Szolnok Megyei Néplap, 1980. május (31. évfolyam, 101-126. szám)
1980-05-21 / 117. szám
1980. május 21. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Politika, közélet a képernyőn A miskolci tévé fesztivál margójára politikai magazinjában vasárnap este szokatlan szerepben láthattuk A Hét jól ismert műsorvezető-riporterét, Balogh Máriát. Ezúttal nem ő kérdezett^ hanem őt fagatták, s fesztiváligazgatói minőségben válaszolt a rádiókabaré szóvivőjének kérdéseire. Szombaton délelőtt ugyanis Miskolcra költöztek a népszerű humoristák is, hogy részt vegyenek a csütörtökön kezdődött és egy hétig tartó tévéfesztivál eseményeinek programjában, és természetesen a kabaré hagyományai szerint azért, hogy ezúttal „tiszteletlenül” magát a televíziót — gyengéit, furcsaságait, modorosságait — vegyék célba. A fesztiválról adott tudósításban látott részletek ezen a szombat délelőtti nyilvános felvételen készültek (a teljes kabaré sugárzása június elején a rádióban), ugyanott, ahol egy teljes héten át a fesztivál eseményei zajlanak, a Rónai ‘Sándor Művelődési Központban. A színháztermében felállított monitorokon a miskolciak, otthonaikban pedig az erre az alkalomra nyitott hetes csatornán a Borsod . megyeiek is az elmúlt két esztendő úgynevezett politikai és közművelő programjainak legjavát tekinthetik meg újra. Jegyzetemben persze korántsem arról szeretnék beszámolni, hogy mi is történik ezekben a napokban Miskolcon, inkább néhány általánosabb észrevételemet kívánom megfogalmazni e szemle alkalmából, hisz az efféle seregszemle, mint ez a miskolci is, a televíziót szorgalmasan néző kritikust is bizonyos tapasztalatainak kimondására sarkalljad önkritikusan kezdem: azt hiszem, kissé mostohán bánunk televíziónk politikai és közművelődési célokat kifejezetten szolgáló műsoraival, amikor elismerést, vagy éppen csak figyelmet osztogatunk. Pedig ahogy ez most a fesztiválon való új- ravetítés során is kiderült (magam is ismét megtekintettem jó néhány programot) még egy politikai eseményhez tapadó riportázs- nak is lehetnek közvetlen aktualitásán túl is olyan értékei, melyek révén időszerűségét vesztvén is élménynyel szolgálhat, s ily módon igen is kijár neki az alkotást megillető megkülönböztetett figyelem és tisztelet. Egy jó riportfilm például, mondjuk a Háború a Szaharában, Chrudinák Alajos már nemzetközi elismerésben is részesült munkája (Miskolcon is versenyben van) nemcsak ismeretekkel szolgál a nézőnek, hanem valóságos drámai izgalmakat is tud kelteni a szemlélőben. Igaz, ez a film maga is egy valóságosan véres harcról beszél, de vajon a legártatlanabbnak hitt stúdióbeli beszélgetés is, nem telítődhet-e meg az is hasonlóan drámai feszültséggel ha a riporter és alanya közötti dialógus nem szorítkozik ájtatos tudakozódásra (hányszor találkozhatunk ezzel az ártatlan módszerrel), ha benne valóban véleméA társadalmi ünnepségeken közreműködő kamarakórusok hatodik országos bemutatóját ma és holnap Szolnokon rendezik meg. A rangos zenei rendezvénysorozat ünnepélyes megnyitójára holnap délelőtt 10 órakor a Szolnoki Galériában kerül sor. Ezt követően megkezdődnek a bemutató hangversenyek. A két nap alatt huszonegy kórus lép a pódiumra,' mutatja be műsorát a zsűri és a közönség előtt. A rendezvénysorozat idején tanyek feszülnek egymásnak, és valóban az igazság keresésének és kimondásának