Szolnok Megyei Néplap, 1980. május (31. évfolyam, 101-126. szám)
1980-05-01 / 101. szám
8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1980. május 1PLAKÁT ÉS TÖRTÉNELEM Vörös ember kalapáccsal 1919 MÁJUS 1. Bíró Mihály plakátja köszöntötte a Tanácsköztársaság idején május elsejét Plakátok hirdetik az ünnepeket. Lendületes, színes acéltraverzhez hasonló, az ég kékjébe olvadó betűk: Éljen május 1. Mindez a jelen. De amíg a falragaszok a dolgozók majálisának megszokott kísérőivé váltak, sok esztendő telt el. Európában mindössze London lakói ünnepelték dekorációval — Walter Crane alkotásával — az 1890-es május elsejét. Egy esztendő múlva ugyancsak az angol fővárosiban röplapok és plakátok köszöntik a munkás- felvonulást és a párizsi kom- mün 20. évfordulóját. Hamarosan a francia főváros házfalain is cselekvésre, ösz- szefogásra buzdítanak a falragaszok. o Magyarországon egyelőre várni kell a megjelésükre. Az első ilyen rajzos melléklettel 1898-ban jelentkezik a Népszava. A mai szemmel naivnak tűnő grafikán a parolázó földműves és kovács mögött felkelő nap az új' idők hajnalát hirdeti. A következő esztendőben a bőrkötényes, jakobinus-sapkás női figura mellett a felirat: „Védelmet a munkának, jogot a népnek”. 1912- ben talán a legmerészebb ötlet valósul meg a nyomdában: az ingatag trónusból kiesni készülő király az Osztrák-Magyar Monarchia végnapjait sejteti. Az első igazi politikai tartalmú magyar plakátot a Népszava reklámjaként Bíró Mihály tervezi 1911-ben. Ez a rajz évtizedeken át önálló életet él. A vörös férfi a lap címoldalának háttere előtt emeli magasba a kalapácsot. A figura a Tanács- köztársaság idején önálló alakként május elsejét köszönti. De sorsa ezt megelőzően történeti érdekesség: a kalapáccsal lesújtani készülő férfi láttán a szemlélődő önkéntelenül a forradalomra gondol. Bíró plakátja példa: hogyan lesz jelvénnyé, sőt, jelképpé egy műalkotás, motívumai hogyan fejeznek ki politikai gondolatot. A hatalmas izomzat a munkáserőt, a szerszám a munkásfegyvert, a mozdulat a for- radalmiságot, a vörös szín a felkelők és lázadók vérét, az ügyért meghalni készek elszántságát jelképezi. A Népszava-plakát 1911- től a Tanácsköztársaság leveréséig az újság propagandaeszköze maradt. A reakció — felismerve a kép belső tartalmát — emiatt is támadja a lapot. Bíró válaszként vasláncos puskás, pisz- tolyos csendőröket rajzol a munkása köré. A meztelen testet leszorító bilincsek ellenére a vörös ember mozdulata változatlan: a kalapács ütni készül. Első szabad május elsejei plakátunk főalakja nemzetközi jelképpé válik. 1922- ben egy kínai sztrájkbrosúrán tűnik fel. Bíró Mihály — aki a fehérterror elől menekült el hazájából — Bécsben találkozik a kínai munkásküldöttséggel. . Az 1930-as években Olaszországban antifasiszta röpira- tokon és falragaszokon látható a kalapácsos ember. 1965-ben John Berger angol marxista művészettörténeti könyvének címlapjáról sújt az olvasó felé. 1970-ben viszont egy anarchista olasz szervezet plakátjáról fenyegeti a világot. e A vörös férfi a magyar munkásmozgalomból sem tűnik el. A harmincas évek egyik május elsejei, munkásegységet propagáló, rajzos kommunista röpiratán a tüntetők soraiban látni. Később az 1945-ös választás szociáldemokrata párti jelképeként tér vissza történelmünkbe. Az MKP és a szociáldemokrata párt 1948- as egyesülése után egy ideig nem látható, 1959-ben támad fej Raszter Károly Tanács- köztársaságra emlékeztető rézkarcában. o Ugorjunk vissza néhány évtizedet, 1919-ben Bíró Mihály és művésztársai öltöztetik díszbe Budapestet május első napján. Az elkövetkezendő 25 esztendőben a plakát mozgósító szerepét más veszi át. A szociáldemokraták a Népszava-mel- léklet immár önálló sajtótermékként való kiadásában köszöntik május elsejét. Bíró Mihály. Szőnyi István és a többi grafikus képekben, Várnai Zseni, Juhász Gyula, Keszthelyi Zoltán versekben megfogalmazott igazságát százezrek nézik és olvassák. Az illegális kommunista párt képzőművészei rajzos röplapokat terveznek. Bán Béla, Fenyő A. Endre. Goldman György, Háy László és Sugár Andor művei a munkásság propagandafegyvereivé válnak. H. K. Onelio Jorge Cardoso: Cérna és