Szolnok Megyei Néplap, 1980. augusztus (31. évfolyam, 179-204. szám)

1980-08-16 / 192. szám

4 SZOLNOK MEGYEi NÉPLAP 1990. augusztus 16. ■Hl Importált jéghegyek Változó Ötszáz Hirosimái atombomba ereje Szeszélyes Szent Ilona Földünk édesvízkészleté­nek kevesebb mint egy szá­zalékát találjuk viszonylag könnyen hozzáférhető he­lyen; folyókban, tavakban és a föld alatt. A többi a gteps- cserékbe és a sarkvidéki jég­sapkákba .van zárva, még­hozzá kb. 90 százalékban az Antarktiszon. Napjainkban az ivóvíz is az energiahordo­zókhoz és nyersanyagokhoz válik hasonlóvá, minthogy egyre szűkösebbnek bizonyu­ló készleteiért egyre többet kell fizetni. Egyértelmű a következtetés: meg kell vizs­gálni, hogy a sarkvidékekről jéghegyek formájában szál­lított ivóvíz állná-e a ver­senyt a tengervíz sótalanítá- sával nyerhető ivóvízzel szemben. A fantasztikusnak hangzó ötlet egyébként nem is új: 1890 és 1900 között rendsze­resen vontattak ki jéghe­gyeket Dél-Chiléből Valpa- raisóba, sőt a perui Callaóba is, 3900 kilométer távolság­ra. De ez még a modern hű­tőipar korszaka előtt történt, s a vállalkozás jég beszer­zésére irányult. A közelmúlt­ban viszont a nagyon vi'zsze- gény, de ez idő szerint tőke­erős Szaud- Arábia karolta fel a jéghegyek importjának az ügyét. A sivatagi állam csak drága és drágább víz között választhat: a tervek szerint hat év múlva már na­pi hétmillió köbméter édes­vizet nyernek majd a tenger­víz sótalanításával. De ez az új iparág rendkívül energia- igényes, és erősen szennye­zi a környezetet, ezért érde­mesnek tűnik minden felve­tődő alternatívát komolyan venni. 1977 június végén Párizs­ban szakértők egy csoportja arról biztosította a Szaud- Arábia vízellátásáért felelős Mohamed A1 Faisal herceget, hogy az Antarktiszról édesvi­zet szerezni nem csupán technikailag lehetséges, de 30—50 százalékkal olcsóbb, mint a tengervizet sótalaní- tani. Műholddal választanának ki egy lehetőleg szabályos téglatest alakú, a közepesnél kisebb (kb. egy kilométer hosszú, 300 méter széles) jég­hegyet az Antarktisz Atlan­ti-óceáni partjáról frissen le- válók közül. A jéghegyet a tetejébe mélyesztett, hatal­mas vascölöpökhöz erősített kötelekkel vontatná három hajó. A jéghegyet valószínű­leg megpróbálják áramvona­lasabbra (nagyjából hajóala­kúra vágni), de nagy töme­ge miatt így is csak lassan haladhat. A tervek szerint egy hét alatt gyorsulna fel kb. óránként 30 kilóméteres sebességre. A következő fel­adat annak megakadályo­zása, hogy a jéghegy meg­olvadjon, mialatt áthalad aa jlndiai-óceán meleg vizén. E célból hatalmas plasztikfóliába burkolnák: ez megakadályozza, hogy a víz a jég mellett állandóan mele­gebbre cserélődjék; a jég­hegy saját hideg olvadéká­ban úszva alig olvadna. A nagy tömeg és a kis sebesség miatt a vontatásnál fellépő problémák egészen mások, mint a kisméretű, gyors jár­műveknél megszokottak. Az igazi nehézségek a megérkezésnél kezdődnek. Az Adeni-szoros túl sekély egy „gazdaságos” méretű jég­hegynek, azért az egy darab­ban nem juthat el a Vörös­tengeri Jeddába. Vagy sze­letekre vágva kell odahúzni, vagy felolvasztani Ádennél és a vizet, továbbszállítani Az itt felmerülő költségek tennék ki a víz árának nagy részét. Ha eddig óvni kellett a jéghegyet az olvadástól, most probléma megolvaszta­ni: ez sokkal több energiába került, mint a vontatás. Bármekkorák legyenek is a nehézségek, könnyen el­képzelhető, hogy a jéghegyek importálására a nemtúltávo- li jövőben sor kerül. Ez a vízellátás igen megbízható forrása lenne és ráadásul nem jelentene beavatkozást a természet kényes folyama­taiba, hiszen minden emberi közreműködés nélkül is évente több mint tízezer jég­hegy válik le az Antarktisz­ról és olvad fel az óceánban. Az olcsónak ígérkező vízfor­rás Ausztria és egyes dél­amerikai államok érdeklődé­sét ás felkeltette. M. I. éghajlat A múlt század meteoroló­gusai az éghajlatot állandó jellegű természeti adottság­nak tekintették, amely leg­feljebb csak igen lassan (évezredek folyamán) válto­zik meg. Ma tudjuk, hogy az éghajlatváltozások ennél sok­kal gyorsabb ütemben ját­szódnak le, éspedig kétféle irányban. Először is létezik egy természetes éghajlatin­gadozás, amely kb. 40 éven­ként felváltva lehűlést és me­legedést idéz elő. Másodszor pedig folyik az éghajlatnak az ember okozta átalakulása, amelyet az emberiség ipari tevékenysége okoz. A természetes éghajlatin­gadozás már a század köze­pe óta a lehűlés irányába ha­lad. Az emberi tevékenység ellenben széndioxidot és aeroszolokat juttat a (leve­gőbe, és ezáltal a Föld ég­hajlatának felmelegedését idézi elő. Tehát két ellentétes irá­nyú folyamat megy végbe egyidejűleg, és így ^hajla­tunk jövője azon múlik, hogy a két hatás közül melyik lesz erősebb. A meteorológu­sok számításai szerint a leg­közelebbi évtizedekben az emberi tevékenységből szár­mazó melegítő hatás túlsúly­ba kerül a természetes erede­tű éghajlatingadozással szemben. A természetes le­hűlés tehát csak mérsékli a mesterséges eredetű melege­désnek az ütemét. Századunk utolsó évtizedeiben a termé­szetes ingadozás ellenkező irányba fordul, és így az év­század végén mind a két ha­tás az éghajlat melegedését fogja támogatni. Az így előálló melegebb időszak azonban nem lehet hosszú életű, mert akkor már az emberiség elhasználja a fosszilis tüzelőanyag nagy részét, az energiagazdálko­dás alapja valószínűleg az atomenergia lesz, ez pedig nem termel sem széndioxidot, sem aeroszolokat, így az ég­hajlatot többé nem melegíthe­ti. ■ Szélenergia-kutatások a Szovjetunióban Folytatódik a kutatás „A déli-sarki komplex nemzetközi kutatótevékeny­ség kitűnő példája a külön­böző országok hatékony tu­dományos együttműködésé­nek” — jelentette ki A. Tres- nyikov professzor, az Arkti- kai- és Antarktika! Kutató Intézet igazgatója, közismert sarkkutató egy ünnepi ülé­sen. Beszédében hangsúlyoz­ta, hogy a Szovjetunió a „fe­hér kontinensen” végzett tu­dományos tevékenysége fo­lyamatos bővítésével nem követ sem politikai, sem gaz­dasági célokat. A Szovjetunió szigorúan betartja az An- tarktiszra vonatkozó nemzet­közi egyezmény valamennyi pontját, publikálja a tudo­mányos expedíciók eredmé­nyeit, széleskörű lehetősége­ket biztosít állomásain a külföldi szakemberek mun­kájához, illetve átteleléséhez. Az elmúlt két évtized fo­lyamán a szovjet tudósok igen sok területen végeztek vizsgálatokat az Antarktiszon — a jég alatt fekvő rétegek­től a magas légköri rétegek­ig és a kozmikus sugárzásig. Hét állandó szovjet állomás és obszervatórium működik ma a kontinensen. A tudósok a legmodernebb műszerekkel és berendezésekkel dolgoz­nak: alkalmazzák a rakétás légköri szondázást, a jégsap­ka alsó rétegeit is elérő fú­rógépeket, lokációs berende­zéseket és számítógépeket. eyökeresen megváltoztak e húsz év alatt a sarkköri ku­tatók életkörülményei is. A faházikókat kétemeletes össz­komfortos, hőszigetelt épüle­tek váltották fel. A Szovjetunióban a har­mincas években indultak meg a szél-vállanyerőművel kapcsolatos kísérletek. A ba- laklavai szélerőmű 1933-ban kezdte meg üzemét. Ezt az erőművet évi 280.000 kilo­wattóra teljesítményre ter­vezték. Sikerült is a konst­rukció, de a szeszélyes szél­járás miatt