Szolnok Megyei Néplap, 1980. május (31. évfolyam, 101-126. szám)
1980-05-08 / 106. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1980. május 8. A gépteremben Ascota típusú középgépeken dolgozzák fel az adatokat Fekete Istvánné a SZÜV-ből megérkezett anyagot ellenőrzi Gépi adatfeldolgozás A megyei tanács Költség- vetési Elszámoló Hivatalában (illetményhivatal) 1977. január 1-től egy gépi adatjeldolgozási csoportot hoztak létre. Feladata: a megyében levő költségvetési intézmények könyvelésének gépi úton történő feldolgozása. Ma már közel 300 intézmény tartozik ide. Az új módszer a tanácsi pénzügyi információs rendszer korszerűsítését és megfelelő adatbázis létrehozását teszi lehetővé. Varga Anikó a gép jobb oldalán látható szalagra rögzíti a számokat, amely végső feldolgozásra a SZŰV-höz kerül Az aranyvonat titka Fertöbozon vesztegelt hetekig a magyar aranykincs A nyugati országrész háború végi eseményeiről sok publikáció jelent meg. Egy érdekes eseményt, a magyar aranykincsek kiszállítását azonban homály fedte. Különböző mende-mondák keringtek, hogy itt is, ott is feltűnt az aranyvonat. Ki is akarták siklatni az ellenállók. Ezeket a híreket azonban dokumentumok, tények nem erősítették meg. Most a Győr—Sopron —Ébenfurti Vasúttársaság egyik lelkes munkatársa, Lovas Gyula főtanácsos fejtette meg az „airanyvonat” titkát. Az aranyvonat ugyanis nem legenda, hanem valóság volt. — Régi íratok böngészése közben bukkantam rá az első adatra. Az akkori forgalmi naplókat, bejegyzéseket nézegetve sikerült fényt deríteni a második világháború végének egyik érdekes epizódjára — mondja az önkéntes történész. Az aranyvonatról annyit sokan tudtak, hogy a Magyar Nemzeti Bank arany- készletét — 34 tonna színaranyat — a Budapesti Árvaszék 21 ládányi aranykin- csét, a Magyar Tudományos Akadémia aranyvonatát, értékpapírokat, ékszereket, a fővárosból Veszprémbe vitték. Itt szikla pincében rejtették el a nagy értékű kincset. De mire a szovjet csapatok átkeltek a. Dunán és jelentős erőket vonultattak fel, már 1944-ben is a Balaton térségében, a veszprémi rejtekhelyét nem találták megbízhatónak. Az aranyat és a többi kincset 1944. december 8-án kihozták a sziklabarlangból és vonatra rakták. Ma már csak érdekesség, de jellemző az akkori viszonyokra, hogy a kincseket szállító szerelvény után még egyéb vagonokat is kapcsoltak. így a Besztercebányáról menekülő csa- patkórházat a személyzetével és 150 magyar katonát. A vonat erős csendőri kísérettel Szombathelyig jutott el. Ott lecsatolták a kórházi és egyéb kocsikat, s a kincseket szállító vagonokat Fertőbozra irányították. Az ekkor 46 tengelyes szerelvény 1944. december ,10-én érkezett meg Fertőbozra. További sorsa így alakult Lovas Gyula történetének tanúsága szerint: A Nemzeti Bank kocsijai Fertöbozon rejtekhelyre, a németek által egy erdei nyiladékban kiépített mellékvágányra kerültek. Itt csendőrökből álló erős őrség vigyázott rájuk. Közben újabb rakományok érkeztek Fertő- bozra. Ezeket a kocsikat is az erdei nyiladékba állították. 