Szolnok Megyei Néplap, 1980. január (31. évfolyam, 1-25. szám)

1980-01-22 / 17. szám

1980. január 22. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 / u dk u > ti ia\si II i Ismételni, fiira felfedezni A hét végén biztosra'me­hetett a rádióhallgató. Több korábbi sikeres műsor hang­zott el, s a jó műsorok is­métlése — a hallgató számá­ra nemcsak az újra átélés, az újra felfedezés élményét adja, de egyúttal megterem­ti a lehetőségét az átlagos­nál elmélyültebb rádiózás­nak is. Minőségét tekintve hasonló ez egy-egy jó könyv újraolvasásához. Még akkor is, ha az ismétlés hallga­tásakor — esetleg — éle­sebb füllel találjuk meg az adás hibáit, gyengébb pont­jait. Ami a Rádiószínház hétvégi ismétléseit illeti: ké­nyelmes helyzetben volt a hallgató, hiszen a tavalyi év két nívódíjas rádiós alkotá­sát tűzték műsorra. Szako- nyi Károly Három dobás, hat forint című hangjátékát és Szabó Orsolya Se érted, se ellened című dokumen­tumjátékát. A Karinthy-szín- pad viszonylag „friss” adásá­nak ismétlésében újra a ki­tűnő színészi teljesítmények­nek örülhettünk. Az adás igazolta: teljes értékű, alá­zattal vállalt színészi mun­ka, nélkül nem lehet irodal­mat (szatírát végképp nem) adaptálni a rádióban. Talán nem fölösleges a -jó színészi teljesítményeket említeni, mert a napi rádiós gyakor­latban akad bőségesen ellen­példa is: különösebb értel­mezés nélkül elmondott vers, próza, fél szívvel csinált rá­diójáték-szerep. Mindebből „A hét költője” sorozatban elhangzott Komjáthy Jenő versekre, de különösképpen a Benkő Gyula által inter­pretált Berda József versek­re semmi nem vonatkozhat. (Nem tudom: az irodalom- tanárok fölhasználják-e a rádió irodalmi műsorait mun­kájuk során. Bizonyos: jól teszik, ha igen, mert egy-egy művészi erejű megjelenítés sokszor többet képes elmon­dani az alkotásról, mint a tankönyvek lapjai.) lelenidőben Alaposságuk és valóságér­zékenységük miatt szeretem elsősorban a „Jelenidőben” riportjait. (A „megformálás” néha kívánnivalót hagy ma­ga után.) A legutóbbi adást hallgat­va nem igen lehetett hiány­érzetük a rádió mellett ülők­nek. Kondor Katalin és Vajda Zsuzsa a szakmunkás- képzésről, a „pályairányítás­ról”, az újonnan bizonyít­ványt szerzett szakmunká­sok elhelyezkedésének ne­hézségeiről készített félórás riportjukban nemcsak az érintetteket — tanulókat és szüleiket, pedagógusokat, a Munkaügyi Minisztérium képviselőit, üzemi vezetőket — „faggatták meg”, hanem kellő elmélyültséggel rész­letezték a társadalom, a gazdasági élet jelenkori és jövőbeli igényeit is. A meg­formálásban pedig tartották magukat az erőteljes sűrí­tés követelményeihez. Röviden Az utóbbi idők egyik leg­jobb „168 óra” című adása hangzott el, bár némelyik anyaga „túlbeszélt”, körül­ményes, hosszadalmas volt. Sokat ígérő, jó kezdés után viszont nagyon elhalványo­dott, unalomba fulladt a „Sokféle a hiúságról” című műsor — s tegyük hozzá, ez nem először fordult elő ez­zel az adással. — eszjé — Ki, miért, miitor 7 Jegyzetek a kunhegyesi és a kunmadarasi művelődési ház munkájáról Közel egy évtizede, ami­kor az óhajokban gondol­kodó szemlélet művelődési központnak nevezte el azo­kat a szerény adottságok­kal rendelkező művelődési otthonokat is, amelyek alig voltak a kultúrálódás haj­lékai. Többen kifogásólták — szakmai fórumokon - ezt a titulust, mondván, messzi vagyunk még attól, hogy egy-egy községi, nagyköz­ségi művelődési ház a tele­pülés szellemi központja legyen. Majd talán tíz, húsz év múlva, a személyi és tárgyi feltételek megte- remtődése révén valóban központ lesz a „központ", de addig ... Úgy véljük ez utóbbi vé­lemény jobban számolt a realitásokkal, — a kunma­darasi József Attila Műve­lődési Ház és a kunhegye­si nagyközségi művelődési központ fejlődése is ezt bi­zonyítja. Mindenki házai Döntő kérdés, hogy egy te­lepülés, közigazgatási egység vezetésének szemléletében milyen