Szolnok Megyei Néplap, 1980. március (31. évfolyam, 51-76. szám)

1980-03-23 / 70. szám

8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1980. március 23. Apáti Miklós: Vihar Akinek arcára fényt rajzol e vihar, talán beletisztul, s gyógyul, s rajonghat is úgy, ahogy senki se még, és soha senki. De élve utolsó pillanatát, éli-e azt, ami élet, ami éltet, ami végső, ami egy pillanat és mégis örökétig zengés? Hallod-e öt, és hallottál-e mást? Éltél igazán más étetet is. Élhetsz-e majd újra oly életet, ami tán nincs is? Sírni hallod-e őt? Húsa zeng, s hiába. Félsz? Sírsz? Ö vígasztal, ringat, és arcodba sír, ha vársz, ha remélsz, hihetsz, ha szeretsz. Gyűlölet álmodik rólam, de szavam nem bánt ha hozzá beszélek, — tiszta vagyok már e lucskos viharban. Hiszem és hihet. Csanády János: Látogatók Látogatókkal telnek meg az esték, kik társaságom megkeresték 25 év múltán, kiket soha nem kellett keresnem, mert mostoha sorsunkat összemosták a napok, munkásszállók és diákotthonok népe jön hozzám estebédre, és én bort nem, csak verset adhatok, egy-kézbe fogva kenyér, szalonna, s hagyma — falatoznak ügyesen bicskával vers-étekre hagyva, s mondom: íme, teste lön az igének, és száll fölöttünk bús szeráfi ének. Csíki László: Kit így szeretnek... Kit így szeretnek, annak nem szabad rossz bőrbe búni, sem bánatokba — • az egyenes legyen, s mintha csak táncolva szememből kiforogna. Nem lophat ki apránként a létből a semmibe is elcsorgó tejed, öröm, mit máshol kell betöltened, sem testedből szakított gyermekek. Mit szeretek itt, ha te is elfogysz, akár a málnacukor a számban? Elszerettem a testet tetőled, hogy így lebegsz most, lélekre váltan? Másnak nem jutott már énmiattam belőled: hát nekem hagyd meg magad — Rossz bőrbe búni — már én is rossz vagyok — kit így szeretnek, annak nem szabad. ire ifjú Kásahegyi Krisztián elvégezte a jogok tisztában volt vele, hogy a halálbünte­tést nem ő fogja eltörölni. De ha már egyszer van egy dip­lomája, azt használni kell. Ebben főtt most az egész család feje. Apu rögtön az elején elmagyarázta, hogy maga mellé nem veheti. A Közélet Tisztasá­gát Őrző Szabványügyi Egyesülés he­lyettes vezetőjének beosztásával sajnos ez összeférhetetlen. Természetesen nem holmi kezdőknek való munkakörben akarja a fiát indítani. A mai világban minden tisztességes családapa olyan kezdősebességet ad a gyermekeinek, hogy állhassák a versenyt azokkal is, akiket netán tisztességtelen előnyökkel bocsátottak szárnyra. — Az élet zava­ros víz fiam! — sóhajtott az atya, majd így fűzte tovább : —Tele van vérszopók- kal, ragadozókkal, majd meglátod! Hol van az megírva, hogy mindig a tisztes­ségesnek kell a rövidebbet húznia?!... Újra sóhajtott, még mélyebbet az előb­binél, és felhívta Góthaytt. Góthay Ede volt az örök rivális. Az egykori osztálytárs, kishíján Krisztián apja, a zöld-pirosak elnöke, évek óta a Munkaerő Létszám Ésszerűségi Fel­ügyelet egyik általános igazgatója. Író­asztala, gazdájára jellemző szerénységgel lapult meg a filodendronok árnyékában. Kásahegydnek sokáig kellett hunyorog­nia, mire észrevette emberét — a bőr, háziszőttes, bronz, agancs-keretes és faragott naptárak mögött. Az igazgató cuppantott még egyet a telefonkagyló­ba, és már pattant is fel, hogy vendége elé siessen. Kezet ráztak, örültek meg- ütögették egymás pocakját. Kásahegyié volt a nagyobb. — Én lovagolok — jegyezte meg Góthay. — Fene a dol­godat, te mindig úr voltál — nevetett a másik, aztán két konyak közt eldüny- nyögte, micsoda faramuci helyzeteket produkál az élet. Épp amikor a legna­gyobb szükség lenne egy tehetséges, fiatal diplomásra, egy nagyon fontos munkakörbe, ippeg akkor végez a fia, mert mikor végezzen az is. apropó, .a te fiaddal mi van, dehát a saját fiát nem veheti maga mellé az ember hat­ezerért ... Hatezerért bizony, ez egy ilyen fontos munkakör, dehát én tehe­tem meg a legkevésbé, és ez így is van rendjén, gondoljunk csak bele...!. A nagy rivális belegondolt, és meg­értette a problémát, oda-vissza. Nem­sokára