Szolnok Megyei Néplap, 1980. július (31. évfolyam, 152-178. szám)
1980-07-20 / 169. szám
1980. iúlius 20. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 9 Palri György: Kedvelem... Kedvelem a szemérmes technikát: hosszú lajstrom utolsó tagjaként megemlítve kedvesünket, szinte mellékesen („...és hű, mint Annabelle.’’) — Mégis: megcsendítve nevét. Hogy az ő tekintetét érezd magadon, olvasó, becsukva könyvem, s így szólj: Hosszú az út, s megérkezni, valóban, csak egy fáradt mosoly. Valóban: Az Egyetlenről szólva „Például.— így kell indítani beszédünk. S mindegy, min mentünk át. Sok sár távozik, mielőtt olaj fakad vagy forrás. Az irodalmi mellékletben Martin Ferenc grafikáit közöljük Marsall László: A szomorú figyelem óráján eképpen: a toronyló galambok már elültek, a vendéglőkert vasrácsában felsír a magányos csavar, rozsdasivatgba kicsapva sírdogál, imitált néma féreg. „porvihar van valahol porvihar” — kimondod —: szájmozgás hangtalan, tízezer évvel ezelőtt fekszünk a fűben, hanyatt egymás mellett, süketen és meztelen. I glbauer a könyvkötőm. Három-négy hetenként jelenik meg súlyos aktatáskájával, lerakodik az Íróasztalomra, kiteregeti barna csomagolópapírosait, felteszi csíptetőjét. Csíptetőt visel. Néhány éve egy barátom ajánlotta őt. „Te hol kötteted a könyveidet?” — kérdezte. Én sehol, mondtam. No, akkor írjam. Iglbauer Syu- la, Külsőerdősor harminc- kettő. „ Kérlek — azt mondja —, ez egy igen derék ember. Házhoz megy. Rendesen és olcsón dolgozik. Köttess vele könyvet”. Ráhagytam, jó, lehelt. Másról beszéltünk, aztán egyszerre csak visszatért Iglbau- erre. „Izé, még azt akarom csak mondani... szóval ez az Iglbauer ebből él”. „Csakugyan ?” — kérdeztem. „Igen. Szóval, izé, már nem fitalember ... Ötvenöthatvan lehet”. „Csakugyan?” — kérdeztem megint. A barátom ötölt-hatolt. Végül kibökte: „Szóval, kérlek, a bolondokházában is volt, de csak három évig”. Erre már mégis felfigyeltem. A barátom váltig erős- ködött, hogy azért nem bolond Iglbauer, teljesen épelméjű, csak idegbeteg volt. De ha három évig gyógykezelték, gondoltam, akkor mégis csak bolond lesz. Mindenesetre írtam neki egy lapot, s egy szép napon megjelent nálam Iglbauer. Bemutatkozott, kissé ösz- szecsapva a bokáját. Alacsony, vöröses, szőrös ember volt, választékosán udvarias modorú, több aranyfoggal, s mint mondom, csípteftővel. Elvitte három könyvemet. Nemsokára visz- szahozta őket, csinosan bekötve. Ettől fogva rendszeresen járt hozzám könyvekért, s mi rendszeresen lestük őt, mennyiben bolond? Nyitogattam az általa bekötött regényeket, néztem jobbról, néztem balról, néztem az aranyozásukat, az OTTLIK GÉZA: Iglbauer előzéfklapjukat. a „kapitálist”, az ívek számozását; semmi hiba nem látszott. Valamit számolgattunk, váratlanul fordultam hozzája: „Mennyi is hatszor hat?” Vagy megkérdeztem tőle. a háború második évében jártunk. „Mit gondol, Iglbauer úr, mikor lesz vége a háborúnak?” Mindig higgadtan felelt: harminchat, mond- ta. ha én azt tudnám, kérem mondta. Ha itt valaki bolond volt, inkább mi voltunk azok a feleségemmel együtt, mert ezt a derék. méltóságteljes Iglbauert „Gyuszi”-nak neveztük a háta mögött. „A Gyuszi van itt” — szólt be halkan a feleségem amíg 6 ünnepélyes lassúsággal a kabátját vetette az előszobában. Valóban olcsón és jól kötötte be a könyveimet. Órákat villamosozott a Külsőerdősor