helyet kap a műve­lődés hajlékának megítélése. Sok helyen, sajnos, a kultú­ra rovására igyekeznek min­denáron takarékoskodni. Le­het is, és kell is. De nem mindenáron, hiszen a külön­böző párt- és állami doku­mentumok ésszerű takaré­kosságot szorgalmaznak. Nincs okunk kétségbevonni, hogy a kunmadarasi tanács mindezzel tisztában van, mégis, a József Attila Műve­lődési Háznak nyújtott álla­mi támogatás összege eme­lése mellett döntött. Ezzel már eleve behatárolta a „ház” szerepét, fontosságát. Indokolt is volt ez a döntés, találkozott a település he­lyeslő közvéleményével. „Nem lehet nem dolgoznunk, ak­kora a lakosság elvárása” — mondták a művelődési ház­beliek. S a programok bizo­nyítják: a művelődési ház nem tér ki a megnövekedett igények elől, valóban a mű­velődés helyi központjává vált. Hasonlóak a kunhegyesi tapasztalataink is. Tavaly 75 ezer látogatója volt a műve­lődési központnak, ez azt je­lenti — viszonyszám — hogy minden kunhegyesi lakos hétszer volt vendége a mű­velődési háznak. A különböző gazdasági szervek — érdekes módon Kunmadarason és Kunhegye­sen is — kb 90—90 ezer fo­rinttal — jelentős támogatás­ban részesítik a művelődés hajlékait. Ez is bizonyítja a kultúráért érzett közös gon­dolkodást. A külső, tehát üze­mi, vállalati támogatás — őszintén szólva — Kunhegye­sen több is lehetne, hiszen a kapott összeg még egyötö­de sincs az állami támogatás­nak. Felvetésünkre érdekes és sokatmondó választ kap­tunk a művelődési központ igazgatójától: „Ha többet ad­nának az üzemek, vállalatok, többet kérnének, úgymond igényeik meghaladnák a mi lehetőségeinket.” Végre már eddig is eljutot­tunk: a művelődési intéz­mény már nem „gazsulál” a támogatásért az üzemeknél, vállalatoknál, hanem a kul­túrpolitika célkitűzéseinek megfelelő szerződést köt. Nagy hiba lenne persze azt hinni, hogy ez az egészséges munkakapcsolat már min­denhol kialakult. Nemcsak a „rezgőnyárfa” Kétségtelenül növekedett az emberek szórakozásigé­nye. Többet dolgoznak, hal-' lőttük Kunmadarason, Kun­hegyesen, fokozott szükségét érzik a szórakozásnak. Ter­mészetes ez, azoknak van igazuk, akik igyekeznek ki­elégíteni az emberek szóra­kozásigényét. örvendetesen változott a szórakozás fogalma is. A gya­korló népművelők a legjobb megmondhatói, hogy az’ 1960- as évek végéig szinte egye­dülálló volt a magyar nóta hatalma. Szinte csak ez a műfaj vonzott tömegeket a művelődési házakba. Ma is népszerű a magyar nóta — maradjon is az — de a tiszta népzenét művelő együttesék mór nagy riválisai a hagyo­mányos értelemben vett ma­gyar nóta-esteknek. A kö­zönségigény diktál: napja­inkban már magyar nóta- és népdalesteket hirdetnek meg. Az ifjúsági klubmozgalom nagyon sokat segített az íz­lésformálásban, a hépdales- ték törzsközönsége általában fiatalokból verbuválódik. A közéleti kérdések iránti megnövekedett érdeklődést bizonyítja a politikai kaba­rék népszerűsége is. A humo­risták egy-egy kabaréra ma­napság már olyan tömegeket vonzanak, mint régen — alig tíz, húsz évvel ezelőtt — a legnépszerűbb magyar nóta énekesek. Kunmadarason ta­valy 33 különböző szórakoz­tató rendezvényt tartottak — ide számítjuk a színházi elő­adásokat, pódiumműsorokat, stb. — de kevésnek bizonyult, nem minden réteg érdeklő­dését tudták maradéktalanul kielégíteni. Színház miért nincs ? Sűrűn visszatérő kérdés Kunma'darason: színház — vagyis színházi előadás — miért nincs? Nehéz lenne megmagyarázni az emberek­nek, hogy a kisebb települé­sek — a városokhoz viszo­nyítunk — színházi ellátása megoldatlan. Tavaly a Nép­színház négy előadást ígért — a kunmadarasiaknak, eb­ből csak egyet tartottak meg, pedig a művelődési ház bér­letsorozatban — csaknem há­romszáz bérletet adtak el — hirdette az előadásokat. Az idén újra szerződést kötöttek négy előadásra, újból bérle­tet bocsájtanak ki, s remény­kednek, talán az idén már a Népszínház állja a szavát. A pedagógusok és a szülők részéről évek óta, s egyre fo­kozódó az igény a gyerekek­nek szóló színházi előadások iránt. Országos gond része ez, de azokon a kisebb-nagyobb településeken többszörösen jelentkezik, amelyek távol esnek a kőszínházaktól. Mel­lesleg: Kunmaradason az el­múlt évben 19 szórakoztató műsort tartottak óvodisták, iskolások számára, óm a té-. nyék azt mutatják, még többre volna szükség. Hasonló gondok merülnek fel az irodalmi, pódiummű­sorok esetében is — anyagi problémákkal súlyosbítva. Az igény magas, a falvak népe is a legkiválóbb művészeket szeretné látni, hallani, ám ezek fellépti díja — elsősor­ban a „maszek” szervezők jóvoltából — „csillagászati összeg” — hallottuk a meg­határozást. Gyors számítást végeztünk: ha százan válta­nak jegyet — ez pódiummű­sorok esetében már igen tisz­teletreméltó szám — Kos- suth-díjas kiváló művészünk előadóestjére, személyenként ötven (!) forintért, akkor a művelődési ház már nem so­kat fizet rá... De az ötven forintos belépőjegyet — szó­rakozási igény ide, vagy oda — az emberek már nagyon meggondolják... S nem hisszük, hogy ez esetben maradéktalanul az „akinek kell a színvonal, fi­zesse meg” elvére hivatkoz­hatna bárki is. Jó, fizesse meg, de annyira? Hozzá kell tennünk: a pódiumműsorok iránt érdeklődők elsősorban munkásfiatalok. Naivitás lenne azt hinni, hogy belátható időn belül a kis településekre is — elfo­gadható áron — eljutnak a színházak, előadóművészek. Ezt a luxust — mert az len­ne — a leggazdagabb orszá­gok sem engedik meg ma­guknak. Marad tehát a köz­pontosítás. Kunhegyesen ezt nagyon célszerűen értelme­zik. Tájcentrumok avagy a kun- hegyesi kísértet A nagyközségi művelődési központ egymillió forintos költségvetéssel dolgozik(!) — ebből félmilliónyi az állami támogatás — s igyekeznek ezt a tekintélyes összeget a lehető legésszerűbben fel­használni. Vonzáskörzetüket ki akarják terjeszteni a kör­nyező hét-nyolc kis községre is, az Országos Filharmónia komolyzenei hangversenyei­re, a különböző színházi elő­adásokra, és más, igényesebb rendezvényekre, a környező településeken is „bérletez- nek” — számítva a nagy szá­mú magángépkocsikra, mint utazási eszközre. S egy ér­dekes összefüggés: gépkocsi­val a legnagyobb számban azok rendelkeznek ezekben a falvakban, akik az elmúlt év­tized során, a technikai fej­lődés következtében már nem a hagyományos módon foly­tatják eredeti foglalkozásu­kat, vagy pedig az új, meg­változott i artalmú szakmák fiatal művelői. Űk pedig a falun élő, az iparban és a mezőgazdaságban dolgozó munkások, a művelődési há­zak törzsközönsége. Tiszai Lajos Félévkor: értesítő Rövidesen véget ér az iskolá­ban az el­ső félév. Jó néhány nap azonban még rendelkezésük­re áll a diákoknak, hogy ja­vítsanak osztályzataikon, minél jobb félévi értesítőt vigyenek haza február első napjaiban. A „bizonyítvány” félévi munka minősítése, a szülők képet kapnak gyermekeik tanulmányi előmeneteléről, szorgalmáról, magatartásá­ról. S éppen ezek az osz­tályzatok okozzák a legtöbb bosszúságot, meg nem értést a „jobbra számító” szülők­nek. Sokan úgy vélik, hogy igaza van a bizonyítványát magyarázó gyereknek, máso­kat nem ér meglepetés, hi­szen hasonlóan vélekednek fiuk, lányuk szorgalmáról, felkészültségéről. A félévi értesítő kiosztása a legkülönbözőbb módon érinti a családok életét. Van, ahol jutalom jár a jó ered­ményért, másutt természe­tesnek veszik, hogy gyerme­kük a tőle telhető legna­gyobb teljesítményt nyújtot­ta. A jó bizonyítvány min­denképpen öröm a diák, az iskola, s a szülők számára. Arra azonban ügyelni kell, hogy végül is a tanuló ké­pességeihez mért jó ered­mény ne kapjon otthon túl­zott .—1 nagyobb pénzössze­gű, vagy ajándék formájá­ban megnyilvánuló elisme­rést. Hiszen a diák munká- - ja a tanulás, kötelessége minél jobban megfelelni a követelményeknek. A gyengébb vagy netán elégtelen minősítésű félévi értesítő megzavarja a csa­lád nyugalmát. Nem ritka, hogy a megbukott tanulót otthon pofonok, verés várja. Mint ahogy a jó bizonyít­vány túlzott honorálása, pe­dagógiailag ez a módszer is erősen elítélhető. A kudarc ugyanis nemcsak a diáké. A pofozkodó szülők jobban tennék, ha a verés helyett elgondolkodnának azon; se­gítették-e kellően gyermekü­ket a tanulásban,. vagy ne­tán nem az-e a kudarc oka, hogy gimnáziumba íratták holott képességei más isko­latípusban eredményesebb szereplést tennének lehető­vé. Segíteni a tanulásban? Sokan azt válaszolják erre a kérdésre, hogy nem tud­nak segíteni, régen voltak ők már diákok. A segítés egyoldalú értelmezése ez. Senki sem várja a szülők­től, hogy oldják meg gyer­mekeik házi feladatát, a matematika, fizika példákat, írják meg helyettük a fo­galmazást. Az otthon, a szü­lői ház megfelelő szoktatás­sal, a munka számonkérésé­vel segítheti elsősorban a gyerek tanulmányi munká­ját, s persze az iskolát is. II félévi értesítő osztályza­tai fi­jgyelmeztetőek; milyen tan­tárgyakkal áll hadilábon a tanuló, hol, miben szorul se­gítségre. Az osztályzatok he­lyes értelmezése meghatá­rozza a következő félév fel­adatait a diákok, a szülők, s az iskola számára. S ha a feladatok megvalósulását fo­lyamatosan végzik, akkor év végére minden bizonnyal az elégtelenből elégséges vagy közepes osztályzat ke­rekedik ki. — tg — Szóltak a szép szavak Régi, szép hagyomány, hogy minden év januárjában vers- és prózamondó ver­senyre hívja a szolnoki 633- as számú Petőfi Sándor Ipa­ri Szakmunkásképző Intézet a megye szakmunkástanu­lóit. Az iskola diákjai, ta­nárai így köszöntik a név­adót; a versenyt is Petőfi Sándorról nevezték el. Vasárnap délelőtt a Me­gyei Művelődési és Ifjúsági Központban 26 diák — vala­mennyi szakmunkásképző intézetünk képviseltette ma­gát — lépett pódiumra. Az idei verseny színvonalasabb volt az utóbbi években meg­szokottnál. A tanulók felké­szülten, biztos szövegtudás­sal mondták el kedvenc ver­seiket, prózarészleteiket. A művek kiválasztása sokkal szélesebb skálán mozgott, mint eddig; a diákok a nép­balladáktól a kortárs írók, költők alkotásáig szinte ke­resztmetszetét adták a ma­gyar irodalomnak. Hallhat­tunk verset Petőfitől, Jó­zsef Attilától, Arany János­Szakmunkástanulók megyei vers- és prózamondó versenye tói, Illyés Gyulától, prózát Raffai Saroltától, Karinthy- tól, Mórától. A versenyzők többnyire egyéniségükhöz közel álló művek előadásával álltak a zsűri elé. Csak néhányan választottak rosszul, s az erejüket, képességüket meg­haladó vers tolmácsolásával nem arathattak sikert, hi­szen a versmondás alapvető feltétele a mű értése, a gon­dolatokkal való azonosulás. Sokat javult az előző évek­hez képest a diákok beszéd- technikája. Elvétve hallhat­tunk csupán néhány rosszul hangsúlyozott, hibásan ej­tett szót, hangot. A versenyzők szereplése, felkészültsége jelzi azt is, hogy a szakmunkásképző in­tézetekben nem szorul hát­térbe a szakma tanulása mel­lett a közismereti tantár­gyak anyagának elsajátítása sem. A fiatalok vers- és prózamondása az irodalom­szakos pedagógusok munká­ját is dicsérte. A szoros küzdelemben vé­gül nehéz dolga volt a zsűri­nek a legjobbak kiválasztá­sakor. Hosszas tanácskozás után az első díjat Borbély Erzsébetnek, a házigazda is­kola harmadéves női fod­rász tanulójának ítélték oda. Tanára: Weinrauch Lajosné. A második helyezést Szilá­gyi Katalin, a karcagi Ipari Szakmunkásképző Intézet másodéves keramikus tanu­lója szerezte meg. Tanára: Cs. Németh Lajosné. A har­madik helyen pedig Faragó Annamária, a kereskedelmi szakmunkásképző intézet jászberényi kihelyezett ta­gozatának másodéves élelmi­szereladó tanulója végzett. Tanára: Nagy Józsefné. A verseny győztesei: (balról'jobbra) Borbély Erzsébet, Szilágyi Katalin és Faragó Annamária

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents