Szolnok Megyei Néplap, 1980. június (31. évfolyam, 127-151. szám)
1980-06-15 / 139. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1980. június 15. Képriportunk a Szövetkezetek Jászsági Népi Együttesének próbáján készült. Megpróbáljuk bemutatni, hogy milyen nehéz munkát végeznek a táncosok, míg egy produkció színpadra kerül. A Zalaegerszegen rendezett IX. országos ka- maratánc-fesztivál, és a gyulai országos szövetkezeti fesztivál területi döntőjének megnyerése után az együttes újabb erőpróba előtt áll, június 28—29-én a szövetkezeti táncosok országom bemutatóján vesznek részt Boglárlellén. NAGY ZSOLT KÉPRIPORTJA Nagy a család Szerencsére még nem feküdtem le. Este nyolc óra után meglepett a csengetés. Az ajtóban Vera állt, rég nem látott unokahúgom. — Jaj, alig találtam rád — mondta, — ebben a sok egyforma házfinn nehezen igazodik el az ember. De hát úgy gondoltam, ilyenkor már biztosan itthon vagy, s jobb, ha nem az irodában kereslek. Ismerem az efféle bevezetőket. Szorosabbra fogtam a frottírt magamon, s meg- adóan tessékeltem be. — István miatt jöttem, gondolhatod. Szegénykém mindig sír, amikor hajnalban ötkor kikapom az ágyból. Dehát jó háromnegyed óra, amíg buszon az óvodába érünk. Mit csináljak? Már háromszor voltam a tanácsnál, mondanom se kell, szóba se álltak velem. Azt mondták: Asszonyom, örüljön, hogy óvodában a gyereke. Majd szeptemberben talán közelebb hozhatja, de most, év közben, hogy gondol ilyet? Ennek rendje van, szabálya! — Es? — Nem tudnál valamit kiokoskodni? ^lincs arra jó ismerősöd, aki mégis tudna segíteni, hogy ne buszról le, buszra fel a“ kisgyerekkel mindennap? — Se rokona, se ismerőse ... — kezdem, de Vera sértődötten közbevág: — Jól van, nem akartalak kellemetlen helyzetbe hozni. Csak azért gondoltam, mert tényleg nagy gond ez, s nem tudok okosabbat, mint nálad próbálkozni. Elvégre nagy a család, összetarthatnánk! És olyan gyorsan elmegy, hogy időm sincs tartóztatni. 1. Amikor az új elnök munkához kezdett, sok olyan dologgal találkozott, amire — nagyobb városi gyakorlat után — eddig nem talált példát. Azon egyenesen jól mulatott, hogy titkárnője nem más, mint a főkönyvelő felesége. Addig nem is volt baj, amíg gyorsan nem kérte levélírásra. Akkor azonban kiderült, hogy a titkárnő se gyorsírni, s'e gépelni nem tud. Szólt a személyzeti vezetőnek: hogy lett ebből az asszonyból titkárnő? A személyzetis széttárta a karját: — Háát ugye, a főkönyvelő elvtárs kérte, amikor idekerült, hogy az asszonyának is adjunk munkát. És akkor nem volt más helyünk. Aztán meg úgy megtanulta a telefonkezelést, a kávéfőzést, hogy a régi elnök el se engedte volna maga mellől. De ha máskor gyorsírni kell, áthívjuk a műszaki osztályról Pirikét, az unokahúgomat, az gyönyörűen gépel, és igazán gyorsan ír. Az elnök pár nap múlva átnézte, hány szövetkezeti ösztöndíjas tanul, milyen szakmákban lehet számítani utánpótlásra. A névsor elején, mindjárt a főiskolások között ismerős volt a név. Megint a személyzetist kérette. — Igen, a főkönyvelő fia — tárta szét ismét karját a jóember. — Kérlek szépen, majd meglátod, elnök elvtárs, milyen nehéz dolgok ezek. Ugye, mi úgy élünk, mint egy nagy család. Hát éppen a család vesse ki magából a saját magzatait? Mi lenne a világból? Az elnök tovább tájékozódott. Hamar rájött, a nevek, a névazonosság se minden. A műszaki osztály vezetőjének például a valamikori és a jelenlegi felesége is a szövetkezetben dolgozik. Csakhogy a valamikori rég egy művezető felesége, a jelenlegi pedig nem hordja —vidéken is változnak a szokások ,.— a férje nevét. Aztán jöttek az. éjjeliőr apósok, a nyári idénymunkás gyerekek és unokatestvérek. Jó két év telt el. A szövetkezet közben súlyos gondokkal küzdött. Nem teljesített határidőre megrendeléseket, az elkészült munkák minősége helyenként csapnivaló volt. A második évben már egy fillér nem sok annyi nyereséget se tudtak fizetni. A felsőbb' szerv revizorai sok hibát, visszaélést is felfedeztek. A fél kisváros arról beszélt, miből, kik építették a főkönyvelő és a műszaki osztály vezetőjének házát, nyaralóját. Az elnököt mindenki elmarasztalta. Olyan csalódottan mondott le, s azóta se vállal vezetést a világért se, mintha ki akarná törölni emlékeiből a néhány nehéz évet. Még az se vigasztalta, hogy a főkönyvelőt messzire helyezték, kisebb beosztásba. Azóta vagy három év telt el. Most hallottam, hogy a főkönyvelő talpraesett, mint a macska, már választott vezető. elnök . .. 