adott földrajzi helyen nem váltotta be a hozzáfűzött követelményeket. Napjainkban a jelenlegi primer energiaforrás-árak mellett a szélenergiatermelés gazdaságos megoldássá válik. Különösen a környezetvédel­mi szakemberek tartják kí­vánatosnak a szélenergia ki­aknázását a Szovjetunióban és más országokban egy­aránt. A Szovjetunióban folyó Csak a legutóbbi években vé- - geztek elegendő számú mély­fúrást a Földközi-tenger altala­jában ahhoz, hogy egyértel­műen bebizonyosodjon: az egész tenger helyén kb. 6 mil­lió évvel ezelőtt sivatag volt. A mai tengerfenék alatt ugyan­is tengervíz b es záradására Jel­lemző só- és gipszrétegeket, va­lamint folyami kavicsréteget találtak. A partvidéken minde­nütt megtalálható a beömlő fo­lyók által a sziklába vágott me­der, s ez helyenként hosszan folytatódik a mai tenger fene­kén is. Kb. 20 millió évvel ez­előtt itt nyílt tenger volt. de az afrikai kontinens Európa fe­lé nyomulva teljesen elzárta ezt az óceánoktól. Kiszámítha­tó. hogy ekkora vízmennyiség kb. 1000 óv alatt párolog el. A valóságban ez sokkal hosszab­szélenergia-hasznosítással kapcsolatos kutatások ered­ményeként 1980-ra 4500 db, 1990-re 150.000 db szélturbi­na-egység fog üzemelni, mintegy 4500 MW össztelje­sítménnyel. Egy-egy egység üzembehelyezése a tervek szerint 4500 millió kilowattóra energia termelésre ad lehe­tőséget évente és így 9 mil­lió tonna folyékony üzem­anyag megtakarítására nyílik lehetőség. A Fekete-tenger térségé­ben nagy kapacitású széltur­binás energiafejlesztő telepet kívánnak építeni. A termelt energia felhasználásával vi­zet szivattyúznak a Kaszpi- tengerbe és az Arai-tóba.' Szovjet kutatók foglalkoznak egyébként az ország északi területein üzembe állítandó szélturbinák fejlesztésével is. ban ment végbe, mivel a fo­lyók biztosítottak némi után­pótlást. A tengerfenéken több nagyobb sóstó, beltenger alakult ki. A legnagyobb a Baleári-szlgetek- nél volt. A beszáradás akkor gyorsult meg, amikor a mai Kárpát-medence helyén levő és az Arai-tavon tűiig terjedő ten­gerből felemelkedtek a Kárpá­tok, és ez megváltoztatta a Balkán vízrendszerét. így kb. 6 millió évvel ezelőtt a tenger medencéje teljesen kiszáradt, tűni erősen befolyásolta Közép- Európa éghajlatát is. Ezután kb. 5 millió évvel azelőtt át­szakadt a Gibraltári-szoros. és óriási vízesés keletkezett. Ha ez a vízesés a Niagarának a tízszerese volt, akkor 100 év alatt telt meg a Földközi-ten­ger medencéje. Tenger helyén sivatag dúlt pusztító útjára a hegy átzúdult a környező völgye­ken, mindent és mindenkit maga alá temetve, ami és aki útjába került. Ügy fek­tette el és úgy görgette ma­ga előtt a hatalmas szálfák millióit, mintha egy rossz­kedvű óriás játszotta volna hurkapálcikákkal a maga el­képesztő marokkó-játékát. „Élni akarok...” A kitörés pillanatában a 28 éves David Crockett, a peattfei televízió riportere, jaki egy hegyközeli erdei kunyhóban, kamerájával a kezében várakozott a nagy riportra, siketítő dübörgést hallott és máris hatalmas iszapfalat látott magafelé közeledni. Ilyen szerencséje embernek csak egyszer lehet életében: mivel a kunyhó hegygerincen állott, az iszap­fal úgy vált ketté Crockett tágranyílt szeme előtt, mint a biblia szerint Mózes előtt a Vörös tenger. A fiatal riporter ezekben a pillanatokban is hű ma­radt hivatásához: miközben életéért futott a gerincen húzódó keskeny ösvényen, minimikrofonja segítségével kazettára rögzítette, amit át­élt: „A sötétség mind sűrűbb lesz. Minden morajlik körü­löttem. A hamu égeti a sze­memet, egyre forróbb és rit­kább lesz a levegő. Ez ma­ga a pokol! Űristen, mi