szenvedélye munkál. Jó dolog, hogy az utóbbi időben megszaporodtak a képernyőn az olyan műsorok, amelyek közvetve vagy közvetlenül a szocialista demokrácia erősödését szolgálják, fórumai a közvéleménynek, mint mondjuk a Megkérdezzük a minisztert is. Körük persze tovább lehetne szélesíthető, de ezekben a műsorokban is csak akkor születhet meg az a jóleső iz- galon\ amelyre a fenti példákban utaltam, ha a közvélemény letéteményese, a riporter nemcsak hivatalból (őt küldte el a televízió), hanem hivatásból is képvisel bennünket. Ebben az esetben ugyanis aligha kerülhet ki keze alól úgynevezett semmitmondó, langyos riportocska. A már említett miskolci fesztivál-tudósításban ugyancsak felvillant A Hétből ismerős Baló György arca iSj aki csattanós történetben idézte fel Carter elnök tanácsadójával való beszélgetésének emlékeit, és aki csak ott volt a képen, de ezúttal nem jutott szóhoz (a rádiókabaréban majd igen), egy törékeny szemüveges fiatalember, Benda László. Képzeletben valahogy odaillett volna melléjük még a „soknyelvű” Sugár András is, hisz megszoktuk már, hogyha valahol Afrikában vagy a távoli Ázsiában valami érdemleges történik, Benda László útnak indul, ha a Közel-Keleten tűz üt ki. Chrudinák menten ott terem, ha egy másik kontinensen „megmozdul a föld”, akkor arról Sugár András tudósít bennünket, s Baló György sem rest, legutóbb az olimpiai bojkott tárgyában készített riportjában is bizonyította, hogy alaposan végére járjon a dolgoknak. Az, hogy a világban való jelenlétünk szinte természetes igényünkké vált, nagymértékben az ő riportfilmjeiknek is az eredménye. A kambodzsai tragédia pl. akkor vált igazán megdöbbentő élményünkké, hogy a Pol Pót rezsim micsoda népirtást vitt végbe a távol-keleti országban, amikor a képernyőn is láthattuk a kihalt várost, érzékelhettük a nyomasztó némaságot. Más kérdés hogy olykor többet tudunk egy tőlünk távoleső ország életének változásairól. mint egyik-másik határainkon belüli fontos eseményről. Nem az a baj, hogy a külpolitikai tájékoztatás ilyen erőteljes és körültekintően figyelmes, hanem az — akár A Hét egyes számait tekintve is — hogy ugyanez a buzgalom már ritkábban tapasztalható hazai témák felfedezésében és bemutatásában. Természetesen abban, hogy mostanában „divatban van a külpolitika”, elsősorban az utóbbi évek nem kevés nyugtalanságok okozó, növekvő feszültségei játszanak közre. ■ . annak okát is Miként a körülményekben kell keresnünk, hogy miért váltak mostanában népszerűvé olyan műsorok, mint pélnácskozásokra is sor kerül. A társadalmi ünnepeket és szertartásokat szervező irodák vezetői május 21-én délután 1 órától, a Társadalmi Szertartások Országos Tanácsadó Testületé pedig május 22-én tanácskozik a Megyei Művelődési és Ifjúsági Központban. A rendezvénysorozatot záró gálahangversenyt május 22-én este 6 órától a galériában rendezik meg, ugyanakkor hirdetik ki az országos kórusbemutató eredményeit is. dául a Gubcsi Lajos szervezte, vezette Kockázat is. A gazdaságpolitika, jólesően tapasztalhatjuk, épp a gazdasági életünkben bekövetkező változások hatására nemcsak széles körben vált az érdeklődés előtei'ébe, egyre érezhetőbben, fajsú- lyosabban van jelen a televízió műsorában is. Érdekes mód régóta menő programok is szinte megifjod- tak a körülmények hatására, így például a televíziós üzemlátogatások, a