1945. január közepén már 77 kocsi sorakozott az erdei vágányon. Sopronból ráadásul még 3 nyitott kocsi érkezett ezüstrud.akkal megrakva. A kincsesvonat mozdony- vezetőjét, Hollósy Kálmánt távirattal vezényelték Fertőbozra, azzal, hogy egy vonatot kell Bécsújhelyre elvinnie. Mikor Fertőbozra ért, már javában állították ösz- sze a szerelvényt. Tolatás közben is csendőrök ügyeltek a munkára. Az erdei vágányon összegyűlt 80 kocsiból azokat válogatták ki, amelyeket kincsekkel raktak meg. A vonat mellett sürgölődött Frank Károly, a Nemzeti Bank akkori vezérigazgatóhelyettese is. A vonat vezetője Kardos József volt, ma is él Soproniban a Rákóczi utca 12-faen. A mozdonyvezető iHollósy Kálmán már meghalt. Néhány személykocsit is kapcsoltak a szerelvényhez. Ezekben a bank alkalmazottjainak egy csoportja foglalt helyet. Égy kocsit élelmiszerrel raktak meg. Három fedett kocsi aranyrudakkal és ékszerekkel volt tele. Ezután ismét hat kocsi következett készpénzzel és értékpapírokkal. A fedétt kocsisor mögé 17 nyitott kocsit kapcsoltak. ezek tartalma ezüst volt. A szerelvény 1945. február 28-án futott ki a fertőbozi állomásról Sopron irányába. 12 óra múlt néhány perccel, amikor zöldet mutatott a vonatvezetőnek a szemafor. A soproni pályaudvaron rövid időre megállít a vonat. Bodnár Alajos forgalmista indította innét tovább. Ö is él Sopronban, csakúgy, mint az akkori soproni állomásfőnök Godawsizky Antal, aki jelenleg a nagylózsi szociális otthoniban tölti feleségével öreg napjait. Sopron után még egy mozdonyt csatoltak a szerelvény- -hez, hogy a burgenlandi nehéz terepen időben célba érjen. Äz úton csak a vonatszemélyzet és a polgári kísérők ügyeltek a kincsre. Bécsújhelyen viszont már német őrség várt a vonatra. A vezérigazgató-helyettes megjutalmazta a személyzetet. A vonatvezető 1500, a fékezek pedig ezer-ezer pengőt kaptak fejenként. Az aranykincsek végül a szövetséges csapatok kezébe kerültek, s csak jóval a háború befejezése után érkeztek vissza a felszabadult Magyarországra. De még mindig időben ahhoz, hogy hozzájáruljanak az új forint alapjának megteremtéséhez. A Fertöbozon maradt kocsik a háborús események során kiégtek. Helyükön ma már a nagycenki múzeumvasút egyik pályaszakasza húzódik. A múltat idéző szerelvények utasai nem is sejtik, hogy 35 évvel ezelőtt arannyal megrakott vagonok vesztegeltek hetekig ezen a helyen. Cs. I. Eletet az élőknek o Juliska két évvel ezelőtt kapott először az üzemorvostól szeduxent. Rosszul lett a műhelyben, miután a mestere végigüvöltötte a futószalagon, hogy öregszik, tunyul-ibutul. Pedig akkor Juliska vétlen volt a selejt- ben. Az anyag hibás volt, úgy szakadt, mint elnyűtt selyem a gép tűje alatt. Érezte, hogy nem tudná védeni az igazát, körülötte a többiek is morogtak, mégse szólt. Jó félóra múlva pedig szép csendben bebukott a gépe alá. Akkor vitték a rendelőbe, s az orvos azt mondta, semmi baj, biztos volt egy kis „macer”, s neki az volt az utolsó csepp a csordultig telit pohárban. Ami igaz. igaz. Juliska akkor már hónapok óta összetett kezekkel könyörgött a férjének, hogy legalább a két szép gyerekre tekintettel ne igyon, mert ha így megy tovább, a házat is elissza a fejük fölül. És a jó szó nem használt, Imre esténként borgőzösen jött haza, minden családi gond a Juliska vállát, nyomta. így, meglehet, a mester kiabálása tényleg az utolsó csepp volt. Talán az is rosszul esett, hogy öregséggel okolta az esetet. Ha jól meggondoljuk, Juliska akkor negyven éves volt, egy tizenhat meg egy tizennégy éves gyerek anyja. Csinos, magára ugyan keveset adó, de természetesen szép, érett asszony. Azóta kutya baja. Reggel — a busz munkakezdés előtt jó félórával kihányja őket a gyárkapunál — megeszi a zsíros kenyerét, s jó hidegre ereszti a csap vizét. Lenyel vele egy szeduxent, és mosolyogva ül a gépéhez. — A hátamon fát vágnak — mondja, de látom, szeme alatt sötét karikák jelzik a fáradtságot, s keze tétova rebbenései némi depressziót is sejtetnek. — Ha valami zűr van, ha