sarkantyúzta, csak lábszárral biztatta egy kicsit az állatot. A csikó még jobban hátracsapta a fülét. A farkas is fokozta az iramot: még a gerince is behajlott. Elsőnek érkezett a meredek gerinchez, amely keresztben húzódott, s távolról meredeknek és szakadékosnak lát-