Szolnok Megyei Néplap, 1980. március (31. évfolyam, 51-76. szám)

1980-03-02 / 52. szám

1980. március 2. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 9 Banos János: Hazaérkeznek Nem a géppisztolyok: a mankók nyerik a háborút Elindulnak a rájukaszott bőrrel Kiskabátban mint madárijesztők a kertek s pályaudvarok tábornokai: hazaérkeznek immár a koldusok S ha katonaköpenyben akár Barlach kápolnája a világháborús menekülttel? Menetel már mindörökre a széllel ázott katona ­lába elé az út terít csizmatalp-csöndet hogy otthon legyen Vaderna József: Szarvasüldözö Hétszer magasabban vándorol a piros, elindulok visszhangozni anyám szívét. Haza. Hazafelé. Dörrenve csukódik be mögöttem az erdő, időt ígérve időtlenig üldöz a nappal és éj. Hamis anyaméh a vidék, elnyeli koponyámat ­nem tud újraszülni, őriz alkonyattal, bezár virradattal. Agancsnak már kicsinyek a völgyek, a tett hosszú furulyaszó - lyukas a gond, hullámzó célpont a futásom Magosba szökkenő vérem éneklő ige, keserű távlat, pentatonból csigalépcső... Nagy Gáspár: Hajnalig Sötét bor simítja szívem akár alvadt vér a seben; rázkódik fölém egy léjszaka, hajnalig virrasszál [velem! Mert virradatkor [elmegyek, elutazok, mint egy [csomag, bekóborlok ezer [tengert — nem látod többé [arcomat. A hajnal lassan [szememben izzik a méregzöld vizen; halak úsztatják meg [hajam míg fekszem [vízszintesen. És kifenve rám a [tenger, akárha hentesbárd [hasítana, szememre széfen [rácsukódik néma sirályok ívelő [hada. A nyugalom [méregzöldjében nem kell 'többé [virradat: Majd megérted az éj [izét; szívedre is csak bor [szakad. Madonna Elől az ember megy. Rá­érősen. ahogyan férfiember­nek mennie illik, ha ivott is már egy keveset. Mögöt­te, három lépésnyire azasz- szony. Cigány szépség a ki­csi asszony, megtermett barna cigányember az ura. Úgy mennek a délelőttben, a tele járdán, mintha csak ők lennének ebben a világ­ban. Az ember elől kitér­nek, sötéten komor az em­ber, az asszonyt kívánás sem éri, annyira együvé tar­toznak ők ketten. Kiérve az üzletek portái elől ritkul körülöttük a tö­meg. Mellékutcára fordul­nak, és akkor az asszony megsértve a sokévszázados háromméteres távolságot, előre ugrik, és hatalmasan hátba veri az embert. — Nesze! Az ember meg se retten az ütésre, hihetnéd, várta már. Csak a fejét fordítja hátra: — Nyughass! Mennek tovább. Ép körü­löttük az ősi protokoll, sér­tetlen a rend, de a követ- - kező utcasarkon újra for­dulnak. És addig az asszony­kában megint összegyűlik vagy a harag vagy a ravasz asszonyt makacsság, mert újra élőre ugrik, és hatal­masat üt, összezárt ököllel az embere nyakára. Fejre szánta az ütést, de az em­ber fejét nem érte el, vagy éppen megsajnálta azt a szegényt. Az ember meg se rezzen az ütésre. Lépeget tovább, csak a fejét fordítja hátra: — Nyughass! Megmond­tam, odaadom. Mennek tovább. Az em­ber méltósággal, félreérthe­tetlen büszkén formás asz- szonyára, akin alig látni, de látni már, hogy egy barna cigányfiú, vagy formás lány születik nemsoká erre a napfényes világra. Az asszonyka, az ütés után, úgy igazodik vissza a három méter távolságra, mint katona a vezényszóra, de most már nem hallgat. Móndja ám szaporán, Istent, ördögöt se kímélve a szó­val, hogy miféle cigány az, aki a családjának nem ad enni, hogy ezért szedett köszmétét egész nap, csupa seb a szúrótól a lába. Az ember meg csak elmegy reg­gel, este jön a készre. Szaporán pereg az asz- szony nyelve, ment nagy dolga van mostan a szavak­ban: gyűjtik a bátorságot meg a haragot a