Szolnok Megyei Néplap, 1980. július (31. évfolyam, 152-178. szám)

1980-07-20 / 169. szám

1980. július 20. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Van önnek tekintélye? lőször csak tréfából kérdezgettük egy­mást a vidám tár- I saságban: szerin­ted van neked tekintélyed az ismerőseid, a munkatár­said körében? Egy-egy csat- tanós válaszon jót mulat­tunk, aztán észre sem vet­tük, mint fordult egyre ko­molyabbra a szó, és már ar­ról polemizáltunk: mi ad, adhat egy embernek tekin­télyt? Társaságunk egyik tagja ellentmondást nem tűrően kijelentette: a hivatali be­osztás! És mintegy a maga Igazát bizonyítva, hozzátet­te: „nézzétek meg, ki meri azt mondani, hogy X vezér­igazgató nem tekintélyes ember? Pedig én, aki abban a gyárban dolgozom, tudom róla, hogy milyen . sokan nem szeretik, milyen sokan haragusznak rá, amiért még a közvetlen munkatársaival is lekezelően bánik. Még­sem szólnak neki, mert fél­nek tőle, mondván: úgyis az ő szava a döntő. Valaki megjegyezte: „de csak ad­dig, amíg valamiért le nem váltják. Akkor eltűnik a po­rondról. Talmi csillogásé az ilyen tekintély”. Társasá­gunk másik tagja — csöndes, halkszavú asszony, most mégis szenvedélyesen vitéz­im felcsattant: Nem a hiva­tali beosztás, csak részben ad egy embernek tekintélyt. A hozzáértés, a szakmai tu­dás az, ami számít... És már záporoztak a vélemé­nyek: tekintélyessé tesz a pénz, ha valaki sokat sze­repel közéleti fórumokon, ha diplomája van... És az emberség? —kérdeztem. Ha valakinek nincs diplomája, pénze is csak a havi fizetése, nem vezérigazgató, de be­csületesen dolgozik, ha em­berséges, ha segítőkész? Hol élsz? — kérdezték vissza néhányan. Ez legfeljebb egy szűk körben jelenthet te­kintélyt, de egyébként... És eszembe jutott az öreg pékmester, Generációk nőt­tek fel a keze alatt. Amikor megismertem, akkor ment nyugdíjba, de a fiatal sütő- mesterek mégis így biztat­tak: róla írjon, mert kiváló munkás az öreg. Olyan ti­zenhatágú kalácsot tud fon­ni, mint senki más. Minket is megszidott nem egyszer, amikor lazsáltunk, de igaza volt. Megtanított bennünket a szakmára, ráadásul nem tudtunk olyan kérdéssel menni hozzá, amiben, ha le­hetősége volt, ne segített volna. Szóval az öregnek tekintélye van itt az üzem­ben. Kórház, belgyógyászati osztály, betegek a folyosón titokban való cigarettázás közben mesélték: látta azt az öreg cigányasszonyt, akit az ura délelőtt hozott be? Olyan pitykés dolmány fé­lében, nagybajúszú öreg­ember, a felesége meg elég testes, de nagyon beteg. A főorvosasszany háromszor bement hozzá! Nem számít nála, hogy ezeknek nincs pénzük, hogy szegények, hogy cigányok. Csak egy a fontos: hogy beteg a néni, hát meg akarja gyógyítani. Látja, ilyen orvosnak van tekintélye a betegek között. Téeszbeli üzemi konyha, főzés közben újságolták az asszonyok: a múltkor érte­kezlet volt itt a központi üzemegységben. Mondták, mi is legyünk ott. Hát ott min­denki előtt adta át nekünk az elnök elvtárs a jutalmat, mivel jól dolgoztunk. Tudja, hogy kihúztuk magunkat? Tekintélyt ad az embernek az ilyen megbecsülés ... Titkárnői szoba. A közép­korú, de még mindig szép asszony sajnálkozik: Várnia kell, az igazgató