Szolnok Megyei Néplap, 1980. január (31. évfolyam, 1-25. szám)

1980-01-30 / 24. szám

1980. január 30. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 KÉPÍRnWÖ ___________előtt B izony nemcsak a televí­zió, már a tévénéző sem a régi. Egyre több jele van annak, hoigy a képernyő másképpen van jelen az életünkben, mint hajdanán, s úgy tűnik, a sorrend is megfordult, tudniillik volt idő, amikor kizárólag mi igazodtunk a televízióhoz, szemléletünkben, szokásaink­ban, rajongásainkkal, ma pedig a televíziónak kell a kedvünkben járnia, ha nem akar magára maradni. Ala­posan megváltozott a képer­nyőhöz való érzelmi viszo­nyunk. Mindezt az is erősítette bennem, ámít az elmúlt hé­ten induló zenei versenyben tapasztaltam. Ugyanis em­lékezetünkben még ,. utána­nézhetünk”, hogy régebben a buzgó néző egy-egy játék­ban hogyan törte kezét-lá- bát, csak hogy részt vehes­sen mondjuk egy városfel­adat megoldásában, netán egy elhangzott felhívásra különféle, ravaszul elrejtett tárgyak nyomába induljon, majd pedig rájuk bukkanva hogy hozta diadalmasan be őket a stúdióba, vagy a különböző játékhelyszínekre. Most meg öt magnószalagot nem sikerült Antal Imrének begyűjtetnie a nézők közre­működésével, pedig jól lát­ható Magyar Televízió fel­írással, egyáltalán nem el­dugva álldogáltak kis cso­magjaikkal a gépkocsik egy-egy utca sarkán, vagy épp egy jeles épület előtt. Ez a közömbösség — a fő­városban csupán egyetlen szalag került elő, és az se a nézők jóvoltából, az egyik versenyző játékos rohant ki érte a színhelyre, és vidéken is alig-alig csordogáltak be a Mazeppa egy-egy részle­tét rögzítő magnószalagok — kínos kudarc, mondhat­nánk. Pedig ez az ötlet semmiképpen nem aláva­lóbb, mint hajdani társai egy-egy nagysikerű vetélke­dőben. Inkább azt monda­nám, olyan eszköz bukott meg benne, amely épp a te­levízióhoz való megváltozott viszonyunk idején már ha­tástalanná vált, egyszerűen eljánt felette az idő. Mások ma már a televízió népsze­rűségének a jellemzői, ol­dottabb és szabadabb a kap­csolat képernyő és néző kö­zött, ezért bármilyen játék is szülessék, bármilyen prog­ramra is kerüljön sor a te­levízióban, a régi bevált meg­oldások már nem üdvözíthet­nek : újabb formák, eszkö­zök kellenek. Triangulum Egyébként olyan új zenei ismeretterjesztő sorozat ez a Triangulum, amelyben a te­levízió a legszélesebb néző- közönségéhez igyekszik szól­ni. Talán ezért is törekszik mindenáron a látványosság­ra, a változatosságra, erre vall a három helyszín ját- szatása is, földrajzilag át­fogja ez a zenei játék az ország nagy részét Buda­pesttől Pécsen át Szegedig: erre mutat a kifejezetten játékos forma, csakhogy az ember egy zenei vetélkedő­től még az ismeretterjesztés szintjén is nem azt várja el­sősorban, hogy különféle mutatványokkal t raktál ják, hanem mindenekelőtt jó muzsikát szeretne hallani. Itt pedig alig kóstolhattunk bele — sajnos — Liszt Fe­renc sodró erejű, mámoros és mámorító zenéjébe, csu­pán csak csipegettek belőle; oly módon, mintha Liszt Ferenc született volna a vetélkedőért, és nem pedig fordítva, a verseny állott volna a zeneszerző szolgála­tában. A műsort Fellner Andrea szerkesztette, az öt­letek tőle származnak. A mű­sorvezető, Antal Imre kisebb ritmuszavaraiból arra követ­keztethettünk (tőle szokat­lan ilyet látni), hogy a mű­sorvezetőnek nem vált iga­zán vérévé ez a játék, így azután bizonyos zökkenőket, nehezebb pillanatokat olyan szellemességigei igyekezett áthidalni és felejtetni, ami egyéniségének természetes tulajdonsága bár, de ha kényszerűségből fordul hoz­zá, akkor ami természetes, az ily módon mesterkéltté válik — még, Antal Imre esetében is. A Triangulum szándékait és célját tekintve hasznos zenei ismeretterjesz­tés lehet, de ehhez jobban tekintetbe kellene venni a mai néző lelki kondícióit és változtatnia illenék szó és zene műsoron belüli ará­nyain is. Mert ebben, a ze­nés játékban a legszelleme­sebb csattanó sem ér any- nyit — szavakban —, mint egy szépen felcsendülő ak­kord a zongorán. Zenére csak zenével lehet igazán nevelni. Egy hónap falun Ha másért nem, már csak azért is érdemes volt be­mutatni Turgenyev ritkán látható színpadi művét a képernyőn — Egy hónap falun —, hogy Ruttkai Évát ismét láthassuk teljes szí­nészi fegyverzetében, élvez­hessük lebilincselő játékát. Az orosz vidék elmaradott­ságát, szellemi ellustulását ábrázoló dráma értékei is elsősorban az árnyalt jelle­mekben és a remek dialógu­sokban mutatkoznak meg. így hát a dráma bemutatója nagyszerű alkalom a kiugró színészi leljesftményr«. Szirtes Tamás is a színészi játék pontos kidolgozására helyezte a hangsúlyt, és va­lóban az alakok ábrázolásá­ban sikerült eljutnia a lé­lektani pontosságig. Milyen mesteri, ahogyan Natalja — alakítója Ruttkai Éva — egyrészt ravaszkodva hite­geti érte rajongó barátját, s ugyanakkor ravasz női taktikával szedi ki „vetély- társnője” titkát (a fiatal Vera ugyanabba a fia­talemberbe szerelmes, akire Natalja is kivetette a háló­ját), és ahogyan a fiatalem­berből is kicsalja a neki oly fontos és boldogító sze­relmi vallomást. Ruttkai igazán elemében van: fino­man elegáns, kacéran, játé­kos, és amikor érzelmeit már nem takarhatja el, szenvedélyes és heves, tehát nemcsak pontos a játékban, hanem színes is. Ugyanez az elmélyültség a tévéjátékká alakított dráma többi szere­pét játszó színészek mun­kájában is. A Natalját sze­relemmel szerető Rakityin Mensáros László megfogal­mazásában oly összetett, mintha egy Csehov-drámá- ból lépne elő. (Nem vélet­len, sok a rokonság Turge­nyev és Cséhov világa kö­zött!) Hegedűs D. Géza „ta­nítója” m'aga a megtestesült tisztaság. Vajda László ugyancsak remekel a bum­fordi kérő, Bolsincov szere­pében. És sorolhatnám a tévéjáték valamennyi színé­szi teljesítményét. Turgenyev a szerelmesek egész hadát vonultatja fel színpadi művében, de nem a termékeny érzés, hanem a meddő vonzalom színeiben. A szerelem szövevényes út­jait ábrázolja drámájában, melyek végül- is különbsé­geik ellenére egy pontban találkoznak, valamennyien, akik szerelmesek, lelkűk mé­lyén mindannyian szebbre, jobbra, izgalmasabbra vágy­nak, mint amit mindennapi életük kínál nekik. Vagy ahogyan Natalja egyszerű férje ki is mondja az igaz­ságot : szeretnének kiemel­kedni a vidéki élet sarából. A szerelem konfliktusaiban épp ez a vágyuk, a valóság­hoz való viszonyuk jelenik meg áttételesen. A dráma televíziós bemutatója épp a már említett színészi játék­kal ezt a felszín álatti lélefc- mozgást, ezt a változásra ugyan szomjas, de a változ­tatáshoz elegendő erőt nem érző társadalmi magatartást is meg tudta éreztetni ve­lünk — hűségesen tolmá­csolva Turgenyevet. V. M. Muzsikusok fóruma A műemlékvédelem idei terveiből Muzsikusfórumot rendez január 31-én és február T én a Fészek klubban a Ma­gyar Zeneművészek Szövet­sége. A Zeneművészek Szak- szervezetével és az Országos Filharmóniával közösen szervezett hangversenysoro­zat a vidéken élő és dolgozó előadóművészek munkájá­nak jobb megismertetését szolgálja: pécsi, kaposvári, balassagyarmati, debreceni, kecskeméti, valamint szom­bathelyi szólisták és kama­raegyüttesek lépnek majd fel a koncerteken. A fórum keretében az ország zenepe­dagógusainak részvételével továbbképző tanfolyamot is rendeznek, amelynek két előadója Ojfalussy József akadémikus és Balázs Ist­ván, a Kulturális Miniszté­rium főosztályvezetője lesz. Idén mintegy száz mun­kahelyen dolgoznak a műemléki felügyelőség kivi­telezési részlegei. Történel­mi emlékekben gazdag észa­ki hegyvidékünk számos pontján folynak most is a munkálatok. Hollókő népi lakóházegyüttesét eredeti szépségében őrzi meg az év­tizede tartó rekonstrukció, s már elkezdődött a XIII. szá­zadi gótikus várrom helyre- állítása is. Miskolcon az év végére befejeződik a fél év­ezredes avasi református templom felújítása. Két ko­raközépkori műemlékünk a feldebrői és a tamaszentmá- riai templom restaurálásá­hoz pedig most kezdtek hoz­zá a szakemberek. A főváros környékén is több műemlék rekonstrukció készül el, így Ráckevén a Szavoyai kastélyé — ahol egyébként építész-alkotóház lesz — Szentendrén pedig a görögkeleti püspöki templom rekonstrukciója. Űjabb népi épületekkel gazdagodik a szentendrei Skanzen is. Vi- segrádon a legkorábbi kö­zépkori freskóanyagunkat őrző prépostsági templom helyreállítása van soron. Emellett országszerte számos kastélyépület, illetve temp­lom belső terének megóvá­sán — freskók, oltárok, szobrok restaurálásán — dolgoznak majd a szakembe­rek. Mintegy 80—100 épület felújításához pedig anyagi támogatással járul hozzá a műemléki felügyelőség. Hárman a huszonöt szólista közül: ifj. Szentirmai Zsolt (klarinét), Bóta Ferenc (trombita), Jakus Melinda (fuvola) Zeneiskolások hangversenye Hétfőn este Jászberényben nagy sikerű növendékhangversenyt rendezett a Palo- tássy János Zeneiskola. A szép számú kö­zönség előtt nagy sikerrel léptek fel a szólisták, de a legnagyobb sikert az iskola fúvós- és vonószenekara aratta. A fúvószenekart Hernádi András és Lövei János (képünkön) vezényelték A vonószenekart Czeglédi Zoltán diri­gálta, szólót játszott Szentirmai Katalin (csellón) NZS Emlékezés Nagy Lászlóra Két éve halt meg Nagy László, századunk magyar lírájának egyik kiemelkedő egyénisége. Rá emlékezni, verseit olvasni, hallani szív­szorító érzés. Élő emléket állítani a költőnek — hiszen költészete ma is él — egy­szerre könnyű és nehéz is. Könnyű, mert . költészete ezernyi gyöngyszeméből bár­melyiket emeljük magunk­hoz, fényesen ragyog, s ne­héz, mert a sok gyöngyszem ragyogása könnyen káprá- zattá válhat. Fehér Ildikó — a Szigligeti Színház művésze — és Bodó Györgyi — elő­adóművész — tiszteletre méltó és ihletett Nagy Lász­ló emlékestjén hétfőn este Szolnokon, a Megyei Műve­lődési és Ifjúsági Központ­ban sokat, túl sokat akart adni, s ez kissé megnehezí­tette a nézők dolgát. A versek oly feszes rit­musban és annyira sűrítve záporoztak a hallgatóra, hogy alig maradt idejük el­jutni a szívhez, az értelem­hez. Pedig a szándék nemes — bevezetni a közönséget Nagy László saját törvényű világába —, s az előadásmód is többet adott a szokvá­nyosnál. Egyesítette a költé­szetet, a zenét, a táncot, mintegy visszanyúlva az ősi rítushoz, amelyben még e három művészet szorosan együtt élt. Tulajdonképpen színpadi előadást láttunk, a megjele­nített versek egységes mű­vet alkottak. A kiemelkedő pillanatok — például az elején a Csodafiú-szarvas című költemény megszólal­tatása „eljátszása”, talán itt éreztük leginkább a két egy­mástól különböző, más tó­nusú, hang, a mozdulatok, gesztusok kifejező erejét és a halványabb részletek szin­te kiegészítették egymást — egységes benyomás hatását keltve. Az előadóesten Nagy Lász­ló, a politikus költő jelent meg. Szerelmi lírájából nem hallhattunk. A műsor össze­állítói — az előadóművészek — tudatosan szerkesztettek így. Nagy László gondolatait kívánták átadni, hogy to­vábbgondoljuk, vagy egysze­rűen csak megértsük őket. T. E. Homoródi József: Pheidippidész halála Két nyugdíjas találkozik. — Jó színben vagy. — Festem magam. — Kocogsz még? — Ma is lehúztam nyolc kilométert. — Ügy ne járj, mint Carter! — Az hogy járt? — Nem olvastad? összecsuklott ko­cogás közben. — Hja, nem lekvároknak való. — Egyes orvosok szerint senkinek se való. — Ezt is olvastad, mi? r — Igen. Elég komoly embertől. Egy harvardi prof nyilatkozta a Carter ki- nyiffanása után, hogy a kocogás a leg­biztosabb út az infarktushoz. — Hát ez valóban komoly. Mondd, ez a prof tavaly nem azt szajkózta még: fuss az életedért? — Nem tudom. De mondott egy na­gyon hiteles történelmi példát a futás ártalmasságára. Szerinte a maratoni hírvivő a legjobb bizonyíték arra, hogy a futás életveszélyes. Hiszen köztudott: miután Athénbe loholt Miltiadész győ­zelmének hírével, összeesett és meg­halt. — Te ezt elhiszed? — Benne van minden tankönyvben, lexikonban. — Még a mi lexikonunkban is csak az van benne: állítólag meghalt. Aki azonban inem elégszik meg a történel­mi közhelyekkel, lexikonbölcsességek­kel, hanem egy kicsit belegondol, ho­gyan is volt az az első maratoni futás, az tudja, hogy Pheidippidész nem a futástól kapott infarktust. — Ki az a Pheidippidész? — Még azt sem tudod? Hát Mil­tiadész hírvivője, ö rohant Athénbe a hírrel, hogy legyőzték a sokszoros túlerőben volt perzsa hadakat. — Aztán összeesett és meghalt. Hiá­ba, negyven kilométer futás — élet- veszélyes. Jó lesz, ha te is vigyázol a kocogással. — Én nem maratonizok. — Egy hét alatt te is futsz annyit. — De nem úgy, mint Pheidippidész. — Na igen. Szegény, biztosan túl- eröltette magát, hogy mielőbb Athén­be érjen. — Gondolod? — Csak ügy lehetett. — Gondolkozz egy kicsit. Elindul a maratoni síkról az a derék ifjú harcos, a Pheidippidész, hogy megvigye Mil­tiadész győzelmi jelentését Athénbe. Rohan, mint akit puskából lőttek ki. — Két óra múlva betámolyog At­hénbe, eldadogja az örömhírt, s hol­tan rogy össze. — Ügy volt, ahogy mondod: tántor­gott és dadogott. — Hát csoda? Negyven kilométeres loholás után? — No, menjünk csak sorba. Szóval, fut Pheidippidész. Nem lakatlan, hold­béli tájon, hanem a kicsiny, sűrűn la­kott Görögországban. Már pár kilomé­ter után találkozik egy nyáját terelő pásztorral. Odakiáltja neki: Győztünk! — Valószínű, hogy odakiáltja. — Fut tovább. Majorhoz ér. Ott is elmondja az örömhírt. Vizet is k' mert eltikkadt jnár. A legjobb borukr- kal kínálják örömükben. — Az áldóját! Ne is folytasd! — De folytatom. Sok találkozása lesz még Athénig, ölelik, csókolják. És itatják. '.Tökrészegen érkezik Athénba. Alig tudja eldadogni a győzelmi jelen­tést. A vének is borral kínálják. Ve­del. összeesik és meghal. Alkoholmér­gezésben. .— Lehet, hogy így volt. — Tuti. — De azért te csak hallgass arra a harvardosra. Hátha ő is tisztában volt Pheidippidész halálának körülményei­vel. Azért hozta föl példának, mert nyilván a Carter is egy sajtókoktélról, vagy pezsgés diplomáciai fogadásról indult kocogni. — Én nem járok fogadásokra. — De iszol. — Kocogás előtt soha. Csak utána. Mert én tudom a történelmet, nem úgy, mint a Carter.

Next

/
Thumbnails
Contents