következő utcasarokig. Ott aztán az asszonyka megint előre ug­rik, megint üt, most már az ember tarkójára. Az rez­zenéstelen megy tovább, csak a fejét fordítja egy pillanatra vissza: — Megmondtam! Nyug­hass! Elébük kerülök. így nem látom az asszonyt, de meg­látom az ember arcát. Nem akarom hinni, de igaz: az ember mosolyog, békés elé­gedetten, pedig közel a kö­vetkező utcasarok, és mö­götte csak pereg, pereg az asszony nyelve. Sohase néztem még tö­megből veszekedőket, de most megyek velük, ám nem érünk a sarokig. Egy házzal arrébb, gesztenyefa borít árnyékot a járdára itt, az ember megáll és visszafordul. Nagy vásárlás­ra való üzlet nincs már erre, hanem kerékpársereg jelzi a kocsmát, a kocsmában a sört. Azonmód, ahogy adták, borítékkal adja oda azasz- szonynak a fizetést, még a szalag is kilóg belőle. Ügy teszi mindezt, mintha nem is verték volna érte fél vá­roson át. Az asszony néz a nyitott borítékba, ujjai vallatják a lila öt- és piros százasokat. Barna szeme óriás csillogás, figyelem jut belőle a borí­tékra, szerelem bizony az emberére. Az meg csak áll, térképet csinál a fáról, az égről, mintha most látna fát és eget először. A boríték ürül, az asz- szonyka elteszi zsebbe a pénzt, de még a zsebekben is elrendez külön minden nagyobbat, amire kell. Az ember vár türelme­sen, de aztán úgy gondolja, hogy elég a várás ennyi örömnek, mert megindul. Az asszony utána. A bicikliknél lassít az ember, hátrafor­dul. Barna ötvenes villan az asszony kezében, a férfi el­veszi, de a karja nyújtva marad, és az ötvenesből szá­zas lesz. Bemennek a kocsmába. Az ember a pultig, az asz- szony tartva a távolságot a pult előtt megáll. Habosán friss a sör. Ba­juszt rajzol az ember baju­szára, mókás jelet hagy az aszonyka szája szélén. Az­tán mennék. Elől az ember, mögötte a termő csend, az asszony, a csodálatos élet. Bartha Gábor Mózsi Ferenc: Vakító napsütésben S zabó István átment az út másak oldalára, hogy megnézze, mi a fenét csinál az a gyerek a porban, az árökparton. Tűzött a nap. A levegő mozdulatlan volt, valahol távol traktor dolgo­zott. Szabó István megállt a gyerek háta mögött. A gyerek egy repülőmo- dell mellett guggolt, és a szárnyát babrálta. Rövid­nadrág volt rajta, rövid uj­jú ing és szandál. Szabó István letette a földre batyuját. Cigarettát húzott elő a farmer zsebé­ből, megzörgette a gyufát, és rágyújtott. Elfújta az első füstöt, és a repülőt fi­gyelte. — Eltörött? — kérdezte. A gyerek felpillantott a fiatalemberre. — Igen — mondta. — Az baj — mondta Sza­bó István, és megcsóválta a fejét. — Meg tudod csinálni ? — kérdezte a gyerek. Szabó István alaposan szemügyre vette a gépet, és biztos volt benne, hogy nem tudja megcsinálni. — Megpróbáljuk —mond­ta, és leguggolt. — Fennakadt egy bokron, és akkor tört el — mondta a gverek. — Te kölyök! Ne hazudj nekem — mondta Szabó István, és fölemelte az uj­ját. — Nem hazudok. Ott, lá­tod azt a bokrot? Szabó István pillantása követte a gyerek kinyújtott kezét. Ott volt a bokor, öt­ven—hatvan méternyire a mezőben, kicsit jobbra. — Látom, nem hazudsz. Kezébe vette a repülőt. és matatott rajta néhány percig. A gyerek figyelte. — Hát ez nem megy — mondta Saábó István. — Nem baj — mondta a gyerek. — Dehogynem — felelte Szabó István, és lábát az árokba nyújtva hanyatt fe­küdt a poros füvön. Kezét összekulcsolta a tarkója alatt. — Mit mosolyogsz? — kérdezte a gyerek, és fölé­be hajolva figyelte az arcát. — Kicsoda? Én? — kér­dezte Szabó István. — Igen — mondta agye­rek. — állandóan moso­lyogsz. — Inkább vigyor ez — mondta Szabó István. —Mit mondasz?