elvtárs lent van az üzemben. Mindig így kezdi a napot, szeret személyesen is tájékozódni, de el is ismerik a gyárban, hogy jó vezető ... □ alóban mi ad tehát egy embernek tekin- | télyt? Egyenlő lenne ez a hivatali beosztással, vagy azzal, hogy félnek valakitől ? Egyenlő lenne a pénz­zel, a diplomával? Nem! Sokkal összeitettebb, még­is sokkal egyszerűbb do­logról van szó. Mert nem le­het mindenki vezető, nem szerezhet mindenki diplomát, — de minden ember lehet fontos, sőt nélkülözhetetlen a maga helyén. Nem kell hozzá más, csak jó szakmai tudás, becsületes munka, tö­rődés a környezettel, amely­ben él, s kell hozzá ember­ség. Igen, valahol itt kell keresnünk a választ. V. V. „Elvarázsolt” kastély Mezőtúriak Bánhorváton Egyszer volt, hol nem volt egy romos, elhagyott kas­tély valahol a hegyek között. Akár a mesében. Csakhogy a bánhorváti kastély való­ság: a mezőtúriak találtak rá évekkel ezelőtt Borsod megyében, amikor olyan épü­letet, területet kerestek, ahol úttörőtábort rendezhet­nek be a mezőtúri iskolások­nak. A városi tanács vb mű­velődési osztálya 3 éves mun­kával rendbehozattá a több mint 300 éves kastélyt. A felújítási munkálatokban je­lentős részt vállaltak a me­zőtúri üzemek dolgozói: mintegy 6 millió forint ér­tékű társadalmi munkát vé­geztek. A kastély 8 szobájában 94 gyereket tudnak fogadni. Ké­nyelmüket szolgálja a tár­salgó, a fürdőszoba és az ön­álló konyha, amely szep­tembertől a bánhorváti álta­lános iskola napközi ottho­nát' is ellátja majd. A kastélyt körülvevő 11 hektáros őspark kellemes környezetet nyújt a pihenés­hez, a szórakozáshoz. Válto­zatos programok teszik vi­dámabbá, lelkesebbé az itt töltött napokat. Ez év júniu­sában például 12 napos zenei szaktábornak adott otthont a kastély*. Mezőtúri és buda­pesti úttörők vettek részt a tábor munkájában, így nem­csak a zeneirodalom nagy- jaival ismerkedtek a gyere­kek, hanem egymással is. Amikor az iskolában meg­szólalnak a tanítás kezdetét jelző csengők, csöndesebb lesz a zajos kastély. Ősszel a mezőtúri szociális otthon la­kói pihennek majd a nagy fák között. Aztán megint jön a nyár és kezdődik elölről minden. Szép példa a mezőtúriaké, fáradtságot, utánajárást nem sajnálva összefogtak és dol­goztak azért, hogy a gyere­keik, öregeik kellemes kör­nyezetben pihenhessenek. P. É. Nemcsak szőlőt, barátságot is kötünk Nemzetközi építőtábor Tlazaugon Tiszaugon a Tiszamenti Tsz gyümölcsösében 250 für­dőruhás lány és fiú szedi a meggyet. A kánikulát nehéz elviselni, árnyékban is lehet vagy 28 fok. A sorok között létrákat, vödröket, teli ládá­kat cipelnek a fiúk, a faágak között fürgén mozognak a lánykezek. Pszichológus­jelöltek a meggyfán Néhány sorral odébb kék- melegítős vietnami fiatalok fogják közre az érett termés­től pirosló meggyfákat. Egy évet Budapesten, a nemzet­közi előkészítő intézetben tanultak, szeptembertől „ma­gyar egyetemisták” lesznek. Az egyéves nyelvtanulás igen intenzív lehetett, mert mind­annyian jól beszélnek ma­gyarul. Nguyen Huu Cau kedves mosollyal kínálja a meggyet. A 21 éves fiú Deb­recenben fog pszichológiát tanulni: — Negyvenen jártunk az előkészítőre, nem volt köte­lező az építőtáborba jelent­kezni, de