kötél----------- zorongó igyekezettel küszködik a S k éz. hogy befűzze a cérnát. Ezüstragyogású szikra a tű, ha megvillan olykor a tetőről alá---------- hulló fényben. A z asszony a vastag szemüvegen át a tű fokába fúrja merev tekitetét. Hol a bal kézzel rosszul tartott lyuk szökken odább a cérna megsodrott csúcsa elől, hol pedig a cárna nem talál bele a nyílásba. De akár így, akár úgy, a kéz tehet róla vagy a kéznél is inkább az élesen csattanó hang, amely az ebédlő felől jön. — Mintha nem is én volnék a kereső a háznál! Három napja szólt a varrás miatt, de még most sincs meg. Már indulnia kellett, nem várhatott tovább és csak most jutott eszébe az asszonynak, hirtelen döbbenetében, a szakadás. Az alig látható kis szösz, mint sarkantyú a cérna végén, beleakaszkodik a tű fokának peremébe, a szál meghajlik. Újra kell kezdeni. Az asszony a foga közé veszi a cérnát, harapdálja. A jóformán nem is látható kis szöszt szeretné letépni róla. Most úgy tetszik, hogy éppen beletalál. Csak az kell, • hogy két kezének minden mozdulását jól vigyázza, hogy villanásnyi időre csendesedjen a bújkáló félelem, s az ujjak meg ne ismételjék előbbi ügyetlenségüket. — Még csak az kéne, hogy én magam varrjam meg! És újra mellészaladt a cérna; megint meghajlik, s még be sem ment, már kívül kerül. Nincsenek magukban, mert: itt van az asszony, itt meg a tű, meg a cérna, amott meg a férfi, és fölcsattanó szava. És az ötéves fiúcska is itt van. Az anya éppen csak ül az ágy szélén, az apróság a két térde közt áll; a ruhája föl van gyűive, és ahogy előrehajol, csöppnyi kis kezével megtámaszkodva, majdnem teljes súlyával ránehezedik az anyja combjára. És nézi a cérnát, amely ott lóg előtte, amely az asszony kezéből hull alá. — Ne mozogj, kisfiam, meg ne moccanj. A csöppség tudja: mindent összegyűjtött az emlékezetében, ahol az ördögöket vagy az angyalokat őrzi. A Cérna lóg. — Egyszer csak fogom , magam, és elmegyek a fenébe! •— Arturo! Harsant a kiáltás, de egyben könyörgött is. Fenekedés volt az elkiálltott névben, ölni is képes indulat, de esdeklő kérés is; könyörgés, hogy semmivé ne legyen ez a kötelék, hogy legyen férje, hogy legyen háza, hogy maradjon meg a család, az apa s Istene, pedig a szerelem már rágen világgá ment az utcai kapun. A csöppség meg se moccan, szót fogad. Bámulja a cérnát, mert ott lóg az arca előtt, és mert úgy lesz majd, hogy csak ez a cémaszál mentheti meg. Ott van éppen a szeme előtt, s ha a fülét is befoghatná, már nem is kéne több. Meg kell tenni; bele kell kapaszkodni ebbe a cérnába, át kell menni a cér- naszál mentén egy másik világba. De a fülét nem tapaszthatja be csak úgy, mert úgy akarja, egy egész világot kéne ráhengeríteni. Szerezni kell, de hogy honnan, ki tudja, valami sokkal nagyobb zajt, hogy ejnyomja, elfojtsa a szavakat. És akkor, legelőször is, egy rezesbanda tűnik elő, harsogva szól az indulója. Hallani még mindig, pedig a hangja az emlékezet mélyéből jön. De még most is a fülében zeng. Egy harsogó rezesbanda a cirkuszban. És látja a légtornászt, rajta a vörösen lángoló nadrágot, ahogy rásimul lapos hasára, le egészen aranyszandálba bújtatott izmos lábáig. Ezüstcsatos övétől fölfelé meztelen a törzse. Kezét magasba emelve, újra meg újra meghajlik a négy égtáj felé. Ekképpen érkezik el a kötélhez, mely a sátor magasából lóg alá. Akkor a zenekar egyszeriben elhallgat. — A magadéról bezzeg sohase feledkezel meg! A tű fokán már keresztül ment a cérna, de az ordítástól megint kifűződött. Nem tudja meg, tán soha az asszony, hogy az ő szava volt-e az oka vagy a férfié, hogy a szál kiszaladt a lyukból. —• A rosseb egyen meg, hát mikor hagysz már békén! És kis időre csendesség támadt; talán mert még a férfinak is sok volt ez a kirobbanó átok, vagy mert az asszonynak ez a dühös kitörés már utolsó menedéke volt. És akkor a légtomász fölemelte acél- izmú karját, fortélynak nyoma sem látszott rajta, és ő megbámulta a kéz tövét szorító, berakásos és pikkelydíszes, fényes, fekete csuklószíjat, amint megvillant akárcsak egy pillanattal előbb a ráhulló fényben a tű. És a rezesbanda, a fület hasogató zene, megint előjött. És már ő ez a férfi, a testhez simuló tűzlobogású