Szolnok Megyei Néplap, 1980. március (31. évfolyam, 51-76. szám)
1980-03-16 / 64. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1980. március 16. A művelődési központon belül tíz balett és négy néptánccsoport működik Művelődő Törökszentmiklósim a városi tanács hajdan volt épületében kapott néhány esztendővel ezelőtt helyet a város valamennyi közművelődési intézménye.- Az épületben reggeltől késő estig zajlik az élet: a könyvtárat, a művelődési központ rendezvényeit. közösségeinek foglalkozásait a helytörténeti gyűjtemény állandó kiállítását nap nap után százak látogatják. A „kínálat” bőséges, az óvodásko- rúaktól a nyugdíjasokig, a fiatal szakmunkásoktól az értelmiségiekig mindenki találhat kedvére valót a programban!. Es — rendszerint ,— talál is, így azután a törökszentmiklósi közművelődési centrum, a szó igazi értelmében: a közösségi művelődés színtere. közösségben A könyvtár ismeretterjesztő részlege ad helyet a nyelv- tanfolyamoknak, de egyéni hallgatók ip igénybe vehetik heti 12 órában. Zenetárukban mintegy ezer, többségében komolyzenei lemezt őriznek A megye egyik legjobban működő bábszakköre is .a házban tartja foglalkozásait Nagy népszerűségnek örvend a makramé szakkör. A nemrég kezdődött foglalkozásokra mintegy harmincán járnak KATONA LÁSZLÓ KÉPRIPORTJA Rendszeresen rendeznek koncerteket, előad ói esteket. Képünkön a Szolnoki szimfonikus zenekar Azok a jó „fatengelyes” emberek — Ott jön Kass Sanyi bácsi „látod? — mutatja agro- nómus barátom. — Látom. — Nagyon pedáns ember. — És aki mögötte jön? — Az unokatestvére, Kass György. A tószegi téeszben nincs még egy ilyen ember. — Hogyhogy? — Aki úgy tud dolgozni, mint ő. Kijön hajnali háromkor, vasárnap is, bármikor, amikor munka van. Neki mondani sem kell. — Nem éppen fiatalok. — Sajnos, néhány évük van a nyugdíjig. Elég baj, hogy kiöregszenek. — Foglalkozásuk? — Kass Sándor tehenész, Kass György kocsis. Már itt is vannak. Beszélgessetek! Kass Sándor a beszédesebb, ő kezdi. „A nagyapámnak volt száztíz hold földje, de tizenegy gyerek jutott arra! A bíró erőt elvitték a tizen- négyes háborúba, oda is veszett két gyerek meg a veje. A többi fogság után került haza. A nagyapám a lányokkal küszködött, nehezen bírtak a földdel. Nehéz élete volt.” „Nehéz ám” — bólogat Kass György, és kiszalad a lovakhoz. „Az apámnak is. Jutott nád tíz hold. Elég rossz föld volt. Nem lehetett hőbörög- ni, mert eladósodtunk volna. Négyen voltunk testvérek. Meg hát vagyunk is. Dolgozni kellett rendesen.” Közben visszatért Kass György, csak az utolsó mondatot halja, hozzáfűzi. „Dolgozni! Ebben nőttünk. Mindent meg kellett becsülni.” A SZÓRAKOZÁSRÓL „A dologból sokkal több jutott” — mondja Kass György. „A mi életünk szigorú volt- Nem mehettünk el senki mellett köszönés nélkül. Zsebredugott kézzel sem állhattunk a feljebbvaló előtt.” „Vagy az öregebb előtt.” „Bizony! A bálban háromszor is körülment az ember, mire le merte kérni az öregebbtől a lyányt. Hát... Voltak verekedések is ...” „Gyilkolták egymást...” — bólogat Kass György és kiszalad körülnézni, minden rendben van-e a lovai körül. Unokatestvére folytatja. „Ha az alvégen lakó elment a felvégre, biztosan megverték. A vidékieket is megijesztették. De amikor én kezdtem legénykedni, ilyen már nemigen volt. Azért csak szórakoztunk mink is. Volt a rádió, még ilyen fülreakasztós. Volt egy kis doboz, abban egy kristály, mint egy kockacukor, az osztán hozta a hangot, magyar nótát, ezt-azt... Amúgy aztán volt Tószegen még színház is, a színészek voltak a fiatalságból. Mozit már csak ebben az új rendszerben láttunk. Azelőtt inkább összeültünk kártyázni... Olvasni nem... De voltak faluhelyen ezek a házi citerásbálak meg a zug- kimérők: egy öregember ci- terázott, mink vagy nyolcan- tízen jól kiugráltuk magunkat, a gazda pedig mérte a bort. Akkor ám még nem ment el a legény a lyánynyal fényes nappal össze- nyalábolkózva, mint most!” „Nem ám!” — helyesel Kass György, aki közben megnyugodva visszatért a lovak mellől. „Nem volt ilyen fényűzés. Meg diszkó. És ilyen munkaalkalom sem.” A SZENVEDÉLYEKRŐL „Szenvedély? Hát... nekem a munka” — mondja Kass György. „Hát. elkalandozik az ember, főleg ha meglát egy jó menyecskét” — somolyog Kass Sándor. „Ötvenhat esztendős vagyok, de még most is utánuk nézek, pedig nem jó a szemem. A jó lovat meg a szép asszonyt nagyon szeretem, ezt leírhatja. Inkább nem ettem, nem aludtam, de azok jöhettek. Még párosával is. Nem mindenki ért ám a nyelvükön! Menynyivel jobban jön ki, ha az ember a farára üt, belecsíp, megharapja valahol a menyecskét, mint ha rámordul, hogy gyere csak elő! Hát nem? Dehát az effajta embernek addig van becsülete, míg a pelenka szárad. Ilyen idős korában már zokniban sem járkálhat az ember a tiszta szobában.” A HÁBORÚRÓL Mire erre a komor témára rákerestük a szót Kass György ismét szétnézett a lovak között. „Amikorra elvittek volna katonának, már itt volt a front” — magyarázza Kass Sándor. „Ha hiszi, ha nem, Tószeg egy kis Sztálingrád volt. Nem maradt itt egy ép ház, egy jószág... semmi. Rengeteg ember meghalt. Volt olyan nap, hogy kilencszer cserélt gazdát a falu. Egy hónapig kínozták.” Kass György megjárta a frontot. „Negyvenkettőben vonultam be. Negyvennégy tavaszán kivittek az orosz frontra. Hídverők voltunk. Egy fejlövést azért csak kaptam: megütte a fejemet a golyó, elveszett velem a világ, millió csillagot láttam. De nem volt halálos. Mindig visz- szább jöttünk, már Magyar- országról is kiszorultunk. Akkor már a németek elvették tőlünk a puskát, megbízhatatlanok lettünk. Bezártak egy táborba, ott majd megbolondultunk a tétlenségtől. Na. majd beva- goníroztak, sokáig húzgáltak ide-oda, aztán egyszercsak mégis elengedtek. Itthon semmi nem volt, még jószág sem. Elölről kellett mindent kezdeni.” A NEHÉZ ÉVEKRŐL „Dolgoztunk” — mondja Kass Sándor. „Sokat dolgoztunk. Hűségesen” — bólint Kass. György. „Még a viharlámpa világánál is vetettünk, mikor aztán jött az aratás, nekünk nem maradt kenyérnekvaló.” „Ötvenötben beléptünk a kettes típusú csoportba.” „Ötvenkilencben aztán bejött a téeszbe az egész falu. Hát nem mondom, fáztunk tőle.” „De aztán dolgoztunk rendesen.” „Kaptunk kukoricát, búzát, árpát...” „Kaptunk.” „Azután csak fajin lett.” „Fajin.” „Tudtak volna az apáink is gazdálkodni, de nem volt mivel. Egy kis rossz lóval? Megkarcolászták egy kicsit a föld tetejét. Most aztán gépekkel, vagy ekékkel! Ez már valami!” ,)Meg a műtrágya j’” — emeli az ujját Kass György, majd kiszalad a lovakat ellenőrizni. „A műtrágyát nem is ismertük azelőtt. így most már terem a föld. Ha ez a rendszer már tizenkilencben sikerült volna, még jobb lett volna, mert akkor az apáinknak, anyáinknak nem kellett volna a földet összebatyuzni. Mert akkor azért törték magukat az emberek. Akkor a föld számított. Sokan elsinkelték magukat, még lyányok is, mert a föld mást parancsolt, mint a szerelem. Hát én örülök, hogy nekem már nem parancsol a föld: van vagy négyszáz négyszögöl kertem, de azt is sokallom.” A MUNKÁRÓL „Nekünk még mindent meg kellett becsülnünk. Ebben nőttünk” — mondja Kass György. „Hát igen. Mi így tanultuk és a közösben, a tószegi Petőfi Tsz-ben sem tudtunk ettől eltérni. Nekem borzasztó rosszul esik, ha valaki csak úgy elvág egy kötelet” — folytatja Kass Sándor. „Vagy tapossa a takarmányt.” „Ha emiatt szól az ember, azt mondják, be akar vágódni a főnökénél. Nem értik, hogy miért ugrunk le még egy cső kukoricáért is a kocsiról. Pedig mink még a borbélynál tanultunk legtöbbet: volt ott öreg is. fiatal is. felhozták az életet, okultunk.” „Mi sem tanítottuk senkinek, hogy a kocsi szénát dúrjuk le csak úgy, nehogy félórával tovább dolgozzunk” — forrósodik fel Kass György hangja. „Rendben kell azt lerakni, főképp ha a közösé. Inkább csináltam magam, mint hogy szóljak valakinek, mert sokan azt mondták, hogy jól van az. hagyja! Hát nincs jól. Ami pocsékolás, az nincs jól.” „Tetszik tudni, mink még olyan fatengelyes emberek vagyunk. Szóval, olyan régi' típusúak. Nem szégyen az.” „Minket így neveltek: fiam, iparkodjál! Hát iparkodtunk. Nem azért mondom, de volt úgy, hogy egyedül hordtam annyi répát, mint másik három ember. Pedig csak a magam kedvére dolgoztam. Mondtam is a többieknek, hogy mit szólnátok ha napszámost fogadnátok és az egész nap csak ott heverne a föld végin, másnap pedig menne a pénzért ... Szóval a legtöbb ember megcsinálja amit rájuk bíznak, de lehetne rendesebben is. Nagyon sok itt a dolog, én nem tudom megállni, hogy ne segíjjek a másiknak. Nyáron is, mikor hordtuk a bálát, nem tudtam megállni, hogy ne segítsek: felmentem a kazalra, hadd haladjunk.” A FAJIN EMBEREKRŐL Kass György kikukkant a lovakhoz, azután folytatja. „A megélhetésünk amúgy megvan. De annak is, aki hanyagabb. De mind fajin ■ember ez, tessék elhinni, mind fajin ember, aztán mégis...” „Talán nem érzi egyikmásik eléggé sajátjának a közöst.” „Volt premizálás, én többet kaptam, aztán morogtak rám. Ejnye, az ántiját, hát még én restellem!” „Sok fajin gyerek van itt amúgy. Főleg már a fiatalok közt. Ezek a tanultabb fiatalok igen fajin gyerekek. Ezek az agronómusok, mérnökök is. Le a kalappal- Csak az a baj, hogy a mifajta fatengelyes embereknek lassan már kitőtt. Nyugdíjba megyünk, kihalunk...” „Hát igen.” „így van.” Fészkelődnek a helyükön, nem fogja már őket a kényelmes szék. Kass Sándor szólal meg. „Tessék már minket elengedni, mert rengeteg a dolgunk! Borzasztó sok a munka.” Az ablakon át látom, hogy megkönnyebbülten sietnek a lovaskocsi és az istálló felé. Kass György megpaskolja lovait, talán mond is nekik valamit. Értik egymást. Körmendi Lajos