mi mindannyian el­jöttünk. A hosszú tanulás után jólesik egy kis kikap­csolódás. Elég jól bírjuk a meleget, szeretünk dolgozni. Igaz, néha úgy érzem, nem bírom tovább, de aztán erőt veszek magamon. A brigá­dunk ötödik volt az első he­ti munkaverseny-értékelés- kor, akkor szőlőt kötöztünk. A magyar lányok nagyon kedvesek hozzánk, szeretnek velünk beszélgetni, barátköz- ni. Ennek persze mi is örü­lünk, hiszen nemcsak szőlőt kötözni, hanem barátságokat kötni is jöttünk. Le Bich Thuy, a vietnami lányok brigádvezetője, a cso­port KISZ-titkára beszélge­tés közben sem hagyja ab­ba a munkát. Érthető, hiszen a 25 brigád között az első helyért meg kell dolgozni., — .Nekünk ez az első épí­tőtáborunk, otthon nincs ilyen. Az elején nehéz volt a munkát megszokni, de a második hétre belejöttünk, szívesen dolgoznak a lányok. Nekem különösen fontos, Nagyon nehezen halt meg az én uram. Hétfőn korán kelt, megetette a baromfit, azután a konyhá­ban meghúzta a pálinkás­üveget, és nevetni kezdett Mi van veled Béni, néztem rá. Semmi, felelte, csak eszembe jutott a sár. Érted már?! De hát mi van ezen nevetnivaló, csodálkoztam. Emlékszel, mindig úgy meg­tapostam, hogy olyan lett, akár a lekvár? Kenyérre kenhettük volna, kacagott to­vább. Rebbenten figyeltem, mert a végén elkomorodott, potyogtak a könnyei. Rám nézett. Most elmégy a postá­ra, feladsz egy táviratot Lon­donba Dávidnak: apád meg­halt, temetése pénteken, gyere haza! Bolond vagy te Béni, kutyabajod, hogy be­szélhetsz ilyet! — mondtam, de ő megkötötte magát: — Ezen nem osztozunk, menj, és add fel, a többit bízd rám! Másnap ágynak esett, és szerdáig egy falatot se evett. Pénteken felkelt, megborot­válkozott, felvette a fekete ruháját, és kiállt a kapuba. Leste a port, a lapulevele­ket, a rajcsúrozó gyerekeket, az akácost, a kártyázó szom­szédokat. Este kilenc óra tájt bejött, levetkőzött, lefeküdt. Rossz éjszakám volt, éjfél körül koppokra riadtam. Lá­tom, ég a konyhában a vil­lany, az uram meg szögei. Sorban a lócát, a két széket, az asztalt. Hagyd reggelre, szóltam. Nem lehet, felelte, feküdj csak vissza, mindjárt befejezem. Ott találtam rá hajnalban, az asztalra borulva halt meg, KÉT „EGESZEN KICSI ELET A doktor úr szerint két óra körül fejezhette be. Vizet melegítettem, levetkőztettem, lemostam, ráadtam a fekete ruhát. Kiterítettem a rongy­pokrócra. Tízkor meghozták a koporsót, beleemeltük, az­után mindenkit elküldtem. A szemére fémpénzt raktam, a zsebébe bicskát, dohányt, meg gyufát, mert a meleget na­gyon szerette. Kenyeret, ujj­nyi szalonnát, és egy kis­üveg pálinkát is tettem a deszka mellé, Fejtől ültem mellé, és néz­tem. Alacsony termetű vézna ember volt az én Bénim. Ta­lán ötven kiló ha lehetett. Úgy ismerkedtünk meg, hogy én a burai válykosgödrök mellett igyekeztem haza apámmal, amikor meglátott. Tizenhat múltam, szép lány­nak mondtak. Ö a Sarat ka­pálta, és ahogy odaértem, rám szólt: vakard már meg a hátam kislány, mert viszket! Majd ha nősz egy kicsit, fe­leltem, és akkora leszel, mint a lapátod nyele, beszélhetünk róla. Erre ő igen szemtele­nül válaszolt: nem állva mé­rik ám a hosszúságot kislány, hanem fekve. Erre mindenki nevetni