nadrágban és abban az aranyos szandálban; de az arca az övé, az ő ötéves arca. A sátortető alatt összegyűlt emberek az ő temérdek erejét bámulják. Meghajol négyfelé, bejön, egészen a porond közepéig. Ott áll már a kötélnél, amely a magasból lóg alá. Felemeli a kezét; nem csalás, nem ámítás; mindenki megnézheti acélizmú karját. A szeme sarkából is látja a fényesen csillogó pikkelydíszt a csuklóján. A zenekar elhallgat, és bele is kezd azon nyomban egy andalító dallamba, hogy azzal kísérje majd a felfelé mászó férfit,----------- egragadja a kötelet, egy perc M m ég, és a magasba lendül. Hallja a tapsot, ezer meg ezer arcot lát, és köztük a legélesebben ----------- Arturóét meg a Asszonyét; ünneplőjükben feszítve ők is neki tapsolnak. K ezét szorosan rákulcsolja a kötélre, indulna fölfelé. És a cérna, mely már átbújt a lyukon, kisiklik belőle. És akkor nem tudja honnan, egy hatalmas pofon tör be a cirkuszba, végigsüvít, és mindent elsodor. A cirkusz millió darabra tört, s ő ott fekszik most a porond fűrés zpofában, apró gyermektestét rázza a zokogás. Pál Ferenc fordítása Korniss Dezső: Allegro barbaro Győrfi Sándor szobra Utak visszafelé E sténként, mikor félerővel égtek a neoncsövek az Eötvös Kollégium folyosóin, a tanulószobában gyakran elfogott a lelkifurdalás. Vajon érdemes volt-e a család emberöltőkre visszamenően megszokott foglalkozásait elhagyva, a gyakorlati élettől olyannyira távoleső pályát választanom? Furcsa volt ez a bűntudat, hiszen egyetemre kerülésem előtt kívántam ezt az „elszakadást”. Nem az emberektől, akik között felnőttem, hanem a bennem motoszkáló hajlamaimnak megfelelően. A lelkifurdalást persze, a tanulmányaim során előforduló, s enyhén szólva sápatag, vérszegény bölcsészeti tárgyak is fokozták. Úgy éreztem, ingyenélő vagyok; míg mások sokkalta fontosabb tevékenységet fejtenek ki, én eltartottként merpben haszontalan elméletekkel tömöm magam (mint később kiderült, egyik-másik tárgyat illetően ez igaz is lett). Az elszakadás veszélye alig néhány egyetemi hónap után már kísérteni kezdett. Ha csak larra figyeltem, hogy az ösztöndíj nyújtotta szerény anyagi lehetőségeikhez képest is, de követtem a diákdivatot; máris észre kellett vennem, a különbséget az otthoniak és a jó magam öltözködése között. Otthon az olcsó konfekcióruhák „divatja” uralkodott, én viszont — ha árban nem is magasabb —, de hanyagabb eleganciáid viseletekre tértem át. Ha volt munkatársaimmal találkoztam, akikkel az üzemben egyJkét hónapot együtt dolgoztam, úgy éreztem, szinte kirívónak találják diákos könnyedségemet az öltözködésben. Volt osztálytársaim hozzámképest amúgy is ko- morabbnak tűntek — pedig csak a felelősségük volt nagyobb, hiszen nap mint nap precíz gépeket kezeltek avagy egyesek már kisebb üzemrészt irányítottak. A diákévek szükségképpen kitolják az egyéniség kialakulását, véglegesedését. Később megritkultak a nosztalgiáim, a múlt iránt. Azonosítottam a belső konfliktusaimat — én is ugyanazt éltem át, mint annyian az elmúlt fél emberöltő alatt: az új, hagyományok nélküli értelmiségi születési „fájdalmait” az , első nemzedék” vívódásait. Mert nem megbánásra van szükség, még csak nem is arra, hogy az ember ne feledje, honnan jött, hanem arra, hogy tartás kapcsolatot kössön az elbocsátó közösséggel. érezze a „hátországot”. Mert nincs árvább állapot, a gyökórtelen értelmiségi létnél. S e tartós kapcsolatot annak a legnehezebb kiépíteni, aki igazán huzamos ideig nem is élt együtt természetes közösségével. Nekem a nyári Ikonyhalegénykedések, segédmunkáskodások avagy a szereidében töltött idő csak átutazást jelentettek egy-egy új tanévhez. A „hátország” biztosítása Látványosan nem megy — nem elég a pohorazgatás a volt barátokkal, a gyerekkorra avagy a fiatalságra emlékezve. Már csak azért sem, mert a gyerekkori színtereket, a teherpályaudvar meg a roncstelep környékét elsodorta az idő, új lakótelepek épültek a hajdan gazos környékre, négysávos felüljáró ível ott, ahol ecetfák lombja zöldallt. , Ám legyek bár elméletekkel, könyvökkel megpakolva más ember, mint a néhai, de a régi szívvel kell az idáig vezető utat minduntalan megtenni és járhatóan tartani. Marafkó László
