Szolnok Megyei Néplap, 1980. január (31. évfolyam, 1-25. szám)
1980-01-20 / 16. szám
8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1980 január 80. áborban soha nem ötlött fel: vajon meddig él egy galamb? — Tudta például, hogy a varjú általában tovább él, mint egy ember, de hogy egy galamb? Nem volt ornitológus. Technikus volt az autóbuszgyárban. Nyolc nap után levelet kapott a tengeren túlról. Nem várta a levelet, édesanyja kegyetlenül búcsúzott tőle a repülőtéren. „Soha nem hittem volna, hogy ilyen messzi útra kergetsz. Milyen fiam vagy te?” Holott a mama három éve készült már az útra. Minden őszön megvolt rendesen az útlevele; vízuma, repülőjegye. Az utazást az utolsó pillanatban mindig lemondta: hogy ő itthagyja a házát, a gyerekeit, a férje sírját, az unokáit, a dédunokáját; és ha soha többé nem tud visz- szajönni onnan? Gábor most őszön keményen szólt a mamának: — Rendben van, mindeddig nem akart egyik gyerekéhez sem költözni, a maga házában akart élni az isten háta mögött a kerttel, az apa ültette almafákkal; néha azt hiszem, csak azért, hogy a magányosságát lobogtassa. Rendben van. Ezt is megértem. Most azonban mondja meg végérvényesen, igazán meg akarja-e látogatni az öcsémet, mert nekem elegem volt a szégyenből a Belügyminisztériumban. jaz IBUSZ-nál, a követségeken, ahol már csak azt kérdik mosolyogva: „Hát megy végre a mama? Vagy játszik velünk megint a mama?” — Látom, teher vagyok nektek. Megyek. Teste-lelke merő vád volt, amikor elment. Gábor öccsét, Mikit az ötvenhatos vihar sodorta ki. Nem kergette senki, az autóbuszgyárban huszonkét éves korára már művezető- helyettes volt, éppúgy, mint Gábor; egyéves differenciával végezték el a szakmunkásképzőt. Idehaza párttag lévén, odakint három évig csak lökték egyik menekült- táborból a másikba; Gábor hiába könyörgött neki, jöjjön haza. Miki makacs gyerek volt: ha az ember tett valamit, csinálja végig, ne gatyázzon. Idők után tengerentúlra került, s ott egy régebbi magyar emigráns, akinek autószervize volt. felfedezte a fiú szakértelmét, s magához ragasztotta őt. Később Miki elvette ennek a régebbi emigránsnak a lányát. Amikor hozzájuk került, a lány még csak tizenegy éves volt, lovagolt a fiú térdén esténként, és hallgatta az óhazai meséket. Lassan összenőttek. Mostanában született a második gyerekük. A levelet, amelyet az elutazás után nyolc napra kapott Gábor, a mama a gyárija címezte, nem haza. A következők álltak a papíron: „Lassan megbocsájtom nektek. hogy elüldöztetek a házból. Minden pazar itt, csak beszélgetni senkivel nem tudok. Miki is, Magdi is egész nap dolgozik. A két gyerek a nyakamon. Olyan idegenek, el nem mondhatom. De már az ember erre született, mindenütt csak a magány van. Épp ezért figyelj ide, fiam. Én otthon ugyan mindent elintéztem, a házat kimeszeltem, az_ aprójószágot nevelésre adtam, az almafákat hullámpapírral begöngyöltem, nehogy télen a nyulak megrágják. A kerítést mindenütt megreperáltam. Nem tudom viszont, hogy lehúztam volna-e a szellőző cserepet a háztetőn. Ha nem, mi lesz a vetőpaszullyal a tavaszon, amikor hazaérek? Épp ráesne a hó. Az ágyneműt meg kellene szellőztetni. A dunyhában-párnában levő toll nem olyan, mint az ember, a toll nem viseli el, ha nem néznek rá. Az ajtóra szereltess biztonsági zárat, az ördög sose alszik. De ez még mind semmi. Ott a Pityu. Én arra még csak rá se néztem, amikor eljöttem. Madár az, nem csirke, nem kutya. nem macska; egy galamb. Hanem az öcséd egyszer csak megkérdi: hát a Pityuval mi van? És én azóta éjszakánként hallom a búgását: itt hagytál, itt hagytál. Nézd meg fiam, de egyedül. Hátha, másokat is látva, elidegenedne a háztól. Nyugtass meg. Menj le.” Péntek volt. szabad szombat következett, fizetéselőleget is kaptak Gáborék. Hát most egy galamb miatt kétszázötven kilométerre elmenni? Amint hazaért, a gyerekek rácsimpaszkodtak: — Apa, édesanya mondta, hogy van két napunk. És hátha felviszel bennünket a Mátrába, mint a tavaszon! Atyaúristen! Bement a konyhába, megcsókolta a felesége nyakát. — Olyan szép az ősz, Gábor — mondta az asszony. — Igen, nagyon szép. — Elmegyünk valahová együtt? — Kiküldetés — morogta a férfi —, az ágotai üzemegységben valami zűr van az új gépsorral. Meg kell néznem. — Éppen neked ? — Éppen nekem. Mit tegyek, ha rámosztották? — Mert te olyan jó marha vagy. Csendben vacsoráztak. ■— Kaptatok előleget? — Á — mondta Gábor. — Csak hétfőn. A szokásos. Én már nem is értem, hogy ez a rohadt adminisztráció mindig csúszik. Elvégre nem levegőből él az ember. Táncolnak az idegeinken. — Semmi baj — mosolygott az asszony —, van kitartásunk rendesen. Akár felülhetek én is a vonatra a két gyerekkel. Ha már nem a Mátrába, Ágotára megyünk mi is. Pompás lesz. Gábor az égő cigarettát nézte: — Kocsin megyek, két szerelővel. — Na és? Majd odalent találkozunk. Gábor pattanásig feszült idegekkel nyomta el a cigarettáját : — Mikor? Hogy? Ha egyszer én dolgozom? Hogy tudok dolgozni, ha érzem, hogy ott csellengtek valahol abban a porfészekben, és azt lesitek szüntelen, mikor végzek már? Belegondoltál? Te is csak idegeimet eszed. Csend volt. A gyerekek megfürödtek, megnézték az esti mesét, aztán bevonultak a szobájukba aludni. A főműsorra átjöttek a szomszédok, hoztak egy kis bort. Gábor kávét főzött, és még tizenegykor is beszélgettek. Az asszony megkérdezte: — Mikor jön érted a kocsi? — Nem jön értem, a presz- szónál találkozunk. — Hánykor? — Hatkor. Még éjfél előtt ágyba kerültek. Gábor szeretett volna megfürödni, de nem kockáztatott. Felesége eddig még ugyan soha nem nyúlt a zsebébe, de hátha? Mit lehet tudni? Amíg csobog a víz, mi minden történhet? Nem jött álom a szemére. Miért hazudok, gondolta, mért kell nekem hazudni? Egy ilyen ártatlan ügy kapcsán mért kell valótlanságokat mondani? ■Felesége karja átnyúlt hozzá: — Gábor. — Igen. — Van valakid, Gábor? A férfi döbbenten görnyedt fel: — Megőrültél? Hát már te is azt hiszed, ha az ember elmegy, akkor feltétlenül kurvája van? Különbnek hittelek. — Bocsáss meg — suttogta az asszony. Reggel bedobált az utazótáskába egy ingpulóvert, egy gatyát, néhány zsebkendőt, törülközőt, zoknit s indult. Meg sem borotválkozott. Majd odalent, az átszállásnál, gondolta, van úgyis a csatlakozásig másfél óra. Megcsókolta a gyerekeket, megcsókolta felesége homlokát. Az asszony mintha fel sem érzett volna, bár Gábor pontosan érezte, hogy fent van. Mért kell nekem hazudni, gondolta, ki kényszerített arra, hogy hazudjak? Megmutathattam volna a levelet. Az asszony megértette volna biztosan, hogy egyedül kell mennem. A mama nem érezte őt soha közel magához, talán azért is nem költözött ide. Idegen volt neki Marcsi a kezdet kezdetétől. Vagy igazából véve én akarok igazán egyedül maradni? Hogy megértsem végre pontosan, milyen az a magány? Megváltotta a jegyet a gyorsra, ivott fél deci Hubertust, újságokat vett, s behúzódott egy fülke mélyére. A tetthelyen, a szülőfalujában, amikor leszállt a vonatról, a helybeliek csak nézték. — Gábor? — Ö lenne? Közel is mentek hozzá: — Te vagy az? ■— Hát ki lenne? — De hiszen édesanyád ... — Nagyon jól tudom. — Csak nem történt valami baja? — Isten őrizz. Megnézem a házat. Az emberek egy kicsit megsértődtek: — Mintha mi nem néznénk rá. Mintha nem lenne jobban rajta a szemünk, mint a magunkén. Meg kellett őket vendégelni kissé a kocsmában, hogy a sértődés kimúljon belőlük. Aztán elindult haza. Meglátta a magános házat messziről, és a szíve összeszorult. Nála volt a kertkapu kulcsa, meg a lakáskulcs is, természetesen, hiszen a mama neki adta át. Nem értette miért, egyre csak remegett a keze, ahogy a zárba dugta a kulcsot. Végigment a kerten. Csend volt. Az almafák ágai a haldokló őszben meg sem mozdultak. Bement az udvarra. Egy kutya se. Egy macska se. Csak a csend. Az eresz alatt galambdúc rúdján ott gubbasztott Pityu. Szólt neki: — Pityu. A galamb kissé megemelte a szárnyát. — Hát te? Csak így egyedül? Mért nem hívsz ide másakat? Van itt dúc elég. S hányszor hoztál már bandát magadnak. Hány feleséget hoztál már ide? Most meg csak így egyedül? Valami rekedt hang tört ki a madárból, aztán fáradtan lehunyta a szemét. Gábor kinyitotta a lakásajtót, dohszag csapta meg. A villanyóra biztonsági gombját felkattintotta, bekapcsolta a rádiót. Ablakokat nyitott, hogy az áporodott szag kimenjen. Megrakta a zsebét búzával, visszatért a konyhába, és szólt a galambnak: — Gyere, Pityu. A madár nem mozdult. — De régi jószág vagy — mondta neki Gábor. Dezső bácsi hozta őt Pestről. Mielőtt Miki is bekerült volna a gyárba lemezlakatos- tanulórtakí Gábor (meghívta az öreget magukhoz, hogy vegye csak nyugodtan szem- ügyre a fiút. Dezső bácsinak nagy galambtenyészete volt Pesten, nem jött üres kézzel, hozott két pocos galambot. Etetni kellett őket. Ez a Pityu kibírta, a másik elpusztult. Hány éve már? Húsz? — Húsz éve lenne? Pityu. Délután felszerelte az ajtóra a biztonsági zárat. Aztán csak ült. Itt élt anyám, gondolta. A gyerekek kirepültek, aztán ő itt maradt, és ült itt hány éven át, ahogyan most én ülök. Nem bírta. Bezárta az ajtót, s lement a kocsmába. Előbb arra gondolt, eszik valamit, de semmiféle ételhez nem volt kedve. Csak ivott. Kilenckor bezárt a kocsma, hazament mindenki. Ő is. Lefeküdt a nyirkos ágynemű közé. A rádió szólt. Azt sem bírta. Levélpapírt keresett és borítékot, írt a mamának: „Mindent úgy intéztem, ahogy a levélben meghagyta. Itt vagyok a házban. A téboly elfog. Hogy lehet ehhez a magányhoz édesanyámnak ragaszkodni? Vagy ez is a mienk? Azért?” Hirtelen a galamb rászállt a vállára. Megült ott. „Pityu jól van. Búzát adtam neki. A vállamon .guggol.” Csak ült sokáig. Álmosságot nem érzett, mégis arra gondolt, illő lenne (lefeküdni. A galambért nyúlt, hogy levegye a válláról. A madár már nem élt. kkor Gábor elrendezett mindent, bezárt mindent, és rohan- vást rohant az állomásra. Még az éjféli vonatot elérte. Másnap délben már odahaza volt. Valami görcsös ragaszkodással ölelte magához a két gyereket és Marcsit, a feleségét: — Hogy vagytok? Hogy voltatok nélkülem? — Csak estére vártunk. A szülőfaludtól idáig az esti vonat a legjobb — mondta halvány mosollyal az asz- szony. S ment a konyhába, hogy ebédhez terítsen. MÉSZÁROS LAJOS RAJZA Galambos Lajos: MAGÁNY SERFÖZÓ SIMON: Évek múlva Kifigyelték az esték: a járda-dűlőkön mentem, mentem, • majd eltűntem mindig a portyúktetűs bérház-szérűknél. Utánad kutattam, akit elcsaltalak a liba-sztrádákról. A város-mélyekben hajaddal borultak váltamra az éjszakák, ahonnan évek múlva kanyarodott ki velünk, indult az út hazafelé. Otthon már vonultak akkor lakodalmunk nótái az őszben eldübörgő madarakként. A cigányzenés szélben táncolt a kerítés. Egy-ingre vetkőzve mulatott a csákány. Reggel dűlöngézett részegen a csirkéktől_ körülrugdalt ólnál. VILLÁNYI LÁSZLÓ: Fűszál Hajnalban ébredsz frissföldű erdőn mint álmodtad rég szem ne ijedjen leszek hajadban csak bőröd érez mikor fésülni elindul ujjad szemhéjadat majd szádat takarjam s ne bánd ha metsz érintésem vér serken nyomában tenyeredbe tégy halántékodra élvezd testemnek zöld illatát. JÁKÓ KOVÁCS JÓZSEF: A sárkány-torkú vaskapuig Szomorú vagy, mert viszlek hazafelé a vállamon. Keserű vagyok, mert nélkülem süllyed el gyerekkorod. Azt mondod: apa ne vigyél haza. Azt mondod: vigyél el a te házadba. Megyünk a csillagkupolás téren át. megyünk a csikósörényes mezőn át. a sárkány-torkú vaskapuig, elnyeli sóváran megrezdülő szavaid. MEGGYES LASZLÖ RAJZA