felkacskaringózott szivarfüstje közt valami elgondolásféle. — Persze csak hangosan gondolkodom — düny- nyögte óvatoskodva —, de talán tudnék ajánlani neked egy tehetséges fiatal­embert ... No, természetesen neked kell majd meggyőződnöd róla, de aZt hi­szem, nem lesz kifogásod... A te fia­dat meg talán éppen tudnám használni, hasonló munkakörben, mint amiről szóltál az imént... A régi barátok széles mosolyával vál­tak el, csak amikor magukra marad­tak, tűnődtek el kissé. Szabad státusza természetesen egyiküknek sem volt. Az volt a szerencse, hogy egyiküket sem ejtették fejre kiskorában ... — Cső hercegem! — szólalt meg egy széles napszemüveg a verőfényben szik­rázó teraszon épp abban a pillanatban, amikor a másik szemüveg a szájához emelte cinzanóját. — A tiédbe, őrgrófom! •— kiáltotta meglepett örömmel ifjú Kásahegyi Krisztián, amikor az első szemüveg alól kinyúlt egy kéz, és a szemüveg kissé feljebb pöccent az orron, mely a pom­pás keretet hordozta. Góthay Rudi tárult 'fel teljes életnagyságban, Krisz­tián gimnáziumi osztálytársa és több­nyári haverja. A barátság időközben ugyan elsikkadt, mert Rudi a Közgázra, ment, és teljesen belemerült a leme­zekbe, míg Krisztián maradt a vitorlá­zásnál, és képes volt egész nyáron egy kazettás magnóval rongálni a dobhár­tyáját — a férfikor küszöbén azonban örömmel álilítgaitjuk talpra a kamasz­kor bőségében útszélre szórt nexusain­kat. őszinte érdeklődéssel szemlélget- ték egymást. Illetőleg egymás oldalán a szőke meg a fekete lányt. A lányok olyan kacéran mosolyogtak keresztbe, a barátjuk barátjára, mintha az lenne a barátjuk. A barátok hamar helyre­tették magukban a lányokat, hogy min­den figyelmüket egymásnak — és csak kisebb részben az italuknak — szen­telhessék. — Hol melózol? — hangzott el már az első percben, bizonyságul, hogy a munka csakugyan valami olyan köz­ponti hogyismondják, ami még az olyan fiatalemberek tudatát is meghatározza, akik akár a legutolsó közös házibulijuk emlékein is órák hosszat kérődzhetné- nek. — Hát az tiszta kabaré! — túrt a sörényébe Rudi, majd hátravágta ma­gát a fonottas széken, néhány tőmon­datban vázolta munkakörét. — Én ugyanez vagyok zöldben — en­gedte el Krisztián a fekete lány tér­dét, és a saját ujjait kezdte ropogtatni. — Közben meg tudod, mi a legröheje- sebb? A Felügyelet profilja a munka­erőgazdálkodás ésszerűsítése!.., — Valami ilyesféle felügyeletnél van az én öregem is — derengett Rudinak. — El tudom képzelni, milyen link buli lehet... — Az öreged minálunk igazgató. Az egyik, mert vannak vagy öten... — le­gyintett Krisztián. — Akkor ti nem is felügyelet vagy­tok — röhögött fel a másik — hanem kutatóintézet! Kísérletezgetünk? Kísér­letezgetünk? Könnyű ott ésszerűsíteni, ahol öt igazgató van! De próbálnátok meg kint, az „életben”,, vágy akár ná­lunk. ahol csak kettő van. legfeljebb három!... Velem például mit kezdené­tek? Az én osztályomon egyedül va­gyok osztályvezető! Sőt, az egész osz­tály egyedül belőlem áll!... Nem szá­Trencsényi Imre; Füstkarikák lanat alatt belátták, hogy még egymás tyúkját is nehezen tudnák elviselni a továbbiakban. Névjegyet cseréltek, fi­zettek, és ki-ki felugrott még a melóba, megnézni, nincs-e valami gáz ... * * * Teltek-múltak a napok. A két fiatal­ember egyre növekvő energiával vetet­te magát a munkába. Beszélgetésük óta Rudi is fúrt. Egy szép koraőszi délutá­non Krisztián feldúlt lelkiállapotban k'áltott a telefonkagylóba: — Beszél­nünk kell! Ma! Tegnap! Azonnal! In­dulj !... — Arról van szó — majdnem meg­fulladt, olyan gyorsan öntötte magába a konyakot — az én osztályomra,' arpe- lyet „elvből nem fejlesztenek”, mert ugye a Létszámésszerűségi Osztálynak példát kell mutatnia, nagyon helyes, egyetértek vele... dgenám, csakhogy most ide akarnak nyomni szaktanács- adónak, másodállásba egy vén ökröt, aki főállásában is többet lóg, mint te Mohácsi Regős Ferenc illusztrációja mftva a lányokat... ő nem nálam van — húzta végig tenyerét, barátja tekin­tetét követve, a