2. A körzeti orvos világéletében puritán ember volt. Ha valaki borítékkal akarta megköszönni a fáradságát, szelídén elhárította a gesztust. Ha valaki — jobb ember, nagyobb ember, minek magyarázzam — topogott a rendelője előtt, s ötször is bemosolygott, amikor az ajtó nyílt, azért se hívta be. Hagyta, várja meg a sorát, á sorszámot, ha van esze, mindenki letépi, azért van kitéve. Ritkán járt társaságba, s akkor se hasonszőrűek közé.' Volt munkás barátja, jó ismerőse néhány kishivatal- nok. s a felesége, kolleganőinek családjai. Jól m'egvolt ebben a körben. A családjában. is, mert öt gyerek született az évek során. Egyszer egy értekezlet szünetében egy volt évfolyam- társa megszólította: , — Azt mondják rólad, biciklivel szaladgálsz a városban, nincs telked, és most is abban a régi lakásban laksz, ahová annak idején egy gyerekkel költöztél. Mi van tulajdonképpen veled? A doktor életvidám és higgadt ember, de akkor elcsodálkozott. — Mi a jó isten lenne, ugyan mondd már? öt gyerekem közül három egyetemista, a feleségem vékonypénzű kishivatalnok. Nekem nem telt, és azt hiszem, már nem is telik kocsira, telekre, öröklakásra. Talán, ha minden jól megy, a gyerekeimen majd annyit segítek, ha kilépnek az életbe, hogy a kezükbe adok egy-egy ifjúsági takarékbetétkönyvet. A gyerekeim akkor születtek, amikor még öt hét volt az asszonj/ szülési szabadsága, s a családi pótlék is azóta annyi amennyi, mióta én már csak. kettőre kapok. Egyszer egy öregasszony elővette a bugyellárisát, kivette belőle, láttam, az utolsó ötvenesét, s valósággal könyörgött, hogy fogadjam el. Aznap, egy falat nem sok, annyi se ment le a torkomon. Előttem volt a mamáim, a reszkető keze, az aggodalommal teli szeme. Az a pénz neki tejre, kalácsra, akármire kellett. Utolsó bitangnak éreztem volna magam, ha elfogadom. A pénzes betegektől meg büszkeségből nem kell! Ne mondják a hátam mögött, hogy jó, jó, meggyógyított, de meg is fizettem. Azóta nem keresik társaságát a kollegái. Nem vetik meg. még csak bolondnak se tartják. Sőt, azt mondják, túl tisztességes, s ha felkopik egyszer az álla, ennek köszönheti. Ö meg olyan jó kedvvel karikázik napjában a városban. mintha minden héten főnyereménye lenne a lottón. 3a Az egykori tanyásgazda özvegye szinte a semmiből nevelte fel három gyerekét. A gyerekek művelték a kevéske földet, aztán, amikor íelcseperedtek, mind hazanősült. Megosztoztak a kis földes szobákon, a még nőtlen gyerek mindig kiszorult ugyan az istállóba, de idővel rendeződött a dolog. Válykot vertek, hozzáragasztottak egy félitétős szobát az öreg tanyához, s jöhetett az újabb meny. a gyerekek. Aztán, — jó huszonöt éve — felbomlott, a nagy család. Először a legidősebb fiú kezdett táskázni. Addig utazott naponta a közeli városba, a nagy gyárba, mígnem lakást kapott, vitte a gyerekeit is. A középső lánygyerek jobbnak látta, ha az anyósékhoz húz. ott nagyobb volt a porta, jobb a ház. Végül a legkisebb fiú is elpályázott. Az öregasszony pár évig magányosan élt. Ha a városi gyerekeit, unokáit látni akarta, összepakolt kis tejhasznot, tojást, összefogott két csirkét, s kaskával bu- szozott hozzájuk. A tehetős lányához csokoládét vitt az unokáinak, a legkisebb fiához némi pénzmaggal érjce- zettThindig. Amikor a tanya ráomlott, a közeli rokonok mentették ki a romok alól. A gyerekeit hiába hívták, egy se érkezett. Az egyik rokonhoz került, aki úgy volt vele, ahol öt szájnak kell az étel, jut a hatodiknak is. Az öregasszony mégse élt sokáig. Nehéz volt elviselnie, hogy róla mások, a rokonok gondoskodnak, hogy három közül egy gyerekének se kell. Amikor temették, a legkisebb fia odasúgta a nővérének : — Te, tudod milyen szerencsénk, hogy ilyen nagy a család? Mit kezdtünk volna anyánkkal betegen, rokkantán, munkaképtelenül? Szerencse. vagy nem. hogy sok a nagycsalád? Mit is kezdenénk sokszor különben magunkkal, egymással? Sóskúti Júlia s Tánc