letolnak engem, vagy a mellettem, mögöttem dolgozót, csak akkor jön a második szem gyógyszer. Ki lehet bírni. Juliskának már nincs teljes tizenkét éve a nyugdíjig. Lehet, tényleg ki lehet bírni... o Nyugdíjasok sütkéreznek a májusi napfényben. Fürkészve nézem a pádon ülőket. aztán felkiáltok: — Papa, papa! Sovány, agyongyötört arcú emelkedik fel társai közül. Megcsókoljuk egymást. Néz rám, hideg kék szemében látom a kis öröm csili aná- sát. — Nem felejtettél el, prücsök? — Papa, téged nem lehet elfelejteni! — Dehogynem — nevet, s legyint. — Engem lassan mindenki elfelejt. Vén troty- li vagyok. — Papa, hiszen te még hatvan éves se vagy! — Na és? Hülyeség miatt kiszu perál hatnak bárkit, nem? Nem, nem rázom a fejem és mondom is: — Papa, te nem hülyeség miatt.., Közbevág, neveivé: — Persze, az eszemért! Az a helyzet, hogy amikor olyan olcsó volt a cukor, hogy a kutyát se érdekelte, mennyi fogy havonta a családban. én előrelátó voltam. Elkezdtem raktározni belőle. Aztán 56 évesen kimondták diabétes miatt leszázalékolható. Na, ez van. edd meg! Nem szólok semmit. Papa egy nagy közösség „papája” volt. Kiváló edző. hajdanán kitűnő sportoló. Vezetésével csapata az osztálybajnokságok előkelő csoportjába került. Akkor Papának azt mondták, edzze tovább az ifiket, mert az utánpótlásnál nincs fontosabb. És hoztak edzőt, nagyhírűt, nagy pénzért. Papa szó nélkül átvette az ifiket, de a nagycsapat minden mérkőzésén ott volt. A kispad mögé ült, időnként megfogta a fejét. Soha egy rossz szót nem mondott se bíróra, se játékosra, de még az utódra, a nagyhírű, új edzőre se. Akkor se. amikor a csapat egy forduló után a kiesés zónájába került. Az edző távozott. Papa továbbra is maradt az ifiknél. Egyszer — két nagy- fröccs, fél kevert után — elpanaszolta nekem; az életét adta volna, ha visszahívják. Az ifik közben lépkedtek felfelé. Soknak neves, fővárosi csapát kínált ezt-azt. Mentek is, miért ne, fiatalon miénk a világ! Papa aztán az úttörőcsapat szakvezetője lett. Már látszott rajta, baj van. Elvégezte a főállás minden feladatát, de esetenként sűrűn betért a bisztróba. Fél- decire, féldecikre. Azt mondják, az üzemorvos szólt neki. A sportoló szervezete — mégha régen volt is aktív — fiatalon rengeteg megpróbáltatást kibír. Ötven után nem szabad újra terhelni. Papa legyintett, mondott két viccet az orvosnak, s csinálta tovább. Két éve riadóautó vitte a kórházba. Aztán megállapították. nem szabad tovább dolgoznia. Az egész vállalat sajnálkozott, olyan búcsúztatást rendeztek a tiszteletére, hogy lopva benyalt két fél konyakot. Kevertet a betegségére való tekintettel nem js tettek az asztalra ... o Amikor Erzsi hetenként kétszer-háromszor sírva ment haza munkából, a férje végül is az asztalra csapott: —* A kurva istenit a főnöködnek! Azért a kis pénzért még meg is bőget menetrend szerint? Hát holnap vagy bemész és felmondasz, vagy én megyek be holnap után. De azt ne várd meg, mert megcsapom! És kihúzta magát, mind a száz kilójával, feszülő izmaival. Erzsj azóta csak a családjának élt, nevelte a. három gyereket. A kis háztájiból még pótolta is az embere pénzét, aki „táskázott” messzi építkezésekre óriás darura. Nem keresett rosszul. Három év alatt bepucolták az új, négyszobás házukat. Volt autónyeremény- betétkönyvük, és vettek új színes tévét. Erzsi motorkerékpáron vitte a piacra a friss retket, salátát, tejhasznot. Szóval éltek, bár csör- rent olykor a pohár. Erzsi ugyanis a gyárban mást is látott, másra is emlékezett: — Elmehetnénk néha kirándulni