és a Pasarét között, ahol lakom. Egy nyáron, a vászonminták között válogattunk, két mondat között odavetette, hogy a felesége dohánytőzsdét kapott. „No — mondtam örömmel —, akkor most jobban megy maguknak.” „Miért?” — kérdezte hűvösen. Láttam hogy megsértődött. Szégyellte a szegénységüket. Szégyellte a szegénységüket; kölcsönkérte tőlem Sir Walter Scott műveit, hogy elolvassa; engem szerkesztő úrnak szólított, ámbár nem vagyok szerkesztő. De mindezt mások is megteszik. Mindebből még nem tudtam magamnak megmagyarázni, miért volt három esztendeig az elmegyógyintézet lakója. Egyszer aztán sárga vá- szonruhában jelent meg a szokásos barna paksamétái- val.> A harmadik nyár volt, amióta könyveket kötött nekem. Kibontotta papírlepedőit, feltette csíptetőjét. „Szerkesztő úr — szólt —, észrevettem, hogy az utóbbi időben kevesebb könyvet köttet.” „Igen” — mondtam, mert ez igaz volt. „Aztán meg — bólogatott —, ezt a kétkötetes regényt csúnya lenne egybekötni.” „Jó lesz az.” „Hát kedves szerkesztő úr. Ugyebár az élet lényegesen megdrágult. Felemelkedett az élelmiszerek ára. Nagyobb az adó.” Tényleg, gondoltam, ez a jó ember nekem még mindig a két év előtti árban számítja a könyvkötést, holott bizonyára megdrágult a vászon is s minden egyéb. Nem sok haszna lehet a két pengőkön. Csakugyan felemelhetnénk a kötések árát. „Nehezek a viszonyok — folytatta Iglbauer —, minden ember küszködik, kérem. nem szégyen az. Egyszóval én azt gondoltam, hogy kötök én a szerkesztő úrnak ezentúl két pengő helyett egynyolcvanért.” S zelíden bámult rám a csíptetője mögül. Láttam, hogy komolyan gondolja, amit'mond; s most kezdtem megérteni, hogy célszerű dolog kétméteres kőkerítéssel elválasztani az ilyen embert a többitől, vagy a többit őtőle. MÁNDY IVÁN: A BÚTOROK (RÉSZLET) Gyerekszobában Bútorbama csokoládé a barna asztalon, kibontva az ezüstpapírbóL Ellőtte egy kislány és egy kisfiú. Lehet, hogy a fiú hozta a csokoládét a lánynak, de lehet, hogy a lány kínálta meg vele a vendégét. A lábukkal kalimpáltak, és csak nézték a csokoládét. A lány elmosolyodott. és intett. hogy tessék! A fiú is elmosolyodott, és a lány felé tolta a csokoládét. Az le akart belőle tömi egy darabot, de akkor a fiú egy félig öntudatlan mozdulattal elhúzta előle. A lány kissé meglepetten hátrakapta a fejét. Aztán csak nézte, ahogy a fiú nekiesik a csokoládénak. Ahogy letör egy darabot, végigsimít az ezüstpapíron, megint letör egy darabot, és megint... — Mégis, ha legalább a felét... — Elhaló hangon. — Hol van már a fele!... A lány odament a zongorához. Egy kicsit pötyögte- tett. Elővett egy könyvet. Egy kicsit olvasgatott. Visz- szament a fiúhoz. — Te rekordra törsz! Valamilyen rekordot akarsz felállítani! — Beleszippantotta levegőbe. — ez a szag! Nehéz, fullasztó csokoládészag. Meg bútorszag. A kettőnek valami olyan keveréke! A fiú körül összegyűrt ezüstpapír, bús, elken ődött csokoládéfoltok, ö meg csak ült előregörbedve, bezárva ebbe a szagba, A lány föléje hajolt. Ügy maradt föléje hajolva. És valami olyan döbbenet az arcán. — Ez már az asztalnál tart! — Elcsuklott. Majd alig hallhatóan. — Ez már az asztalt eszi! Az a mozdulat, ahogy a fiú letört egy darabot az asztal lapjából. Nem is mohón! Ó. dehogy! Nincs ebben semmi mohóság. Inkább csak úgy eltűnődve. A lány az asztalnál ült a fiú mellett. Mintha már nagyon régen ott