különböző gyári műsorok, sőt az olyan szórakoztató program is, mint a Siker, vagy a Házigazda-sorozat közvetve vagy közvetlenül az új gazdálkodási szemlélet kérdéseire kívánják irányítani a néző figyelmét. Vitray műsora jószerint felfogható akár az újítók fórumának is, hiszen egy-egy sikeres gondolat megvalósításának népszerűsítésével erősíti a köztudatban, s remélhetően a termelés irányítóiban is az újítók iránti fokozott megbecsülést. életünk Gazdasági most olyan szakaszába érkezett, amikor újabb és újabb fogalmak tisztázása szükségeltetik bizonyos folyamatok megismerése elengedhetetlen a legegyszerűbb ember számára is. Az objektív törvényszerűségek tudatosítása az új helyzetben való eligazodás egyik feltétele, s ebből, tudniillik a törvényszerűségek tudatosításából az eddigieknél is többet vállalhatna a televízió. És ez nem is annyira mennyiségi kérdés mint inkább a minőség problémája. A Kockázat például azért jó, izgalmas, érdekes, tehát hasznos, mert Gubcsi Lajos ott is kritizál, ahol nem szokás, ott is dicsér, ahol nem szoktak dicsérni, ott is problémát talál, ahol más még csak nem is keres, magyarán: műsora nem sematikus. Nem egyszerűen a jelenségeket írja le, hanem a dolgok mozgatóit keresi. Hányszor megesik, akár a Tévé-híradóban, de egy önálló riportban, vagy épp riportfilmben is, hogy a jelenségek bemutatásán túl a mélyebb összefüggések lát- tatására, tehát meggyőző szemléletformálásra már nem futja az erőből. Pedig épp a televízió gazdaságpolitikai tárgyú műsoraiban nincs helye a csak felszínt pásztázó riporteri naturalizmusnak. Ma este már hírül adja a rádió, melyek azok az alkotások, amelyek győztesen kerültek ki a miskolci versenyből. S bizonyára a különböző eszmecseréknek is (néhánynak magam is részese voltam) meglesz majd a hasznuk; a televízió még teljesebben tudja betölteni nem könnyű szerepét: naprakész válaszokat adni mindennapjaink égető kérdéseire is. Valkó Mihály Döntőre készül n Bi-Bá-Bo Tóta Ferencné tanárnő vezetésével már eddig ás szép sikereket ért el a szolnoki MÁV csomóponti művelődési ház tíztagú bábcsoportja. Részt vett a megyei úttörő- fesztiválon és most az országos döntőre készül. A 10—12 éves gyerekekből álló csoport tagjai két esztendeje, a Bajcsy-Zsilinszky úti iskola napközijében kezdtek el maguk készítette kesztyűs bábjaikkal játszani, s alig féléve kaptak helyet a vasutasotthon önálló, Bi— Bá—Bó szakköreként. 1 televízió Szolnokon Kamarakórusok országos bemutatója Pásztor Imre: RÉGI IDŐK PARLAMENTJE 3. Az Országház fény- és árnyoldalai Az Országház építése Az Országház, nemzeti büszkeségünk, de építése idején bizony nem örvendett valami nagy népszerűségnek. Már 1880-ban törvénybe iktatták, hogy „az országgyűlés mindkét házát befogadó állandó országházának a főváros ötödik kerületében levő Tömő téren építése elrendeltetik”. Ezek után nemzetközi pályázatot írtak ki. bár sokan azt követelték, hogy a magyar Parlament épületét csak magyar építészek tervezhessék. A vita úgy oldódott meg, hogy a nemzetközi pályázatot a magyar Steimdl Imre nyerte, ö kapta aztán a megbízást, hogy az általa összeállított költségvetésben megállapított 9 millió 546 ezer 653 forint 88 krajcárért, 450 ezer forintnyi jutalom- díjért 1894-ig építse fel az Országházat. Az összesen mintegy tízmillió forintnyi költséget a képviselők meglehetősen soknak találták. Meszlényi Lajos szerint például az épület elkészülte után azt kellene felvésni egy márványtáblára. hogy „épült... az ország akarata ellenére építették az adó executorok”. Jókai Mór, mint kormány-. párti, védelmébe vette a tervet, de felhasználta az alkalmat arra, hogy elmondja, milyen hatalmas adót kell fizetnie. „Kérem, nekem az adóm megy annyira, mint egy 1200 holdas birtok tulajdonosáénak és én naponként 12 óra hosszat dolgozom azért, hogy az államnak az adómat fizethessem”. Ha a tízmilliót és az eredetileg egy évtizedre tervezett építési időt sokallták, mit szóltak volna a képviselők ahhoz, ha előre tudják: a költségek végül is 37 és félmillió forintot emésztenek fel, és 1894 helyett csupán 1902 őszére kerül az épület olyan állapotba, hogy az országgyűlés beköltözhessen. y. A bajok mindjárt az első kapavágás (1885. október 12.) után kezdődtek, az alapozással. Az épület helyén a városi vízművek kútjai, aknái és csővezetékei nagyon megnehezítették a munkát. 1894- ben, az átadás eredeti időpontjában, csupán a bokréta- ünnepséget tarthatták meg. Már számolniuk kellett vele, hogy az épület 1896-ig, ország-világra szólóra tervezett millenniumi ünnepségekig sem lesz kész. Így hát meg változtatták az eredeti tervet, s gőzerővel hozzáláttak a díszlépcsőház és a kupolacsarnok belső kiképzéséhez, hogy az ünnepséget legalább itt meg lehessen tartani. Ez sikerült is. 1896. június 8-án, a „hódoló felvonulás” napján, amikor 89 törvényhatóság bandériuma vonult a Várba, hogy meghajtsa a zászlóit Ferenc József a szabadságharc vérbe fojtója előtt, már a kupolacsarnokban tarthatták meg az országgyűlés két házának együttes ünnepi ülését. 2. Az igazi megnyitásról, amelyre 1902. október 8-án került sor, hiányzott a király. Az ellenzéki képviselők zajos közbekiáltásokkal tették szóvá, az uralkodó tüntető távolmaradását. Egyébként sem volt semmi ünnepélyes az új Országház használatba vételében. A képviselőknek sehogyan sem tetszett, nagyon nehezen barátkoztak meg vele. A Magyar Nemzet című lap az első ülés alkalmából meglehetősen szatirikus hangot ütött meg: J,Dacára annaky hogy a Ház tagjainak már több ízben volt módjukban megszemlélni az. új hajlékot a tájékozatlanság általános volt. A ragyogó folyosók valóságos labirintusában negyedórákig keresték egymást, akik egyszer elszakadtak, s a távolságok oly nagyok, hogy még Széli Kálmán miniszterelnök úr is kedélyes bosszúsággal humorizált ily képpen: Ha az összeférhetetlenségi törvény megengedné, valamelyik képviselő: nagy joggal kérhetne engedélyt a folyosón végigrobogó vicinális építésére. A tanácskozóterem, melynek szűk mérete nyomban szembetűnik, teljesen megtelik ...” Egy dühös ellenzéki képviselő, Pap Zoltán, aki interpellált „az új Országház belső díszítése és az ülésterem célszerűtlen volta” tárgyában, mindenben kivetni valót keresett és talált: „A főrendiház üléstermében éppen olyan az elrendezés, mint a képviselőházban. Nevezetesen ott vannak azok a nagy boltíves oszlopok, amelyek a karzatot tartják, közbe pedig van ornamentikának három kis oszlop. Ez tervbe volt véve a képviselőház ülésterménél is, de keresztül vitték a főrendiházban. Ellenben nem vitték keresztül a képviselőházban, mert amikor észrevették hogy el van szabva; kiszedték az pmamentális oszlopokat és azok helyére is padokat tettek. De még akkor sem volt elég a hely. Meg kellett szűkíteni az eredetileg 60 cm-ben megállapított ülőhelyeket. Míg az első sorokban megmaradt a 60 cm, a hátsókban 40—50 cm. Aki sovány, az hátra kerül, felszólalása esetén az oszlopoknak beszélhet, még az elnököt sem látja ...” De egyáltalában érdemes volt-e ebben á képviselőházban beszélni? Egy keserű iróniájú kormánypárti képviselő),1 Barcsay Domonkos, miután végigjárta az új épületet, így foglalta össze a véleményét: — Van ebben nagyterem, kisterem, ülésterem, kupolaterem ... Van tornác, terasz, torony ... Van keskeny grádics, széles grádics, szűk folyosó, tág folyosó ... Van ablak, ajtó annyi, mint ementáli sajtban a lyuk ... Van itt minden a világon, ami a parlamenthez kell. De hol a parlament...” Az én munkámhoz tekintély kellett... Nem igazodik a divathoz, mégis úgy emlegetik: a jól öltözött öregúr. Széles karimájú kalapjával, testre szabott öltönyével és elmaradhatatlan sétabotjával naponta végig korzózza a főteret. Bándi József előbb a jászberényi Tanítóképző Intézet nevelőtanára, később a városi polgári fiúiskola igazgatója volt. Az idén töltötte be 80. életévét, és szép születésnapi ajándékot kapott; a szegedi Tanárképző Főiskola „Díszoklevelének” arany fokozatát. ötvenéves pedagógiai tevékenységéért. Fél évszázad a város közoktatásának szolgálatában. Vajon, vhogyan emlékszik azokra az esztendőkre, és mire gondol legszívesebben? — Kacskaringós útról léptem a pedagógusi pályára. Szívem szerint közgazdász lettem volna, el is végeztem az egyetemet csak... nem tudtam elhelyezkedni. Másodszor is nekivágtam a tanulásnak. felvettek a tanárképző főiskolára Budapesten. Az én tagozatom később Szegedre került, ott kaptam polgári iskolai tanári oklevelet 1929-ben. A diplomaosztás napján megtudtam, hogy a jászberényi Tanítóképző Intézetbe egy kemény kezű nevelőtanárt keresnek, és igazgatóm engem ajánlott. Már nem emlékszem, hogy valóban kemény kezű voltam, vagy csak elterjedt rólam, hogy az vagyok. Ami biztos: ezzel a minősítéssel kezdtem el pályafutásomat. aztán rajtam maradt a jelző. — Néhány év múlva kineveztek a városi polgári fiúiskola igazgatójává. Akkoriban egy fiatal pedagógus számára ez karrier volt. A polgári fiúiskolában — ellentétben a „zárdái” leányiskolával — kevésbé tehetős szülők taníttatták gyerekeiket. Azok a városi alkalmazottak, vasúti altisztek, szatócsboltjukban tengődő kiskereskedők, akik az alapműveltséget akarták megadni gyereküknek, amivel hozzájuthatnak egy szerényebb álláshoz, a tehetségesebbek pedig továbbtanulhatnak. Ezt kellett, állandó érveléssel^ kiliincseléssel, olykor vitával vagy követeléssel elmagyarázni a városházán az iskola fenntartóinak. Az iskolában se nagyon „tapsoltak” az igazgatónak, sokan jelentkeztek, többen mint amennyit felvehettünk, ezért emelni kellett a mércét, ami azzal járt. hogy a gyengébbek vagy akik nem akartak tanulni jkiestak”. •— Mi lett azok kait hkik „megmaradtak”? Biztosan szívesen gondol rájuk, s ők is szeretettel emlegetik volt igazgatójukat. — örülök, ha olyan volt tanítványommal, találkozom akiből ember lett, aki megállta helyét az életben. Hogyan gondolnak rám? Nem tudom, ami a megszólítást illeti... igazgató úrnak szólítanak. Elbúcsúzik. Megigazítja «zéles karimájú kalapját, kezébe veszi elmaradhatatlan sétabotját, és elindul békor- zózni a főteret. Illés Antal 3.