— kérdez­te a gyerek. — Semmit hány óra le­het? — Elmúlt már dél — fe­lelte a gyerek. Olyan meleg volt, hogy Szabó Istvánnak az volt az érzése, ha fölvagdalná a mozdulatlan levegőt, oszlo­pokat, kockákat. gúlákat háromszögeket kapna, és nyugodtan fölépíthetne ve­lük egy házat. Rágyújtott, szippantott néhányat és a gyerekhez fordult. — Rágyújtasz, mi? — mondta, és felényújtotta a dobozt. —- Tudsz karikát fújni ? — kérdezte a gyerek. — Karikát? Persze! — mondta Szabó István. Hasra feküdt, nagyot szí­vott a cigarettából, és ere­getni kezdte a karikákat. A gyerek figyelte egy darabig, majd azt mondta: — Ez semmi! Figyelj ide... — Te talán jobbat tudsz? A gyerek nem válaszolt, hanem teleszívta magát füsttel, és már engedte is ki a szebbnél szebb kariká­kat. — Aha — mondta Szabó István — te az ujjaddal ütögeted az arcod. azért megy ilyen jól. A gyerek bólintott, és to­vább fújta a füstöt. Szabó István állát meg­támasztotta a tenyerén, és a gyereket figyelte. — Hány éves vagy? — Tizenkettő — mondta a gyerek, és újra kezébe vette a repülőgépet. Szabó István egy pillanat­ra belenézett a napba. Rög­tön becsukta a szemét, és figyelte amint a színes ka­rikák föl-le vándorolnak a szemhéja alatt. — És hogy hívnak? — kérdezte csukott szemmel. — Istvánnak — felelte a gyerek. — Jópofa vagy. — fél or­szágot Istvánnak hívják. — A fél országot? — cso­dálkozott a gyerek. — Igen. Sőt valamivel több. mint a felét. Az öt­venegy százalékát. — Mi az, hogy százalék? — kérdezte a gyerek. — A franc vigye, tudtam, hogy nem hagyod ki ezt a ziccert, és megkérded. — Ziccer? — húzta föl a szemöldökét a gyerek. — Az! — mondta szigo­rúan Szabó István — zic­cer és punktum. Fölemelte a kezét. — Egy szót se! Inkább azt mondd meg, hogy hív­nak. Mi a vezetékneved? — Szabó — mondta a gyerek. ..Nocsak” — gondolta Szabó István, és fölült. — Ez érdekes — mondta a gvereknek. A gyerek nevetett, Szabó István pedig nézte. — Mondd csak, mi sze­retnél lenni? A gyerek arca megkomo­lyodott. — Nos? Mi leszel. ha nagy leszel ? — Nem tudom —mondta a gyerek. Szabó István elmosolyo­dott. Megvákarta a térdét, és azt mondta. — Látod, most hazudtál az idősebbnek. Nevetett. Körülnézett a tájon; előtte az országút, körülötte a zöld fű meg a fáik, süt a nap ... Kitűnően érezte magát. — Szervusz — mondta, és fölállt. — Elmégy? — kérdezte a gyerek. — Ördögöd van kispajtás, elmegyek — mondta Szabó István. — Hagysz itt néhány ci­git? — Persze. Mennyit kérsz?' — Amennyit akarsz, any- nyit hagyj itt. Szabó István megcsóválta a fejét. — Ej, ej. Szabó István — mondta — hány cigarettát kérsz? — Néhányat —mondta a gyerek —, ha van még, — tette hozzá bizonytalanul. — Mondd meg, hány ci­garettát kérsz. Számot mondjál. — öt szál cigarettát ké­rek — mondta a gyerek. — Ez a beszéd — tárta szét a karját Szabó István. — Tessék, itt van. — Kösz szépen — mondta a gyerek. — Nagyon .szívesen, kis­pajtás. De nincs gyufád. A gyerek elmosolyodott. A zsebére ütött, ahol meg- zörrent a gyufásdoboz. — Sok sikert az életben, kispajtás — nevetett Szabó István, és megveregette a gyerek karját. Miág egy pillantást vetett a repülőre meg a gyerekre, aztán hátára dobta a ba­tyuját, megfordult, és elin­dult az országú ton. Már elég messze járt. amikor a gye­rek utánakiáltott. — Hééé! Hová mégy?! fiatalember megfor­dult, fölemelte a karját, és visszaintett. Az irodalmi melléklet képanyagát ifj. Szabó Mihály fazekas népművész munkáiból állítottuk össze

Next

/
Thumbnails
Contents