ülne. Álma- tag mozdulattal letört egy darabot az asztalból. Lehunyta a szemét. Fejét hátravetette. Csöndesen eszegetett. Hirtelen felnevetett. De olyan furcsán, szinte hangtalanul. — Mit nem adnék egy fiókos szekrényért! A fiú rábólintott. — És annak is a legfelső fiókjáért! — És annak is a gombjáért! Ették, eszegették az asztalt. Meghitten, csöndes boldogságban. Szobában Mintha többen lennének a szobában. Férfiak és nők csoportokba verődve megálltak egy-egy bútornál. Halkan beszélgetek, összehajoltak, sustorogtak. Közben, szinte úgy mellékesen kihúztak egy fiókot, kinyitották a szekrény ajtaját, megkopogtatták az asztál lapját, rávertek egy szék vállára. A férfi az ajtóban hátul összekulcsolt kézzel. Odamegyek hozzájuk, kivágom ezt az egész társaságot! Most felém fordulnak. Vihognak. Miért vihognak? Kihajítom őket! Nem mozdult. Azok meg elfordultak tőle. Tovább sétáltak a bútorok között. Eltűnték. Felszívódtak. Az ablak nyitva. A felhős ég éles, sárgászöld fénye. Talán ebből a fényből ereszkedtek le. és ebben tűntek el. Elfordult az ablaktól. Oly lassan, mintha már alig tudná megmozdítani a fejét. A feleség kedves, kissé gyerekes arca, halvány mosollyal. Egy őszes férfi kinyitotta a szekrény üvegajtaját. Kivett egy fényképet. — Hát azért ezeket márki lehetett volna rámolni! — Kire vár ez a feladat? Jánosra? — Ugyan, apu! És csak úgy nézték, mosolyogva. A felesége hozzálépett. Megfogta a karját. — Neked akkor nem kell itt lenned. Akkor! Azon a napon! Amikor majd fölpakolják őket! A székeket, a szekrényeket. az asztalt... Hát persze! Miért is kéne itt lennem! — Te, Zsuzsi! — Az ősz férfi a nagy komódinál. Fölmérte. mint egy ellenfelet. Hatalmas test. nevetségesen kurta lábakon. Élttől valahogy olyan mélabús és kissé ingerült. Zsuzsi apja a ikamód sötétbarna lapja fölé hajolt. Mintha fürödni készülne. Bele akarná vetni magát a tóba. — Mi az. apu? — Etet nem tudják kivinni. Ezt így nem tudják kivinni. Keze rácsúszott a komód lapjára. Egy kfcsit megmártotta magát abban a tóban. De közben csak azt a fafara- gásos, cirádás építményt nézte a komód, tetején. Egy angyal emelkedett fel. Barna angyal, barna szárnyákkal, barna trombitát fújt. Valaha talán mosolyoghatott. De már régen lekopott róla a mosoly. Törött orrú angyal, néma trombitával. — Ha le lehetne innen emelni... Feléje fordultak. Talán mégiscsak tud valamit a komód lapjáról. Ismeri a szerkezetét. Nem hiszem, hogy János az ilyesmiben... — Pedig biztos, hogy le lehet emelni! Csak éppen meg kéne találni azt a.. Zsuzsi apja kinyitotta a komód ajtaját. Hátrafordult. Ravaszkásan elmosolyodott, mint aki már sejt valamit. Bebújt. Egyszerűen eltűnt a komódban. Zsuzsi meg mintha utána akarna menni. És aztán talán majd János. Mély reccsenés, onnan bentről. Valaki mintha nevetne, enyhén meglepődve. — Nahát. ezt álmodni se mertem volna! Hát így kell találkoznunk? Most már csak bújjon beljebb,öregem! Ez apa! A nagy komód régi lakója. Tulajdonképpen mér régóta előjöhetett volna. de hát semmi kedve az ilyesmihez. Most is ezt magyarázza. — Nem, én senkit se akarok zavarni! Ha János csak úgy lemondott rólam! Azért persze furcsa, hogy még a feleségét se mutatta be. az ön lányát. Higgye el kérem, nincs bennem semmi sértődöttség. Ismerem én a fiamat. Nem tud ő már engem meglepni. Ne is beszéljünk róla. Megkínálhatom valamivel? Konyak? Egy