Szolnok Megyei Néplap, 1980. április (31. évfolyam, 77-100. szám)
1980-04-04 / 80. szám
8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1980. április 4. január elején (jó huszonöt esztendővel azután, hogy elhagytam Magyarországot) Kispesten voltam. Január nyolcadikén vagy kilencedikén késő este azt a parancsot kaptam, hogy két tucat lövésszel autózzak be Budapestre (ahol kemény utcai harcok folytak), keressem meg a Miksa utcát, ott az Athenaeum nyomdát, tisztítsam meg a nyomdaépületet a németektől és a nyilasoktól, és biztosítsam a megrongálás ellen az épületet és a gépeket. Az éjszakát (mivel a nagy ágyúzás miatt nem tudtam áthatolni a Baross téren) a Kerepesi temetőben töltöttem, Deák Ferenc mauzóleumában. Kora hajnalban a szovjet tüzérség elhallgattatta azokat a német ütegeket, amelyek a Keleti pályaudvart és a Baross teret lőtték, és így én eljutottam a Rottenbiller utcába, és onnét a Dohány utcán át a Miksa utcáig. Délelőtt tizenegy óra tájt sikerült megszállni az Athenaeum nyomda épületét. Mikor ezt elvégeztem, a New York palotát tisztítottam meg, és visszatértem Kispestre újabb parancsért. Kispestről friss eeredek indultak Budapest felé, és énnekem sikerült engedélyt kapnom arra, hogy csatlakozzam egy ukrán ezredhez. Velem jött két ukrán író: Pervomajszkij, Petőfi ukrán fordítója és Ivan Le, az ukránok egyik legnagyobb regényírója. A Kispesten állomásozó magasabb parancsnokság megengedte, hogy mi hárman (és a védelmünkre rendelt tizenkét lövész) átfésüljük a várost: keressük meg az édesanyámat. Amint ilyenkor szokásos, lelkünkre kötötték, hogy vigyázzunk magunkra. Elindultunk. A Rákóczi út és a Körút sarkáig, az EMKE kávéházig az ezreddel meneteltünk, ott — két teherautóval — önállósítottuk magunkat. Kis csapatunk először az Izabella térre autózott. 1919-ben itt laktak a szüleim. Régi lakóházunk házmestere — könyvei segítségével — megállapította, hogy szüleim már jó tizenöt esztendővel ezelőtt elköltöztek a házból. Megmondta, hogy hová. A Rottenbiller utcába. Mialatt a házmesterrel tárgyaltam, tíz-tizenkét sápadt gyerek gyűlt körénk. Pervomajszkij és Ivan Le vékony szeletekre vágott két szögletes katonakenyeret. A Rottenbiller utcában új címet szereztem. Az így szerzett címen újabb felvilágosítást kaptam. Egész nap házról házra jártunk — újabb és újabb címekért —, amelyek hol pontosnak, hol megbízhatatlanoknak bizonyultak. Ötször is újból kellett kezdeni a kutatást. Néhány nap múlva Végre megtudtam, hogy az édesanyám és a testvérem egy Pozsonyi úti ház pincéjében vannak — ha élnek. A Pozsonyi úton ekkor még németek tanyáztak. Visszautaztunk Kispestre, de egy nap múlva, tizenkét kísérővel és két zsák kenyérrel már ismét Budapesten voltunk. Most a Nyugati pályaudvarig sikerült eljutnunk, de tovább nem. Szétosztottuk gyerekek és asszonyok között a két zsák kenyeret, és újból visszatértünk Kispestre. Két nappal későbben mór a Vígszínházig jutottunk el, ahol egészen váratlanul több órás csetepatéba kerültünk. Tudtommal ez volt az utolsó ütközet a pesti oldalon. Másnap reggel öt órakor Pervomajszkijjal, Ma- tyusevszkij századossal, tizenkét vöröskatonával és két zsák kenyérrel az előtt a Pozsonyi úti ház előtt állottunk, amelyiknek pincéjében — állítólag — édesanyám található. A kapu zárva. Dörömböltünk. Sokáig senki sem jelentkezett. Mikor puskatussal döngettük meg a kaput, végre választ kaptunk. — Kotródjanak innét, mert rendőrt hívok! Rettenetesen izgatott voltam. Géppisztolyt szorongató kezem reszketett. De ez a fenyegetés feloldotta a feszültséget. Hangosan nevettem. Mikor lefordítottam oroszra a különös fenyegetést, társaim ujjongtak. Aki a kapun túl állott, bizonyosan azt hitte, hogy őrültekkel van dolga. — Nyissa ki a kaput, vagy felrobbantjuk! — mondottam, nem nagyon hangosan, de félreérthetetlen határozottsággal. Aki a kapu túloldalán állott, még habozott pár pillanatig, de mikor meghallotta, hogy társaimmal orosz nyelven tárgyalok, kaput nyitott. Sovány, magas, hajlott hátú, gyűrött ruhájú, idősebb ember állott a kapu mögött. Reszketett. Pervomajszkij egy csomag cigarettát nyújtott neki — én kezet fogtam vele. Megmondottam, hogy anyámat keresem. Hitetlenkedve, bizalmatlanul nézett az arcomba. Reszketett. Pervomajszkij a kulacsát nyújtotta neki, és én biztattam a rémült embert, hogy igyon egy kis vodkát, az nagyon jó a 1945. félelem ellen. Ügy ivott, mintha kellemetlen parancsot teljesítene. Mikor visszaadta a kulacsot, bal keze fejével megtörölte száját és nagyot sóhajtott. — Szentséges úristen, mi lesz ebből?! Zegzugos úton vezetett le a pincébe. Hosszú, alacsony, nagyon rideg helyiség volt a pince. A levegője hideg, nyirkos, savanykás. A néhány gyertya sovány fénye nem tette világosabbá a termet, de szinte kísértetiessé. Ember ember hátán. A betonpadlón gyerekek, Illés Béla: Hazatérés (RÉSZLET) asszonyok feküdtek. Mellettük térdelt valaki, a másik ült, a harmadik guggolt. — Mert tetszik tudni — mágyaráz valamit nagyon zavarosan kísérőnk —, tetszik tudni, az éjszaka még egyszer itt voltak a németek, kutaittak, és azzal fenyegettek... Egy asszony talpra ugrik, és elkiáltja magát: — Az oroszok! Itt vannak az oroszok! Egy idősebb férfi a kezét nyújtja felém. Egy másik átölel, aztán — saját bátorságától megrettenve — elfut előlem, — Az oroszok! Az oroszok! Ki boldogan kiabál, ki rémülten. Ki felém szalad, ki fut előlem. Sírás és nevetés. Aztán hirtelen csend támad. A csendet egy ébresztőóra berregése töri meg. Most egy mély basszus hang száll felénk a pince mélyéből. — Isten hozott titeket, orosz elvtársak! Száz kéz nyúl felém. Száz reszkető kéz. * Amit itt elmondottam, azt sokkal könnyebb elmondani, mint megcsinálni. Mialatt az anyám címét, tartózkodási helyét kerestem, hullott a gránát — előttünk, mellettünk vagy mögöttünk, és robbant egy-egy akna. Fölöttünk a levegőben vadászgépek suhantak, bombavetők dübörögtek. A keskeny mellékutcákban a sáros, kormos havon heverő hullák, döglött lovak, felfordult, tehergépkocsik, kilőtt tankok zárták el az utat. Itt-ott égett egy ház. Másutt egy fal dőlt az úttestre. Akkor nem volt időm számot adni önmagámnak gondolataimról és érzéseimről, d,e ma tudom, hogy az öröm és félelem valami különös vegyüléke ült rajtam: boldog voltam, hogy viszontláttam Budapestet, és részt veszek Budapest felszabadításában, de éreztem Budapest minden sebét, százszorosán fájt nekem — a végre, végre hazatérő fiúnak! — Budapest anyám minden fájdalma. Ugyanakkor tisztán és világosan tudtam, bizonyosan tudtam, hogy az, ami végnek, pusztulásnak látszik, kezdet és újjászületés. Ujjongtam, hogy közel járok anyámhoz, és rettegtem, hogy későn érkeztem. Mikor a pincében száz kéz nyúlt felém, még míndjg nem tudtam, idejében jöttem-e? Mikor megmondottam, kit keresek, út nyílott előttem az embertömegben, és tízen is biztattak: erre, erre! Az anyám egy szalmazsákon feküdt, a pince leghátsó sarkában. Feje alatt (kicsi, ezüstfehér haj körítetté feje alatt) összehajtogatott, fekete szövetszoknya. Sovány gyerektestét fekete parasztkendő takarta. Szeme zárva. Sápadt ajka csukva. Már napok óta aludt. így mondták, hogy aludt, de én megértettem, hogy ájult, eszméletlen — az éhségtől. Napok óta semmit sem evett. Most lassan haldoklik... — Én orvos vagyok — mondotta egy idősebb, parasztkendős asszony. — Többször is megvizsgáltam a nénit. Nem szabad zavarni! Csendesen, fájdalom nélkül alszik el. Talán még ma. Sőt talán ... Némán állottam a szalmazsák előtt. Pervomajszkij nem értette a szavakat, de megértette a helyzetet. Letérdelt a szalmazsák mellé. Tükröt tartott anyám arca elé. Aztán megnedvesítette az élettelen arcot vodkával, megdörzsölte anyám halántékát, és vodkával nedvesítette meg az alvó sovány, kicsi kezét. Matyusevszkij százados alumínium kulacsát anyám sápadt ajkai közé szorította. — Őrnagy elvtárs — fordult hozzám Matyusevszkij —, engedélyt kérek arra, hogy kiutazzam Kispestre orvosért. Mialatt orvosra vártunk, Pervomajszkij feldarabolta a kenyereket, amelyeket magunkkal hoztunk. Az emberek, akiknek Pervomajszkij egy-egy negyed, vagy egy-egy fél cipót adott, nem akartak hinni a szemüknek. Félve nyúltak a kenyér után. Csak amikor már tőlünk messze jártak, és a kapott kenyér nem olvadt el a kezükben (mint a népmesében a Sátán ajándéka), ujjongtak fel harsányan: — Kenyér! Kenyér! Igazi kenyér! Morozov orvosezredes gondosan megvizsgálta édesanyámat. Azután hatalmas injekciót adott neki. úgy tudom, kámfor- és koffeininjekciót. A magával hozott gyorsforralón tejet melegített. A tejbe konyakot kevert, és gyöngéd erőszakkal megitatta az anyámat. Azután újabb injekciót adott, és egy kávéskanálnyi mandarinlevet kényszerített anyám szájába. Tíz perc múlva anyám kinyitotta a szemét. Egy félóra múlva megismert. Egy óra múlva, amikor már kezdte hinni, hogy nem álmodik, nagyon halkan, d,e igen határozottan előadást tartott Pervomajszkijnak és Morozovnak: — ... Mert nagyon jó nép a magyar! Nem ők gyilkoltak és gyújtogattak, hanem azok, akik a nyakunkba ültek — magyarázta meglepő és megdöbbentő szabatossággal. — Maguknak kötelességük segíteni rajtunk! Ha segítenek újjáépíteni a várost és az országot, nagyon jó barátokra találnak a magyar népben. Lehajtotta fáradt, kábult fejét, és gyenge kezével az én durva jobbomat simogatta. — Mert nagyon jó nép a magyar! — ismételte. — Éppen ezért van annyi ellensége. De neked meg kell értened, édes fiam, nektek meg kell értenetek, édes fiaim ... gy gránát robbant a fejünk fölött, valahol a második vagy harmadik emeleten. A pince mennyezetéről sűrűn hullott a ______vakolat. A gyertyák elaludtak. ’ ervomajszkij kezében kigyulladt egy nagy villanylámpa. Fényes csóvája szétvágta a rémült sötétséget. — Segítenetek kell, drága fiaim! Se gítenetek kell! — Minden lesz, mama! — felelte he lyettem Pervomajszkij. — Kapsz tejet és vajat, mama, sonkát és kaviárt, gyű mölcsöt és kávét.. . Mind,ént kapsz! — Mert jó nép ez, nagyon jó nép! — ismételgette az édesanyám, VASAS KÁROLY RAJZA Tatyjana Bek: A cseppnyi konyhában A cseppnyi konyhában négy híres, jövendő poéta a szomorúságról ágált, sóhajtozott, zajongott. Körben sötétzöld üvegek és kerekedő tepsifoltok ... És az ablakon túl a fényességes, zöld nyár szállott. Istenem, négy költő — büszke, négyféle szárnyalással, de egyazon hittel: „Persze hogy az én költeményem a legeslegjobb, szóljon bár latinul, ószlávul, vagy tolvajnyelven”. ...És én '■— irónia nélkül — a negyedik vagyok a szélen. A régi ismertetőjellel, a suttyóm cigivel kezemben, ( széles, kosárlabdás vállam — az ahmatovai sálban, s messzezengön olvasom versem a nagy-nagy világfájdalomról... A kisablak mögött, az utcán a boldog, nyári napfény tombol. (Fordította: Nyilasy Balázs) Tatyjana Bek 1949-ben született, Moszkvában él. Az MGU újságíró karát végezte. 1974-ben jelent meg „Seregélydúcok” című első iverseskötete. Jurij Aljehin: XXX Ejtőernyőst lent éri a halál... Akármilyen rövid a lebegése, Akármilyen hosszú is az esése, — Ejtőernyőst lent éri a halál. Halljátok-e utolsó szavait? Könnyű sóhajként törnek ki belőle, Csodálkozó szemmel mered az égre, Es a kékség a földre ráesik. A búcsúzó csöndbe szó nem talál, Egyifttérezve vagy szánva-dicsérve. „Meghalt, szolgálatát teljesítve . . .” Ejtőernyőst lent éri a halát. (Fordította: Migray Ernőd) Szergej Markov: Szikra Szülőhazám, szikrává te csiholtál, Tarts számon engem majd, ha üt az órám. Én nem lobogtam tüzoszlop gyanánt, De lángra gyújtanám az óceánt. Ki tudja még, hogy milyen messze vet, Hová hajt tűzforró lehelleted? Szülőhazám, ha elhamvadok én. Te tovább lobogsz a két féltekén. (Fordította: íresik Vilmos) Szergej Markov szovjet—orosz költő 1906-ban született. Első verseit 1924-ben publikálta, majd elbeszéléskötetei jelentek meg. Verseskötetei mellett utazás- és felfedezéstörténeti müvei vannak, amelyek közül néhány idegen nyelven is napvilágot látott. MOHÁCSI REGQS FERENC RAJZA