kezdett. Négy hét múl­va egybekeltünk. Egy föld­kunyhót csinált az uram a putrisoron, oda költöztünk. Szalmán aludtunk, mert any- nyi göncünk volt. amennyi rajtunk. Hajnaltól sötétedé­sig vertük a válykot. Enni kenyeret, hagymát, meg pap­rikát ettünk. Ö a sarat csi­nálta, taposta, én a törését, a vizet hordtam. A lábai akár a pipaszárak, ma sem értem, hogy bírta a taligát. Egy év múlva megszületett a fiam, Dávid. Madarasra költöz­tünk a vasút mellé, anyósom vigyázott a kicsire, én pe­dig már két hét múlva újra a válykosgödröknél izzad­tam. Elapadt a tejem, vízben áztatott kenyéren nőtt fel Dávid. A harmincas évek ele­jén egyszer a méltóságos, meg egy csomó úrféle kocsi­zott arra. Az egyik így szólt: hallod-e te cigány Horváth, ittál-e már aszút? Még soha, vette le a kalapját az uram. No, akkor kóstold meg, és az egyik odahívta a hintóhoz, felemelte a demizsont, és öntötte Bénire a piros bort. A fejére, a hátára, a mellére, a nadrágjára. Nevettek az urak, nevetett ő is, nem mozdult, amíg folyt az üveg­ből. Amikor elrobogott a hin­tó, bement a kukoricásba, ki­csavarta a nadrágot. Piros volt az én uram tetőtől, tal­pig, ragadt a haja, a keze, az arca, a bajusza. Leült a gödör mellé, én sírni kezdtem, és neki is folytak a könnyei. Így él az emlékezetemben. Nem tudom, jól tettem-e, hogy nem mondtam meg ne­ki. Dávid fiunk, aki enge­déllyel muzsikált Londonban, odakinn már két éve meg­halt. Elütötte egy autó. Mert nekem a második gyerekem elment a vályogcipelésben. Nem tudom, jól tettem-e. hogy hallgattam Dávidról, pedig várta, nagyon várta. Nincset ma már nem szen­vedek. nyugdíjat hoz a pos­tás. Hol az egyik, hol a má­sik szomszéd küld egy tál meleg ételt, mert főzni nem bírok. Esténként kiülök a kapuba, kész bolond vagyok, hiszen tudom, nem jöhet Bé­nim, de mégis várom. Mesz- sze ellátni tőlünk a határba, és ha egy olyasforma, mint ő feltűnik az úton, le se ve­szem a szemem róla. Lesem, ahogy közeledik, azután el­kanyarodik a másik utcába, és újra várok. Nem sokáig, mert körülvesznek a gyere­kek : meséljen Terus néni! És én mesélek a Két bors ökröcskéről, a Lófia Jankó­ról, a tündérekről, a megra­kott asztalokról, a jó finom ételekről, mert temérdek tör­ténetet ismerek. A szürkület­tel fekszek, végig alszom az éjszakát, várom a kaszást. Nyolcvan körül mar nem spk lehet hátra, és azt is tudom, akármilyen hosszú is a mi­atyánk. egyszer ámen a vége. Ennyi az én. a mi kis éle­tünk. Az enyém Burai Ter­eséé. meg az uramé. Horváth Benőé. Összegubancolódott a kettő, sokszor már azt se tu­dom. hol végződik az enyém, hol az övé. Mondják: a mi ‘fajtánk bárkivel összeáll, de nekem csak ő volt a bárki. Tudom. buta. vén cigányasz- szonvnak tart. de tartozni soha senkinek nem szeret­tem. és most se szeretek, ezért megkérdezem: kell-e ezért a beszélgetésért fizet­ni. mert a nyugdijamét a jövő héten kapom még csak . ..” D. Szabó Miklós Hamar megtelik a vietnami lányok vödre hogy közelkerüljek a mező- gazdasághoz, mert otthon a fővárosban laktam, őszre pe­dig a Gödöllői Agrártudo­mányi Egyetemre megyek, kell a gyakorlat. Gyakran van honvágyam. Ma reggel például, amikor repülőgép szállt el fölöttünk, az ottho­nunk