pohár bor? A komód vendége szerényen elhárítja. — Nagyon kedves, de én nem élek vele! — Nem él vele! — Talán ha valami szörpöt ... — Na nem! Szörp az itt nincs, már ne is haragudjon. De azért egy szivarra rágyújthat. Vagy azzal se él? Hohó, ezek még összekapnak! Lehet, hogy apa kivágja a vendégét? Mindenesetre váratlan vendég. Elfelejtette magát bejelenteni. Egyáltalán, mit akar itt? Megmozdult a komód lapja, alig észrevehetően. Éppen csak egy kicsit oldalt csúszott. És megint egy kicsit. Mi ez? Dulakodás? Egymásnak estek odabent? Hiszen tudjuk, hogy apa valamivel többet ivott.. És most talán a másikba is belediktált egy pohárkával. Aki nem él ilyesmivel. Csönd. A várakozás csöndje. Zsuzsi bekopogott a komód ajtaján. János leült egy székre. Majd mindjárt nyűik az ajtó. De azért lehet, hogy még várni kell egy kicsit. Kvaterkáznak odabent. Beszélgetnek és poharazgatnak. Hiszen apa azért nem olyan kötekedő. Tudja, mi a vendégbarátság. Talán ugratja egy kicsit a másikat, de hát azért... Együtt bújnak elő, kissé becsípve, egymás vállát veregetve. — Parancsolj, öregem! — Parancsolj! A nagy komód felhasitott koponyával a falnál. A koponya fedele melléje támasztva. Szobában Végignézte. Végig kellett hogy nézze. Ahogy a bútorok elhagyták a szobát. A kocsi már várta őket odalent. Az a hatalmas szürke, bérház- szerű kocsi. A székek indultak először. Párosával, egymás hátára kötözve. Lábuk felemelkedett a levegőbe egy utolsó mozdulattal. A re- kamié féloldalra dőlve. Mintha egy vendég még úgy lecsúszna róla. Hurakra csavart kötélen vonszolták ki a szekrényt. Tehetetlen, foglyul ejtett állat. Valahogy még most se értette az egészet. A felszakított kopo- nyájú, nagy komód. Nyomában a kis komód. A vékony lábú szekreterszekrény. Az asztal maradt utoljára. A térítőjétől, tányérjaitól, poharaitól megfosztott ebédlőasztal. A férfi föléje hajolt. Vonások. rovátkák az asztal lapján. Egy-egy név. Vagy inkább csak úgy egymás mellé huzigált vonalak. Itt meg mintha valaki gyorsírással írt volna. Kusza, szaggatott sorok. Egyszerre csak előtte a társaság. Ahogy ott ülnek egymás mellett. A fejek ösz- szehajolnak. Egy száj nevetésre nyűik. Hangtalan nevetésre. Szakállas férfi fölemel egy poharat. Egy másik férfi keze rácsúszik egy nő kezére. Jutka! Kertész Jutka! Lassan felém fordítja az arcát. De akkor az apja eltakarja. Az apja előredől. Ügy dől előre, hogy teljesen eltakarja. Ki ez?-Egy katona. Katonák nem ültek ennél az asztalnál. Sráberné a hatodik emeletről. Sohase jött le hozzánk. A kövér Somsics. Anyának udvarolt. Anyának csapta a szelet. És az & nő ott mellette, fehér kalapban... Az asztal hirtelen felemelkedett a levegőbe. Elhagyta a szobát. Most már csak az ablakból láthatta. A kocsi a ház előtt, nyitott ajtajával. Tolonckocsi. Az összekötött székek már odabent. A komódok. Most tuszkolják be a nagy szekrényt. Megjelent az asztal. Letették a kocsi elé. Mintha várná, hogy térítőt dobjanak rá. Tányérok, poharak. És aztán jöjjön a társaság! Vagy engem vár? Én menjek le hozzá? Üljek be vele a rabszállítóba? Vele és a többiekkel? Azok is engem várnak. Most már csak én hiányzóm? Egyedül én? Egy pillanat és az asztal eltűnt. A kocsi ajtaja csukódott. Visszafordult a szoba felé. Az üres s rob a felé. Maradt a padló. A bútorok világosbarna lábnyoma. A szürke por. A szürke por halottszürke tajtékja.