lesz velem? Élni akarok!” És Crockett él: tíz órával a drámai hangfelvétel után rátalált egy mentőhelikopter Már a kitörés estéjén 18 halálos áldozatról és „leg­alább 71 etüntről” szóltak a jelentések. Az „eltűntek” (te­hát a csaknem biztosan el­pusztultak) között volt egy izmos, vidám, makkegészsé­ges öregember, aki 84 esz­tendősen 16 macskájával egydül élt a kitörés körzeté­ben levő Szellem-tónál és akit véletlen névrokonság — pontosan úgy hívnak, mint az Egyesült Államok egykori elnökét: Harry Trumann­nak. Amikor néhány nappal korábban egy járőr figyel­meztette a "veszélyre, a de­rűs matuzsálem így felelt: — Ó, Szent Ilona és én megfogadtuk, hogy szeretjük, és nem bántjuk egymást. Ö, szegény, megtartotta ígéretét, Ilona nem. A nők szeszélyesek. Vulkán-csitri Szent Ilona vulkántársai­hoz képest csitrinek számí­tott: mindössze 37 ezer éves. Utoljára 1857-ben tört ki, akkor — lévén lakatlan va­don volt a környék — nem ölt meg senkit. A mostani kár — letarolt erdők és ter­mőföldek, elpusztított vas­utak, utak, hidak, hajlékok — meghaladja a másfél mil­liárd dollárt. És Ilona még szelídnek számít: ’79-ben a Vezúv Pom- pejiben és Herculane- umban kétezer, az Etna 1669-ben éppen tízszer any- nyi, 1902-ben a Martinique- szigeten levő Pelée-vulkán csaknem 30 ezer embert ölt meg. A csonkakúppá vált Szent Ilona kitörése újra arra fi­gyelmezteti az Embert, hogy bőven akad még dolga a Természettel szembeni gigá­szi küzdelemben. Á ma még titokzatos erők megszelídí-. téséhez — sőt esetleg mun­kába fogásához! — sok pénz kell. És mindenekelőtt béke. Harmat Endre „Központ, figyelem, köz­pont, figyelem! Morajlást hallok, nukleáris gombafel­hőhöz hasonló jelenséget lá­tok. Azt hiszem, megkezdő­dött”. A rádióüzenetet jól hallották — és természetesen magnószalagra vették — az Egyesült Államok-beli (nem a kanadai) Vancouver geo­lógiai intézetének ügyeletén. A jelentés az intézet tudo­mányos munkaltársától, a harmincéves-David Johnston vulkanológustól érkezett, aki­ben az érdeklődés legyőzte a félelmet és aki az akkor már nyolc hete nyugtalan­kodó Washington állambeli Szent Ilona tűzhányó lábánál ütött tábort. Kafka! látomás A mintegy háromezer mé­ter magas csúcs a kitörés előtt — ahogy a Time ma­gazin fogalmazott — „leve­lezőlapra kívánkozóan sza­bályos” kúp volt. A kitörés A hegy gyomrából szaba­dult gázok tizenöt kilométer magasságba lövelték a ha­mut és az égen valóban ki­rajzolódott az atomrobban­tások gombafelhőre emlékez­tető apokaliptikus képződ­mény. Az iszonyatos hő ha­tására a megolvadt hóból, forró hamuból, és porrá zú­zódott kődarabokból keletke­zett sajátos iszaplavina in­ÜSÍ#4: EZ volt az utolsó életjél. A nagy reményekre jogosító, tehetséges és bátor, fiatal tudóst soha többé nem látta senki. A rádióüzenet vételekor a naptár 1980. május I8-át, vasárnapot, az ólra pedig reggel 8.3Í-et mutatott. Eb­ben a pillanatban követke­zett be, amitől a szakembe­reit már régóta tartottak: kitört a Szent Ilona. Ma már kiszámították, hogy a kitörés ereje a Hirosimára ledobott atombombáénak ötszázszorosa volt. A 2950 méter magas Szent Ilona tűzhányó. A robbanás ere­je 200 méterrel csökkentette a hegy magasságát Mintha egy rosszkedvű óriás játszott volna... után a kúp csonkakúppá vált; a detonáció úgy tarol­ta le a hegy tetejét, mintha borotvával nyisszantották volna je: a hegy teljes ma­gasságából vagy kétszáz mé­ternyit harapott le. A kanadai határ közelében, az Egyesült Államok-beli Washington államban kitört a Szent Ilona vulkán. A lég­nyomást 320 kilométeres körzetben érezték

Next

/
Thumbnails
Contents