szőke baba combján. — Én tiszteletben tartom a házinyúl- elvet. Nem úgy, mint az öregek... — Én aztán nem fogok, haver, sen­kit és semmit ésszerűsíteni — sóhaj­tott Krisztián. — örüljek, azt mond­ják, hogy huszonhárom éves fejjel osz­tályvezető vagyok, potyán, mert osz­tályom, az ... akárcsak neked... Ne akarjam még ráadásul családos embe­rek kezéből kiütni a kenyeret... — Tessék így dolgozná! — sóhajtott Rudi is, és intett a pincérnek, hogy még egyszer ugyanazt... — Azért csak ne félts engem! — vil­lant meg hirtelen Krisztián szeme. — Én, öregem, ilyen körülmények között is produkálok!... Igyatok és maradja­tok csöndben — mordult a lányokra. — Mert öregemi te is tudod, hogy minden munkahelynek van bizonyos belső éle­te. Az emberek fúrják egymást. Ebből eredőleg időnként kipottyan valaki. Ilyenkor, amíg a haverok össze nem dugják a fejüket, egyszóval nincs meg a mandrónak az új pozíciója, a maridró elmegy idegösszeroppanásra, tovább­képzésre, uszodába, állatkertbe, anyja kínjába. Itt jövök én! Kapcsol altban ál­lok gyárakkal, bányákkal, téeszekkel. Ezeket a hajótörötteket azonnal mun­kához juttatom. Van arról fogalmad* mekkora haszon a népgazdaságnak, ha egy-egy jól képzett szakember — mert ezeket fúrják meg leginkább — leg­alább néhány hetet vagy hónapot a ter­melő munka közelében tölt?!... — Hát, hercegem — babrálta a poha­rát Rudi — te csakugyan tettél már valamit...! — Ne hidd — legyintett a másik. — Eddig még egyetlen meglékelt menőt sem tudtam rávenni, hogy a termelő munkáig süllyedjen ... Inkább az ideg­összeroppanás!... De... De neked el­árulom, hogy azért sem hagyom ma­gam! Én azért is dolgozom!... Azaz­hogy fúrok. Mert az az elvem: ha pá­lyafutásom alatt legalább két naplopót taccsra vágok, megvan az erkölcsi ala­pom. .. És, úgy éljek, egyet már majd­nem sikerült!... Büszkén csillogott a szeme. Barátja tiszteletteljes irigységgel bámult maga elé. Hiába, ennek a Kásahegyinek min­dig minden sikerül!... A lányok már egymás kezét markolászták. Elfogyott az italuk is. Ásítozni kezdtek. Félő volt, ha még valamit fogyasztanak, még álmosabbak lesznek. Vagy túlságosan is fölélénkülnek. így a barátok egy pil­meg én együttvéve! Épp az én osztá- lyomraj! Bele az erkölcsi alapomba! Kész vagyok!... — Farba kell rúgni a vén csavar­gót! ... — Nem olyan egyszerű — csuklott el Krisztián hangja. — Ez a korrupt vén ökör ugyanis az én tiszteletreméltó atyám!... Rudi ijedten kapott a homlokához: — Ezután már csak az következik, hogy az én nyakamba meg az én atyámat varja a te atyád!... — Csak idő kérdése — bólogatott ke­serűen Krisztián. Majd hosszú hallga­tás után, mint akinek a hangja mutá- lásból tisztul, egyre' keményebben for­málta a szavakat: — öregem, ez már az Élet! Itt már minden labda meccs­labda! Te is állsz valahol, hála a vén ökörnek, én is ... Most... vagy végez­zük tisztességgel a dolgunkat, vagy ma ebben engedünk, holnap abban, hol­napután mindenben, és mire észbekap­nánk, ugyanolyan pozícióhajhász, pénz­éhes vén puhányok lészünk. mint az ősünk... már megbocsáss, ha a te ne­vedben is beszéltem ... — Egyetértek — bólintott ifjú Gó­thay, és kezet nyújtott. Keményen szo­rították egymás markát. Egyszercsak könyöküket önkéntelenül az asztal lap­jára helyezték, szemük összevillant, a következő pillanatban remegő izmok­kal egymásnak feszülve próbálgatták az erejüket... letveszélyesek ezek a kölykök — tört fel a sóhajtás Góthay papából. — Nem kellett vol­na még őket vezető állásba helyeznünk — bólogatott ke­serűen Kásahegyi papa. — De úgy kell nekünk... Mert min­dent a szájukba adtunk... — Ez a hála .. — Hol voltunk mi az ő korukban?! — Dolgoztunk! — vágta rá kemé­nyen Kásahegyi, azután ismét magába roskadt. Kis idő múltán fájdalmas só­hajtás tört fel gyűrűző füstkarikáinak kútmélyéről: — Csak tudnám, hol ron­tottuk el őket!... A másik atya lassan megemelte a vállát. Ö is a bölcsesség füstölgő, mély üregébe merült, derengést hozó, irgal­mas emlékfoszlányokért...

Next

/
Thumbnails
Contents