Szolnok Megyei Néplap, 1980. március (31. évfolyam, 51-76. szám)
1980-03-30 / 76. szám
1980. március 30. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 9 Somogyi Győző rajza Szabó Lőrinc: Veress Miklós: A földvári mólón Partra dong a tó: nagyítóüveghúsa alatt ingó terméskövek dagadnak-fogynak, ahogy éleik szöge a híg kristályban megtörik, szűkül vagy tágul: a dirib-darab roncsok együtt emelik hátukat, torz teknősbékák, a vízzel, amely szabályosan lüktetve futja el mohos lapjukat, aztán lecsorog a fél vagy negyed ütemkésés konok játékával kontrázgatja saját lélegzetének nyugodt ritmusát. Nyíló récék kereszthálózata borzong egymáson át ide-oda, s lent, a napsütötte fenékhomokon, hol halak húznak, lehelletfinom árnyuk együtt fut s együtt tűnik el a fénytörés színörvényeivel, mert máris új hullám nő és üveghúsa alatt a torz terméskövek megint dagadnak-fogynak: tizenöt másodperc telt el, s két hullám között, mely jött s elomlott, most megint csorog a sok kis csurgó, fecseg és locsog, s megint árnyat húz a fenékre a felszín futó recehálózata, — s mindez folyton így ismétli magát, így, e játék, az örökléten át, így, e léhaság, s túlél minket is, és túléli ellenségünket is, túl, ez a semmi, ez a tünde kép, túl a királyok, hősök és a nép minden jövőjét: jelentéktelen, mégis másod, rettentő Végtelen! Szabó Lőrinc 80 éve. 1900. március 31-én született. Kórházfolyosón Már értelmetlenül: ki itt belépsz Már érthetetlenül: minden reménnyel A csöndtől melyet Sztravinszkij vezényel lepereg Íme arcunkról a mész akár a templomról amit nehéz évszázadok omlasztanak szerteszéjjel s még fölsikolt a sípjaiból éjjel az iszonyat — hogy volt nagy és egész Kilép a teremtésből ki belép itt — vagy találóbb: őt az anyaméh magából kivetette mindörökre Mint boncasztalon fekvő kettészelt agy skizofrén álmaival végre fölhagy s minden reménye már egy csorba bögre ___________________________________________________________ Packázok a hivatallal Kedves Hatóság! Alulírott azzal a kéréssel fordulok a Kedves és Tisztelt Hatósághoz, hogy részemre gebines kisvendéglőt kiutalni szíveskedjenek. Kérésem jogosságának indoklására a következőket tudom felhozni: 1. Több mint tíz éve kizárólag azzal foglalkozom, hogy irodalmi műveket hozok létre. Népköztársaságunk polgárai kulturális felemelkedésének és szórakoztatásának érdekében. Ebbéli munkásságomat számos napilap, folyóirat. három önálló kötet és sok antológiáiban való szereplés igazolhatja (köztük olyanok is, amelyek a nem szocialista országban jelentek meg, tehát ezáltal hazánk konvertábilis valutakészletét gyarapították; ugyanez a helyzet az előbb nem említett filmmel és a tévéjátékokkal is.) 2. Az utóbbi időben (itt !meg kell jegyeznem, hogy kérelmem leadásának idején éppen negyvenharmadik életévembe lépek), na szóval elég az hozzá, hogy az utóbbi időben lelassultam, stílusom nehézkessé. témaválasztásom periférikussá, egykor nagyra értékelt iróniám pedig csikorgóvá. sőt fogcsikorgóvá vált; félő. hogy ilyen körülmények között nem tudnám méltó módon képviselni hazánk irodalmát (természetesen az öregfiúk buli-meccsein ezentúl is szívesen részt veszek.) 3. Az irodalmi pályán eltöltött hivatásos tevékenység meggátolt abban, hogy diplomára vagy szakmára tegyek szert, ezért magyarán szólva egyszerűen analfabéta vagyok. 4. Semmiképpen sem szeretném vállalni bármely jóakaraté buzdítására sem. hogy tisztességes munka és kereseti lehetőség hiányában a nyugdíjkorhatár eléréséig a szenilitásomat bocsássam áruba. 5. Mint arról a Tisztelt Hatóságnak hozzám hasonlóan tudomása van, az ilyen gebines hogyishívjákoknak az irodalommal rokon területeken már kialakult gyakorlata van. (Ezt csak annak bizonyítására említem, hogy nem kérek lehetetlent, sem pedig valami képtelen ostobaságot.) 6. Feltétlenül mellettem (vagyis a Tiszteletteljes Kérelmem mellett) szól az is, hogy sok gebines kisvendéglőtulajdonossal, de akár néhány hasonló ügyben netán folyamodó írótársammal ellentétben, kitűnően főzök bármilyen ételt; és nem szakácskönyvből, hanem csak úgy fejből, mert nekem ahhoz különleges érzékem van, ez nálam „a természet ajándéka”, ahogy ezt egy szovjet hölgy mondta a tévében arról a burját-mongol énekesről, aki egyszerre két hangon énekelt a Röpülj Páva című műsorban; de ha már az esetleg szintén folyamodó kiöregedett nőtársaimat említem, meg kell jegyeznem, hogy szívesen alkalmazom őiket a rendelkezésemre bocsátott vendéglátóipari létesítményben mint felszolgálókat (abban az esetben, ha szállodaszerű intézményről lenne szó, természetesen hajlandó vagyok a portás, a londiner és a liftesfiú állását is rendelkezésükre bocsátani). Azt hiszem, a fentiekben részletezett indokaim elegendőek ahhoz, hogy a Tisztelt Hatóság az emberiesség (humanizmus) szellemében döntsön szerény kérésem mellett. Hogy magam is hasonló szellemről tegyek tanúbizonyságot, kijelentem, hogy abban az esetben, ha a gebines kisvendéglő megadása jelenleg nehézségekbe ütközne. hajlandó vagyok elfogadni kisebb borkimérést, presz- szót vagy butikot is. (De! És ezt csupán a Tisztelt Hatóságban megbúvó bürokraták számára írom: Hogy engem ennyi évi gü- rizés után végképp ikisem- mizzenek és csak úgy egyszerűen passzra vágjanak, hát olyan isten nincs! Mert tudok én egészen más hangon. vagy ha éppen az kell, hát egészen más stílusban is beszélni, satöbbi, satöbbi: elnézést a kitérőért, dehát mi a fenének ír az ember egy egész országnak éveken keresztül. amíg a fiatalsága tart. ha még ennyit sem érdemel !) Bízva a Tisztelt Hivatal jóindulatában maradtam kérésem teljesítését előre is köszönve szerető hívük: Császár István Bényi László rajza — iMiért, nem llehet? A televízióban is mindig ezt mondják, a Hét-ben — Nem egészen ezt mondják. illetve nem arról van szó. hogy mindenütt lehetne háború. — De ha mégis, akkor hova megyünk, mert nálunk nincs pince a házban. Ahol te laksz, ott van? — Nem. ott sincs. De ti majd átmentek a szomszéd házba, ott van. — És ha te akkor nem vagy velem, akkor te hova mész? — Hát majd egy olyan pincébe, amelyik a legközelebb lesz hozzám, de egyébként is.... — és abban a pillanatban Simon nem tudott ellenállni a gondolatnak, hogy meg ne kérdezze ezt a tízéves magyar állampolgárt, mi a véleménye, mondjuk, a neutronbombáról. — Te — mondta Simon —, képzeld, feltaláltak egy olyan bombát, ami csak az emberekben csinál kárt. szóval... — Meghalnak, azt akarod mondani. — Igen. A tárgyak, a házak, satöbbi megmaradnak. — Egy olyan bombát, ami kicsinálja- az embereket? Ezek tiszta hülyék. — Tökéletesen igazad van. kis Bori alig észrevehetően megszorította Simon ujjait, ás a férfinak megint az egyetemista lány jutott eszébe. — És ha ledobnák a fejemre, akkor a játékaim megmaradnának, csak én halnék meg? — kérdezte a kislány pár méter után Simontól. — Hát ezt egész pontosan nem tudom, de... — Az előbb azt mondtad, hogy a tárgyak megmaradnak, szóval a játékaim is. — Igen, lehetséges. — „Tényleg lehetséges, hogy ez így van?” — töprengett Simon. — „Micsoda marhaság. De neki világos a képlet: ő meghal, a játékai maradnak... Most mit mondjak? Csak én lehetek ilyen ökör. hogy egy tízéves gyerekkel a neutronbombáról fecsegek”. — Tudod, össze kellene szedni a tolvajokat — kezdte hirtelen Borcsa —. meg azokat az embereket, akiket mindig szidsz, akik rosszak, össze kellene őket hívni egy nagy rétre, és az ő fejükre pottyantani azt a bombát. Aztán kész. nem lenne többé bomba. — Azt hiszem, ez nem a legjobb módszer. Arról nem is beszélve, hogy gondolhatod. nem egy darabot gyártanak belőle. — Hát mennyit? — Többet, gondolom, de az is lehet, hogy még nem gyártanak, csak majd később. — Hát hülyék ezek? — Hülyék. De te ledobnád azt a bombát más emberek fejére? — Én nem, dehogy. Nem is tudnék repülőt vezetni. — De ha tudnál? — Akkor sem. Félnék. — Mitől? — Hát mégiscsak meghalnának. — Te mondtad az előbb, hogy a rossz emberekért nem olyan nagy kár. — Hát ez így problémás — mondta Borcsa, és mivel egy újságos bódéhoz értek, elengedte Simon kezét, és a bódé elé lépett. A szokásos hétvégi újságvásárlás következett. utána ki-ki a maga sajtótermékébe belelapozott. Mint egy nyugdíjas házaspár, állva böngészgették, csemegézték az újságokat, mire számíthatnak, ha majd leülnek olvasni. Aztán séta tovább. — Megvan — mondta hirtelen Borcsa. és ismét megfogta Simon kezét. — Mi van meg? — Hát, hogy mit kell csinálni azzal a bombával. — Mit? — Sok van belőle? — Nem tudom. — Azt kellene csinálni, persze csak akkor, ha nem lenne belőle sok, hogy azt a pár darabot elvinni valami üres térre, mondjuk a sivatagba, és ott felrobbantani, egyet meg múzeumba rakni. — Múzeumba? Oda meg minek? — Hát hogy lássák az emberek. mit nem szabad csinálni. Te mesélted a múlt vasárnap, hogy van olyan múzeum, ahol kiállítják az ilyen háborús bigyökat. — Bigyókat? — Fegyvereket, na. Hát akkor egyet ebből a bombából is ki lehetne oda állítani. írni kéne egy levelet annak, aki csinálja, és megírni neki az ötletem. — Levélírással nem megyünk semmire, Borcsa. Én már csak tudom. Sokszor fájdalmat okozunk egymásnak, ha... — Ha háborúban vagyunk önmagunkban. — Önmagunkkal, de ez hogy jutott eszedbe? — Te vagy most ilyen háborúban. azt mondtad. És én tudom, mi az. — Na mi? — Hát az anyutól és tőlem azért kellett elköltöznöd, azért váltatok, mert az anyu levelet írt neked, hogy mást szeret. — Ezt honnan veszed? — A nagypapa mondta az anyunak. múltkor, amikor veszekedtek, hogy „még ahhoz sem volt bátorságod, hogy megmondd annak a szerencsétlen Simonnak, mást szeretsz, inkább levelet firkáltál”. — Borcsa a nagyapját utánozta, Simon pedig mosolyogva hallgatta, és még a szája szélén egy kesernyés mosollyal mondta Borosának: — Tudod, én mindig ilyen leveleket kapok, azért mondtam neked, a levelek... — elhallgatott. — Szóval a levelekkel sokszor sebeket osztogatunk egymásnak, mint a háborúban. Levél-sebeket. át akkor ki kellene állítani azokat a leveleket is egy múzeumban, nem igaz? — Ez látod, lehet, hogy jó ötlet, de a legjobb lenne meg se írni azokat a leveleket. — És akkor most együtt élnél te is velünk. — Hát ezt nem tudom. Ez problémás. — Szóval most nagyon problémás vagy magaddal. — Nagyon. — Simon megsimogatta Borcsa haját, amit volt felesége ügyesen copfba font. Borcsa pedig az ujjait úgy fűzte Simonéba, ahogy a.' egyetemista lány szokta, Simon lehajtott fejjel cipelte a vasárnapi sétálók között a keresztet. A sajátját.