a gyerekekkel. Vagy üdülni, van rávalónk. Aztán én még harmincévesen egy külföldi útra se emlékezhetem! — A férje csitította ilyenkor: — Várj, anyám, összejön a kocsi, s akkor felszámoljuk az állattartást. Most, így kire hagynád a tehenet, a hízókat, az aprójószágot? Am; késik, nem múlik! Egy idő óta azonban csendesebben érvelt. Előfordult, hogy az addig színjózan 35 éves férfi italosán került elő útjáról. — Kellemetlenségeim vannak, a kollégákkal is.. a főnökséggel is. Szakszervezeti gyűlésen szóltam a múltkorában. s azóta maceráinak. — Ennyit mondott, de Erzsi napról napra látta, baj van. Érdeklődött, hiába. — Engem te ne félts — most így van. Egyszer kopp, máskor hopp. Lesz az még másképp, édesanyám! Egy pénteken éjjel fáradtan, álmosan, gyűrötten dobta le a táskáját az előszobában. Másnap korán serkent, szinte alig aludt valamit. Segített Erzsinek, ellátta a ir'zókat, kihúzta a trágyát az istállóból, bolondozott a gyerekekkel. Délután olyan étvággyal esett a körömpörköltnek. mint aki utoljára akar jóllakni. Erzsi kedvezett neki. Fél liter bort tett elébe, ahogy kezefejével megtörölte a száját. Öntött a poharába, s addig töltögetett, amíg ki is ürült az üveg. — Nincs több? — Estére hozok — mondta Erzsi, szombat este rádfér, lesz rá se ránts! A délután is vígan telt. A borsót ritkította a gyerekekkel a kertben, nézte, rügyeznek-e a gyümölcsfák. Később meccset nézett a tévében. Vacsora után ketten boroz- gattak az asszonnyal. Akkor kitört belőle egy kis szomorúság: ■— Te fiam — mondta óvatosan — hazajönnék én, ide a téeszbe, dolgozni. Mit vándoroljak, csavarogják a világban? Annyi ellenségem lett, annyi szurkapiszkát kapok. hogy néha már reszket a kezem a vezetőfülkében. Az éjjel is riasztott a készülék. elaludtam. Nem a munka, elhiheted, a sok piszká- lódás miatt. Erzsinek tetszett az ötlet. Nem lenne annyit távol az ura. tán még jobban boldogulnának. Kis háztáji is lenne. Menj át sógoromhoz — tanácsolta. — Az halljakend a téeszben, hátha segítene. — Holnap, — mondta az ura — átmegyek. — Holnap kirándulni mennek a gyerekekkel Pestre. az állatkertbe — irigykedett egy kicsit az* asszony. — Nincs még késő, mehetsz most is. Az ember -kapta a kabátját csak félvállra terítette, és már a kilincsen is volt a keze. Onnan szólt vissza. — Nem is mondtam, nyertem a lottón, van három kettesem és most jól fizet. Add majd oda a gyerekeknek. jut nekik 30—30 forint. Hado örüljenek. Alig sötétedett, amikor a négyes főúthoz ért. Szép tavaszi idő volt, szét se nézett Ugyan minek is? Gyerekkora óta itt élt a főút mentén .. . Nagysokára — fél falu összegyűlt addig — sejtették meg csak az emberek, ki a felismerhetetlenségig elgázolt. szétroncsolt ember. Erzsi éjszaka szaladt anyjához, s elmondani is alig tudta, nincs többé apja a három gyereknek. * * * Az elhunytat a vállalat természetesen saját halottjának tekintette. Temetésén ott voltak hatalmas koszorúkkal a munkatársak, a főnökök. Vállalták az összes költségeket. Szép búcsúbeszédet is mondtak a sírnál: hiányozni fog, üres marad nemcsak otthon, a munkahelyén is- a helye. És ígérték: az özvegynek munkát, a gyerekeknek jövőit biztosítanak. Helyette. Azóta sokszor elgondolkoztam ezeken. Milyen emberséges, szép gesztusaink vannak. Mennyire együtt vagyunk a bajba jutottakkal, a szerencsétlenekkel. És az élőkkel? A vállalatnak több a saját élője, mint a -holtja. Azokat mindig, mindenkor, mindenki vigyázza, óvja, félti? Az élőknek fontos lenne nagyon. A halál oka ugyanis — az élet! Sóskúti Júlia
