Szolnok Megyei Néplap, 1980. január (31. évfolyam, 1-25. szám)
1980-01-06 / 4. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1980. január 6. Mindennapok Az ő jelenük a múlt. A csodás, az örök emberi, az évtizedek őrizte pillanat, amely az idők során pi- hepárnaként duzzad, míg felhővé nem változik. Fiatal. sudár lánynak, keményléptű legénynek álmodják vissza magukat ... ilyenkor kitágul az otthon fala, pipafüstbe borul a jelen, vágtató paripává válik a tolókocsi. És boldogok, mert újból élik azokat a küzdelmes-erős éveket... A gond, a bánat hamar elillan. Egy régi csipketerítő, egy megsárgult fénykép még felszakít sebet, de jön a hír: a szobatárs bot nélkül ment a folyosó végéig, ma ünnepi menü lesz, és egy autó kanyarodott be az udvarba. Valaki megdicsérte M.néni ezüstfehér haját, és soron kívül jött a borbély... így telik az alkony előtti, mindennapi nyugalom, a békés öregség. Mezőtúron, Szolnokon, Debrecenben, Jászberényben ... vagyis a magyarországi öregek otthonaiban. — t. sz. e. — alkonya IGAZSÁG TÖBB TÉTELBEN Halló, halló, rázom a szúette kaput, öreg, korcs puli ül a sárban, .tessék-dássék vakkangat. A .tanya a. .porta másik végében olyan, mintha tejüvegen keresztül nézném. Markolni lehet a ködöt. A kutya feltápászkodik, bent végre mozdul valami, vagy valaki. — Balgó Kovács Istváné- kát keresem! Rebben a' berliner kendő, mint a varjú szárnya. Az asszony összerántja mellén a karjait. — Azokat mi nem ismerjük. — De néném, azt mondták, ez a dűlejük. Hogy ez az a tanya, vagy a másik. — Mondtam egyszer, de mondhatom még: nem ismerjük. Riadt a hangja, süvít, mint a menekülő récéé. A félvak puli acsarkodik. — Eridjen az úr a dolgára, ne molesztálja ezt a szegény, beteg jószágot. A kutya a kerítés sarkáig kísér. Balra az akácosban fácánok menekülnek, rekedt hang kóvályog a fák között. — Marisom, héka! Marisom ... Balgó Kovács István bevezet a tanyába. Az asszonya is előkerül', gombát nézett az erdő alatt. — Alig találtam ide. A szomszédtól kérdezősködtem, de azt mondta, nem ismeri magukat. — Mi se ismerjük őket! — Régi harag? — Örökké tartó! Megcsúfolták a lányunkat! — Én pedig éppen a lányukat keresem. A testes öregasszony benyit a szobába, aranyléces esküvői képet emel le a falról. — Ezt! — Azt hiszem, őt. — Épített a faluban. Segítettük, hogy legyen sajátja, hogy ne érezze magát senkinél kisebbnek. De inkább a gyárban találja meg, az annak a mindene, a munka. Az üzem valaha kiszolgált huszárlaktanya lehetett, vagy afféle, körülötte néhány barakk, a salakos sárplatón Trabantok, Ladák, ponyvás „fa- karuszok”, motorkerékpárok, még több bicikli. — Dr. Baróesi Károlyné betanított munkást keresem. A fiatal mérnök készségesen nyúl a telefonhoz: — Rögtön jön égy rendész, lekíséri magát az üzembe. De szabad legyen megjegyeznem, Barócsiné már nem betanított munkás, hanem tervező. Még valamit: igaz, a férje nevét viseli, de mi itt az üzemben inkább csak Ilikének szólítjuk. A világoszöld automata gépek között szürke gumiszalag surrog, színes ruhadarabokat szállít. A térem végén a készárut nézegetik a minőségi ellenőrök. Barócsiné törékeny szőke asszony, harmincéves is lehet, negyven is, olyan, akire azt mondják, nem fogja az idő. — Szeretném megírni az élettörténetét. — Én meg nem szeretném ... Nincs titkom, de ... Délután mégis a lakásán kevergetem a kávét. — Szerelmi házasság volt, azt is mondhatnám, gyerekházasság. Együtt nőttünk, közös titkaink voltak. Két tanya között oly kicsi a világ, nem sok minden fér el. Iskolába is együtt jártunk. Ő kitűnő tanuló volt, én meg éppenhagy ... Engem mindig valami más érdekelt, sohsem a lecke. Karit meg a könyv, a könyv. Nem mondom, olvasni én is szerettem, de csak úgy össze-vissza. Ö meg hetedikes korában már a biológiai könyveket bújta! Sőt, talán még előbb mondta: én orvos leszek. Ha elhullott egy csibe, vagy más jószág, fogta: „meg akarom nézni a belső részét!”. Ezeken az ügyeken néha összevesztünk, de sohse volt harag. Nagyon szerettük egymást. Már akkor ... Ö egy évvel előbb végezte el a nyolcadikat, gimnazista lett, kapott a szüleitől egy biciklit, a tanyáról azzal járt be ide a városba. Én is bekerültem a gyárba. Együtt tapostuk a sarat, törtük a havat, sokszor biciklivel a nyakunkban. Hajnalban már csengetett a tanyánk előtt: „Ili, el ne késs!” Én hatra jártam, ő nyolcra, de jött velem. A legjobb a hajnali levegő, mindig ezt mondta. — Házasság lett a vége. — Igen, de bármilyen furcsán hangzik, azt mondom, amit akkor éreztem: keserű szájízzel mentem hozzá! Ugyanis csak akkor házasodtunk össze, miután az egyetemi felvételét harmadszor is elutasították. Közben ő a szociális otthonban dolgozott, nehéz betegek között. Megszületett Eta, 'majd Ist- vánka ... S aztán ő elment... De ezt hagyjuk... Ha ő elmondja a többit, tegye... Az ő dolga. Tessék a címe. Nem szabad lett volna belemennem. — Mibe? Hogy elmenjen? — Nem, nem abba! A beszélgetésbe ... Ne haragudjon, nem akartam megsérteni... De nem lehet az ember .. . — Mi? — Azt akartam mondani. .. Nem, semmit!... Remeg a kávéscsésze a kezében. Érzem, kimondja, amit akart. Feláll, körbejárja a szobát, kinéz a templomtérre: — Én biztattam, hogy menjen! Dr. Baróesi Károly a kórház ügyeleti szobájában fogad. — Konyak, wisky? — Őszintén szólva jobban szeretném, ha a tárgyra térnénk, — Igen. Megtehetjük. Ilike már szólt, hogy volt nála. No, egy konyak, hogy köny- nyebben menjen. Mellesleg, nincs szégyellni valóm. Az én igazságérzetem szerint akár a valódi nevemet, ösz- szes titulusaimat leírhatná — ám talán mégse tegye. A betegeim miatt. Nehogy akár egy is, aki bízik bennem, csalatkozzék: lám, a feleségét cserben hagyta ... Tudom, sokan így gondolnák! Nem állhatok oda a világ elé magyarázkodni, csak egyet tehetek: visszaadni valamit, amit Ilitől kaptam, ö ugyanis semmit sem fogad el tőlem, megállapodásunk van, hogy névnapra, születésnapra csak száz forintig ... — Tehát jó emberi kapcsolatban vannak? — Talán Ili beszélt arról — azért mondom, hogy talán, mert önmaga mezsgyéin nem igen lép túl — hogy neki köszönhetem a diplomát. Nem, ez így nem elég: azt köszönhetem neki, hogy orvos lehetek. Nézze, már megvolt a két gyerek, amikor bejutottam az egyetemre. Én akkor már letettem erről. Ili biztatott, próbáljam meg, menjek neki... De hogy éltek meg? — mindig ez volt a kérdésem. Álmatlan éjszakáink voltak ... Ili meg csak mondta: „a gyerekek meglesznek anyáméknál, nem fizet rosz- szul a gyár, csirkét nevelek, libát tömök, fóliakertet csinálok ...” így is volt. Nem akartam tőle* elfogadni semmit, de mindig azt mondta: ennyit csak megtehetek érted. Felavattak. De Ili akkor már nem volt ott. Megérzett valamit. Ami ellen én már évek óta küzdöttem. — Az a bizonyos „harmadik?” — Igen. Két évvel később elváltunk. Ili adta be a válópert. Én nem akartam, de ő hajthatatlan volt. Ne fizessek én neki a boldogságommal. „Nem fogadok el hálapénzt, doktor úr” — mondta nevetve. Belülről sírt. Én is. Kimondták a válást. — És? — A rossz regényben most úgy következne: a nagyszerű asszony önfeláldozó nagylelkűsége révén a főhős elnyerte boldogságát. Nem így történt. A „harmadik” szép, színes szappanbuborék volt. Ezek elpukkannak.-De ne feledje : nekem hosszú utam volt a tanyától idáig. Ezt csak azok tudják, akik végig botorkálták, bukdácsolták! Voltak évek, amikor úgy éreztem, senkihez sem tartozom: a tanya már nem kpt, ez úgynevezett „intelligencia” meg idegen világ. — Nem nősült meg? — Nem. Maradt a két gyerek, meg a betegeim. Ilike nemcsak a gyermekeim anyja, — a barátom. Ez a legtöbb. Újra visszamentem Baró- csinéhoz, hogy elmondjam, már értem, miért szakította meg a történet fonalát. Nem találtam otthon, kint van a tanyán a szüleinél, mondták a szomszédjai. A félvak korcs puli most is úgy őrizte a Baróesi tanyát, mint amikor először erre jártam. Az orvos anyja most kaput nyitott, talán jobb kedve volt a téli napsütésben. — A „fiatalok” nem haragszanak egymásra, Baróesi néni! — Az az ő dolguk, de azok ott — mutatott a Balgó tanyára — azt mondták: kitanították orvosnak a fiamat, aztán otthagyta a lányukat, amikor úr lett! — De a doktor úr mindig átmegy Balgó bácsiékhoz is, amikor hazajön. — Az más! A vén ember göthös, receptet ír neki. Az a dolga, azért orvos. Barócsiné Ilike az öregek szobáját takarítja. Az anyja rákezdi. — Addig kellett nekik a lányu ... — Anyám, tízmilliószor megmondtam már, hogy ez nem igaz, s az én életemről senki sem mondhat ítéletet, maga sem, aki a világra hozott. Nem tudjuk őket össze- békíteni — mondja felém fordulva. Együtt jövünk be a faluba. Amikor kikecmergünk a dű- lőút latyakjából, félve kérdezem: — Mikor volt a legnehezebb? — A döntéskor, amikor arra biztattam: menjen. Sok mindent ösztönösen megérez- tem: varrtam a gyárban az ingeket, a munkaköpenyeket, palántáztam a paprikát, a paradicsomot a fólia alá, őszszel tömtem a libát, fejtem a tehenet, trágyáztam a disznók alól, évekig újság se volt a kezemben... Sejtettem, hogy elveszítem... Ö mindig feljebb ment, többet látott és vágyott a világból, az én kezemet meg naponta hasogatta a cérna, csikarta a libák csőre, fújta cserepesre a szél... Ez másképp nem történhetett. Nekem akkor még egy szerény érettségim se volt. — De hiszen ő nem akart válni! — Én viszont nem tudtam „hálaházasságban” élni! A Trabant bezümmögött a faluba. Barócsiné megkér, nyissam ki a garázsajtót. Toporgok. — A gyerekek? — Óh, már nagyok. Sok baj van velük. Az a bolond apjuk — most nevet először, amióta ismerem — azt se tudja, hogy kényeztesse őket. Persze „felesben” neveljük ... Eta kitűnő tanuló, zeneművészeti szakiskolába jár, Istvánka most hetedikes. Ö sajnos nem jeleskedik ... — S mit szólnak a történtekhez? — Etát megkérdezheti, neki már van véleménye. Baróesi Etelkával az édesapja lakásán „randevúztam”. — Biztos hamar férjhez megyek, mint édesanya. Tudom, hogy én is mindent, de mindent megteszek majd azért a férfiért, akit szeretek. Ezt láttam édesanyától. Édesapa helyzetébe én nehezebben tudom magam beleélni, mert én lány vágyóik. De az biztos, hogy mindkettőjüket nagyon tisztelem, mert nem hazudoztak egymásnak, nem alázták meg egymást. Édesanya, meg édesapa, szerintem a legigazibb emberek, akiket eddig ismertem, öcsi? ö még gyerek, vadóc... ö még nem ért semmit, de néha úgy tesz, mintha haragudna apára ... Tiszai Lajos T. Katona László képriportja