jutott eszembe. Viet­namban háború volt, amikor eljöttünk. Itt jó, mert béké­S en élnek az emberek, le- etőségük van tanulásra, szó­rakozásra. — A táborban sok fiú és lány van, jó, hogy már tu­dunk velük beszélgetni, éne­kelni tanítanak magyarul, verseket olvasnak nekünk. Most kezdtünk megismer­kedni a magyar szokásokkal is. Az intézetben mindenki külföldi volt. Meglesz a norma Kattog a fényképezőgép, egyre többen gyűlnek kö- rénk. Rácz Károly szigorú tá­borvezető, de most engedé­lyezi a tízperces kikapcsoló­dást. A zalaegerszegi lányok között Horváth Judit a szó­vivő. — A munkaverseny közép­mezőnyében állunk, jobbak is lehetnénk. Reggel még mindent beleadunk, aztán fokozatosan „leeresztünk”. — Mivel biztatjátok egy­mást? — Azzal, hogy meglegyen a norma. Szőlőkötözéskor 700 métert kellett egy nap alatt haladni. Meggyből 22 kilót szedünk naponta. Az is igaz, hogy .otthon egy kicsit el­riasztottak az építőtábortól. — Mivel? — Azzal, hogy sok lesz a munka, kevés a kaja, meg egy vegyestáborban, ahol fiúk, lányok vannak együtt, borzalmas dolgok történhet­nek. — És? — Munkánk bőven van, a kajával elégedettek vagyunk, és eddig egyetlen „borzalmas dolog” sem történt. A mun­kát a műszaki vezetők mel­lett a téesz dolgozói irányít­ják. Jó a szervezés. A sza­bad időben persze jó len­ne, ha több programot szer­vezne a vezetőség. Az a baj, hogy távol vagyunk a falutól, nem mehetünk sehová,, így a táborban kellene értelme­sebben eltölteni a délutánt, és legalább egyszer strand­ra is elvihetnének bennün­ket. Nagyon tetszett viszont a kocsikázás, meg a lovaglás. Nem tudnának meglenni a tábor nélkül — Harmatos László főmér­nök hogyan értékeli a tábo­rozok munkáját? — A háromszáz hektár sző­lőnket és a nyolcvan hektár gyümölcsöst korszerű tech­nológiával, gépekkel művel­jük. A nyári és az őszi hóna­pokban viszont rengeteg munkáskézre van szüksé­günk, s erre egyetlen megol­dás kínálkozik: az építőtá­bor és a diákok őszi munká­ja. 1978. óta harmadik nyá­ron dolgoznak nálunk Zala megyei középiskolások. Köl­csönös a ragaszkodás, mert eddig jól dolgoztak, ők pe­dig elégedettek az ellátás­sal. A négy turnus alatt 800— 900 ezer forint értékű mun­kát végeznek a fiatalok. Egy­értelműen hosszú időre ter­veztük a tábort, nem tud­nánk meglenni nélküle. Egri Sándor Bugac környékén Vendégházak az elhagyott tanyákból Bővítik az idegenforgalmi szolgáltatások körét Buga- con. A nuszta szélén úi lo­varda épül a lovas sport ked­velőinek, a vendéglátás ja­vítására pedig 150—200 sze­mélyes pusztai éttermet ala­kítanak ki. Szállodáról pedig a kiskunfélegyházi Lenin Termelőszövetkezet gondos­kodik, mégpedig nagyon fi­gyelemreméltó módon: meg­vásárolja a környék elha­gyott tanyáit, hogy eztán ere­deti formájukban felújítva. porasztbútorokkal berendez­ve, de természetesen teljes komforttal a hazai és a kül­földi turisták rendelkezésére bocsássa. A tanyáknak az udvarán még a gazdasági épületek, a köcsögtartó ága­sok, gémeskutak is megma­radnak. A tanyaszállók jö­vőre már vendéget fogad­nak. A lakóik közlekedésé­hez hátas lovat, illetve lovas fogatot ad a termelőszövet­kezet,

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents