Szolnok Megyei Néplap, 1980. április (31. évfolyam, 77-100. szám)
1980-04-27 / 98. szám
8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1980. április 27.---------- együnk KrisztiánM é rt, a kórházba. Szólítják. Kijön az _______ egyenhálópizsamában, tétován, sután. megnyúlva, a szeme alja tört és vörös és azt hiszem, hogy sír. Először látjuk hat nap óta. Az anyja egy pillanatra meg se ismeri, már nem jól lát a köny- nyektől. Ez a fertőző osztály. Csak az egyikünk mehet beljebb, a fürdőszobába, átöltöztetni. Krisztián nem szalad a feleségemhez, azt mondja éppen; most akartam hazamenni, sírtam utánad, és már szalad is be a kórterembe, hozza ki ölében a játékokat! S mégegyszer fordul, aztán ugrik az anyjához. Hallom, hogy sír. A fürdőszobában vannak, öltözteti az anyja. Közben látom a többi gyereket. felállnak az ágyukon, az ajtóhoz nyúlnak és riadt szemmel figyelnek. Felveri őket Krisztián, de inkább irigykednek, ahogy látják, őmár szabadulhat. Szégyen- kezem, ahogy ott állok, tehetetlenül, se rajtuk, se magamon nem segíthetek. Aztán már szalad a kisebbik fiam, ölbe kapom és nem teszem le hazáig. Még sír, az anyja nem tudta megvigasztalni, én rögtön letörlöm a könnyeit, kicsit talán aljasul azt mondom: — ha sírsz, nem engednek haza a kórházból. Erre elhallgat. Az úton már dúdol. Vagy legalábbis azt hiszem. Sokat jártunk együtt azelőtt, ha jó kedve volt. mindig dúdolt, énekelt, a maga költötte dalokat, még a villamost is felverte gyakorta. Ott van a nyakamban. A téren meglátja a pattogatott kukoricát. rögtön veszünk, de nem egy csomaggal, kettővel, hogy a bátyjának is jusson! Felbontom a kukoricát. Várunk a buszra. — Hozd haza a macimat is. Ezt nem szeretem, ez új, ezt te vetted, a régit hozd haza! Nem ismerem meg ebben az új ruhában, nem ismerem meg. Nem ismerem meg. hiába — szajkózza a fiam az ajándéknak. — Ne hagyd a régit a kórházban! Vörös a szeme alja, szinte száraz és ráncos. Kicsit idegen ez a gyerek, más. Az orra töve is vörösük. Sovány. Otthon rögtön birtokba veszi a játékait, közben vetkőztetjük, nevetségesen vékonyaik a lábai, a kövér, dagi Krisztián oda van. Kezd magára találni. Olyan sápadt az arca, mint a kréta, de már lötyög: — Sokat sírtam, mindig csak sírtam, egyedül játszottam, nem adtam oda a játékomat a gyerekeknek. Nézem Krisztiánt, Már minden a régi. csak a hangja nem. Lassabb, vékonyabb, vontatottabb? — Miért hagytatok ott? — kérdi. — Megváltoztál Krisztián, nem az a gyerek vagy — mondja Imike, a nagyfiam. — Te vagy a ronda, bántod a saját testvéredet? Itt aludtam régen, itt születtem, itt álmodtam. — Miért mentél el a kórházba? — De visszajöttem. — Ki főzött jobb kaját, a kórház vagy édesanya? — Édesanyám. Tudod már. hogy a régi vagyok? — Mit adtak? — Krumplit, répát, virslit. tormával. — Eredj már! — Azt ettek a felnőttek is — mondja Krisztián, ösz- szetévesztve a tormát a mustárral. — Éhes voltál? — Éhes. — Ha okos gyerek vagy, ákkor válaszolsz .— nyaggat- ja Imike —. a többi gyereket meglátogatta az anyukája? — Nem. — Sírtak? — Nem. — A többi gyerek kivel álmodott ? — Ök is az anyukájukkal — és most hirtelen elpitye- redik Krisztián. Az ölembe ugrik és zokogva mondja: — Csináltass egy gyógyszert, varázs-szert, hogy mindig gyerek maradhassak! Rossz, ha megnövök, nem szeretnék felnőtt lenni! Megdöbbentünk. Most az anyja kérdezi a gyereket: — Rossz volt bent? — Leestem és koppant az fejem. Nem jött oda senki megsimogatni — mondja Krisztián —. sírtam és felmásztam az ágyra. A játékaim nem adtam oda a gyerekeknek. — Ki vitte a játékokat? — Nem tudom. — Ott voltunk melletted, csak nem láthattál, mert nem mentünk be a te szobádba — mondja a feleségem. — Vigyáztatok rám? — Vigyáztunk. — El akartam lopni a tálcát. amin a tű volt, hogy megszúrlak benneteket, hogy ne öregedjetek meg, de nem adták ide — mondja Krisztián megkönnyebbülten. És hallgatjuk, miket mesél. — Ott volt velem a kisoroszlán — ami itthon a könyvespolcon áll —, ráült a bilire, és bejött velem a fürdőszobába, ráálltam a hátára és belenéztem a tükörbe. Azt csinálta, hogy amikor aludtam, beleénekelt a magnólyukba. bömiböltette, megint felzavart, hogy játszunk, mindig várat akart építeni velem, de nem tudtam vele játszani, ő nyerte meg, övé lett a magasabb vár, lehagyott engem, négy keze volt. A fürdőszobában is leestem a hátáról. Ropogtatja a ropit. A zacskóban marad néhány szál, beleteszi az íróasztalom fiókjába. Hozzám fordul és azt mondja: — Ne feledd el a jóságomat! És megint átvált a kisoroszlánra. — Ott aludt az ágyam alatt a kis pléden, de senki se látta. Az első nap azzal fogadott, a doktornő; jól van Krisztián, most húztuk ki az ágy alól, valamit kereshetett ott. — Hiába mondtam a nővérkének. hogy hazamegyek, azt mondták, majd ha fagy. Ha jó leszel, akkor felnősz! De én úgyse akaróik felnőni, kisgyerek akarok maradni, veletek akarok maradni. Magához húzza az új macit. — Olyan rossz ez, hogy most is horkol — mondja és verni kezdi; — nesze, nesze! Nem a régi. nem ismerek rá, azt a másikat szeretem, — Az rossz kis vacak volt. s még nem gyógyult meg. — Nem baj. azt szeretem. — Sokat változott ez a kisgyerek, nem a régi — mondja a feleségem —, az boldogabb volt. Mikor talál vissza magához? — Mikor hozzák vissza az én játékaimat? Olyan, mintha az orrából beszélne, kicsit vontatottan is. Nincs lendülete. Előtte úgy szaladgált itt a lakásban. . nem vigyázott magára, beverte a fejét is az ajtókba. Most nem szálad. Ül és nézi a meséskönyvet. Hogy lenne nekünk idegen? — gondolom. — Hiszen még jobban szeretjük, ha lehet ennél jobban szeretni. De valami van rajta, benne, ami még idegen. — Mindig gyerek maradok — jelenti ki. — Ha annyira akarod. — Hu, de jó, hu de jó! — kiabálja Krisztián és körbejárja a szobát. Végre — gondolom. Aztán a mackóhoz ballag, egyiknek beragasztja a száját ragtapasz- szal, a másiknak a füle fáj, gyógyítgatja őket. Aztán megint elvékonyodik a hangja; — olyan szomorú vagyak, hogy ez nem a régi macim. Miért olyan sárga színű ? — Új ruhát kapott, — Ez nem is a régi. — Honnan tudod? — kötekedik a bátyja. — Okos vagyok és tudom magamtól. — Te kit szerettél a kórházban? — Csak egy nénit. — Akinek mesélhettél? — Igen. Mesélj nekem! — mondja Krisztián határozottan. Az anyja mesélni kezd. Közben virslit készít és jaf- fát, el-elakad a mese. Erre Krisztián dühbe jön: — azért is haragudok. nem bo- csájtok meg, most már nagyon haragos vagyok, nem hallgatom a mesédet, nem foglalkozom veled! A feleségem új mesét kezd a tizenkét fejű sárkányról, de Krisztián két mondat után már közbevág, és mondja az ő saját szerzeményeit; — az én kis oroszlánom kitolt a nővérekkel, hiába vágták le a virsli végét, a kis oroszlánom mindezt összeszedte és megette. A biliket is kicserélte az ágy alatt. — A sárgarépát megetted? — kérdi Imike. — Én nem, a keserű gyógyszert is kiköptem a kagylóba, amikor a nővérke nem látta. risztián már ismét a régi. Vagy csak azt hisszük? Nem lehet tőle egy pillanatra sem szabadulni, meséli az élményeit, hogy azt mondták a nővérek; törölje csak maga a fenekét, ő már nagyfiú. És ott nem lehetett rosszalkodni, de amikor nem látták, átugrott a másik ágyra, pedig le is esett, mert a szélére lépett. Hiába hívott bennünket, csak nem mentünk oda és ő bőgött tovább. Sírt minden éjszaka és kiabált utánunk. Aztán a feleségem a virsliből levágja a végit, mire pöröl a kisebbik fiam. — Vedd tudomásul, hogy haragos vágyok, mert le akartad vágni! Ronda, hülye vagy! — Igazad van. hülye vagyok, mert nagyon szeretlek — hallom. Kezdek azon gondolkodni, ideje lenne dolgozni, már valamennyien itthon vagyunk. Sz. Lukács Imre Krisztián hazajön Huh István Késik Késik a tavasz Március közepe van és még mindig havazik Késik Ezerkilencszáznyolcvan lakás kulcsátadása Késik A nyárfa-levélzés pedig elhasználhatatlan Május első napján a felvonulás Késik A tengerbe zuhant repülőgép összes utasával Négy és félmilliárd évet Késik A kiskapukat befalazó Kőműves Kelemen felesége Immár tudja sokkal jobb kötőanyag a cement Késik Népgazdasági érdekből p folyókba ömlő mérgező anyagok betiltása Késik Késik a tavasz Március közepe van és még mindig havazik Késik a fecske nem csak az amely nem csinál nyarat---------------------------------------------------1 ____________________ Mattioni Eszter: Bárányj nők Pap Gyula: Öreg munkás Bistey András: Kézsmárki úr élyre nyomta az \ 3\ ásót. a puha földbe, } V i rátámaszkodott. — És azt tetszik ismerni, hogy „Hozz 51 száz _■ürügyet, mondd azt. ogy más szeretőd van / ésleltesd csak az éjt. s nő sóvár szerelem. / Hogyha aragjában hajadat megté- i, fölözd le: / drágán add, a soká esd a bocsánato- ért.” Catullusra gyanakodtam, de em voltam benne biztos, ondoltam, jobb, ha hallga- )k. Csúfondárosan nevesít. — Propertius elégiának egyedik könyve, ötödik sza- asz, valahol a közepén, a armincadik vagy a negyve- ediik sor táján. Feslett pulóver volt rajta, ír fölt os. bő nadrágja a leg- isebb szellőtől is zászlóként íbogott. Nedves gazt égetett a zomszéd, a sűrű, kesernyés üstöt fölkapta a szél. megingatta. azután lecsapta köénk. Könnybe lábadt a zemünk. Kézsmárki úr kö- ögött. — A szépeket szereti a üst — mondta. Nevettünk. — Nem tetszett fölismerni verset. Nagyon elégedett volt. Kifordított néhány ásónyi földet, mosolygott. — Már a gimnáziumban is szerettem a verseket, most meg minden héten ekkora szatyorral megyek a könyvtárba. Széttárta a karját, a világon sincs olyan nagy szatyor. — Ha érettségizett, miért nem vállal más munkát? Elkomorodott, némán ásott egy darabig de nem bírta sokáig szó nélkül. — Azt nem mondtam, hogy érettségiztem, csak azt, hogy jártam gimnáziumba. Hét és fél évig. Akkor muszáj volt abbahagyni. — Kicsapták? — De kíváncsi ma a szerkesztő úr! Hát kicsaptak, nem mondom, kicsaptak az ország összes középiskolájából, fél évvel az érettségi előtt. Az egész úgy kezdődött, hogy az igazgatónk, egy ötvenes, kövér, kopasz ember, egyszerre megbolondult, és feladta az agglegényéletet. Ez még nem lett volna olyan nagy baj. legföljebb neki, de a felesége harminc évvel fiatalabb volt, a fene tudia, hogy kerültek össze. Jó kiállású gyerek voltam, egy kicsit öregebb is a többieknél, már a huszadik évemben. Bajuszt növesztettem, a bőröm barna volt. nem ilyen sárgás, mint most. Edit kiscigánynak nevezett. Az igazgatónőt hívták Editnek. Gondolhatja .. . Előbb pletyka, azután nagy skandalum, hát így esett. — Mikor történt ez? egyvenegyben. Azon N nyomban elvittek katonának. No. ott szerencsém volt, az első héten fogságba estem, az Uraiban vészeltem át a háborút. Már negyvenkilencet írtunk, amikor elgondolkodhattam, hogy merre tovább. Szerettem volna befejezni a gimnáziumot, de apám. szegény, azt mondta: „Ne men j te ezeknek az iskolájába! Még csak huszonnyolc éves vagy, várj egy keveset, amíg eltűnik ez a rendszer, majd akkor mehetsz iskolába”. Nagy marha volt. az apám, Isten nyugosztalja, csak én voltam nagyobb nála, mert hittem neki. Dolgoztam itt is. ott is. Sztálinvárosban. Komlón, ahol éppen többet fizettek, és vártam, hogy majd eljön az én időm. ötvenhatban harmincöt éves voltam, akkor már nem élt az öregem, másfél évvel korábban szívszél'hűdés Végzett vele. „No Kézsmárki” — gondoltam — „most fogd meg az isten lábát, alighanem ez az utolsó lehetőséged!” November közepén irány az osztrák határ! Sikerült kijutnom Angliába. Először bányában dolgoztam, azután udvart söpörtem egy gyárban. Hamar elegem lett az egészből. Szóval már ötvennyolcban eldöntöttem, hogy hazamegyek, de csak hatvanegyben szántam rá magam, negyvenéves voltam akkor. Segédmunkás lettem itt a papírgyárban, de ások gőz megártott a tüdőmnek, vért köptem. „No, Kézsmárki” — mondtam magamban — „most elpatkolsz!” De meggyógyítottak, egy évig táppénzen voltam, meg sza"- natóriumban, hát az igen, az aranyélet volt. egész nap olvastam, meg heverésztem, de hát vége lett sajnos, meggyógyultam. Azt mondta az orvos, hogy olyan munkát keressek, amit a szabadban kell végezni. így lettem hatvannégyben utcaseprő. Jó munka ez, nem tudóim, miért nézik le. Leszúrta az ásót. cigarettát sodprt. Nyirkos szél támadt, Kézsmárki úr megborzongott. — Visszajön a hideg. Nehézkesen fölállt, elballagott a csonka szilvafához a kabátjáért. — Megizzadtam a munká-
