Szolnok Megyei Néplap, 1979. december (30. évfolyam, 281-305. szám)

1979-12-05 / 284. szám

1979. december 5. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 HEKRTNÖ előtt Hetente egy alkalommal próbál a felnőtt női énekkar Martfűn a művelődési házban. A kórus 1975-ben alakult, eddig főleg ünnepségeken szerepelt. A jövőben már egyéb fel­lépéseket is terveznek A VÁROS PEREMÉN Klubok a szolnoki „kertvárosban” Egy ind,uló új programról jót vagy semmit — általá­ban ez a legcélravezetőbb kritikusi bölcsesség; de mert olyan próbálkozásról van szó, amely a televízió szóra­koztató tevékenységét széle­sítendő született meg, amely kifejezetten a néző kegyei­be akar férkőzni (talán ma­ga az intézmény is észrevet­te, hogy a közte és a néző között lanyhulóban levő kapcsolat erősítésének, meg­újításának erre felé vezet az útja), ezért érzem szüksé­gesnek. hogy frissen, szinte melegében reagáljak a fel­nőtteknek szánt, szórakoztató műsorra. Terefere A Tereiére — könnyed kis beszélgetés a képernyőn, méghozzá fő műsoridőben, péntek este, amikor általá­ban jeles alkotás mutatko­zik be — nem merőben új műsarfajita. Nem áll társta- lamul, gondoljuk csak a nem­rég bemutatkozó s ugyancsak oldottságával, magazin jel­legével kitűnő vasárnap dél­előttre. A jól ismert. Tere­fere polka ritmusára induló magazin valóban könnyed, hangulatos szórakozásnak in­dult, a tartalom azonban a későbbiekben már koránt­sem tette azt, amit a cím ígért, mert csak afféle egy­veleg kerekedett ki belőle, amelyben irodalmi értékek keveredtek a legköznapibb zsurnalisztikával. Érezhető­en a szerkesztés még nem tudta eldönteni, hogy végiül is milyen profilt kapjon, tartalmában, ez a formáját tekintve kétségtelenül csábí­tó műsor. Mindennapi éle­tünk apró-cseprő, de ugyan­akkor a lényeget tükröző ügyes-bajos dolgaival fog­lalkozzék-e — erre volt jó példa a Kunszabó Ferenc készítette beszélgetés az új magyar „szokásról”, a kalá- kázásról, mely ez esetben a kéz kezet mos elvre épülő magánépítési gyakorlat er­kölcstelenségét fedi — vagy pedig a rádióból is jól is­mert irodalmi magazin mód­jára tereferéljen errői-arról, színesen. A szerencsésebb az lenne, ha az előbbi mellett döntenének a műsor felelős gazdái. Mindenesetre dicsé­retes, hogy televíziónk nem­csak új műsorfajtákon töri a fejét, hanem új egyéni­ségeket is igyekszik felfe­dezni, új arcokat a képer­nyőre. így „talált” rá Papp Endrére, akinek hangját, kellemes, édes beszédét ed­dig is ismertük már a rádió­ból, de először most láthat­tuk őt a képernyőn. És lát­hatóan e szokatlan szerep­körben még nem eléggé moz­gott otthonosan. A Teréfe- rében neki is fel kell sza­badulnia, uram bocsá’. fel is állhat arról a székről, amely­re nálunk általában a mű­sorvezetőket ráültetik (így talán kényelmesebb a ren­dezőnők), ,de mindenképp meg kell szabadulnia isko­lásnak mondható kimértsé­gétől. A Terefere ötlete jó dolog, ez a műsor,' ha úgy tetszik, a képernyő testére van szab­va; igazi érdeklődésre azon­ban csak akkor számíthat, is­métlem, ha olyasmikről tere­ferélnek benne, amiről mi is szívesen elbeszélgetünk, ha például a folyosó szög­letében ketten-hárman ösz- szefutunk, vagy összehoz bennünket a véletlen sze­rencse egy presszósaroktoan, vagy netán munkahelyünkön egy cigarettaszünetben nyí­lik alkalmunk rá. Miért pont én 7 Mert van miről tereferél­nünk, sőt. vitatkoznunk is! Hortobágyi Éva riportfilmje is ezt igazolja, amelyben egy manapság rendkívül izgal­mas kérdés nyomába szegő­dött egy lelkes kis stáb — alkalmazottak létszámának szükség szerinti csökkentése az üzemekben és a vállala­toknál, tehát átszervezés, sőt elbocsátás — s igazán érdek­feszítő gondolatokig jutott el. Sikerült elérniük, amit közgazdasági témájú, gazda­sági kérdéseket boncolgató riportokban nem mindig ta­lálunk meg: az emberi lé­lek rezdüléseiben érték tet­ten egy alapjában gazdasági természetű intézkedés hatá­sait. Nemcsak azokat bírta szóra, akik az intézkedéseket hozták a Lenfonóban, ha­nem azok is megszólaltak, s ez a riporter dicsérete, akik a meghozott rendelkezés szenvedő alanyai. Okosan világított rá a riportfilm a folyamatos önvizsgálat fon­tosságára is, arra tudniil­lik. hogy állandóan ellen­őrizni kell magunkat, hol is tartunk, milyen súllyal va­gyunk jelen a közösség éle­tében. mert akkor kisebb a lehetősége annak, hogy vá­ratlanul érjen bennünket a miért pont én nem kellek kellemetlen kérdése. Hortobágyi Éva darázsfé­szekbe nyúlt riportjával. Az emberi megméretés, a mun­katársak közötti — jóllehet értékeken alapuló — kü­lönbségtevés, mely riport­filmjének középpontjában állt, „veszélyes” téma, aller - gifcus pontja közéletünknek. Bátor vállalkozásával olyan kérdések sűrűjébe vágott, melyeket az eredményesebb gazdálkodásra törő vállala­tok, üzemek aligha kerül­hetnek meg, előbb-utóbb mindenütt szembe kell néz­ni velük. A kétrészes riport­film ezért is 'különösen hasz­nos. Röviden Izgalmas kérdéseket fe­szegetett a művészetek ma­gazinja. a Nézőpont is; ez­úttal a magyar film válságos helyzetével foglalkozott, több szem többet lát alapon. Ro­konszenvesnek minősíthető, ahogyan a megkérdezett filmrendezők feltárták mű­vészi válságuk, nyugtalansá­guk vélt ökait, ahogyan sa­ját feszültségeikről szóltak. És mégsem volt igazán szimpa­tikus ez a közös gondolko­dás, mert csak arra volt ké­pes, hogy ismét meggyőzze a tévénézőt, arról, hogy a je­lenlegi áldatlan helyzetből egyelőre nem látszik kiút. Ezt ugyanis eddig is tud­tuk. S ezúttal Érdi Sándor szerkesztő-műsorvezető ke­zéből is hiányzott az irány­tű; bizonyos véleményekkel keményebben és következe­tesebben kellett volna a maga nézőpontjából szemibe- szállnia. A luxusvilla titka: embe­ri titok. A Buzatti novellái­ból született András Ferenc- film ezt az emberi titkot igyezett feltárni hat külön­böző történet megfilmesíté­sével. Az emberi gyengesé­gek rajza keredekett ki be­lőlük megdöbbentő felki­áltójellel a végén — Hajitó- vadászat öregekre —, az oktalan agresszivitás képé­vel, sőt jelképével. Imponá­ló elegancia a rendezésben, néhány kiugró színészi tel­jesítmény az egyes szerepek­ben — Benkő Gyuláé pél­dául (rabszolga férj), a Sza­bó Sándoré és a Bárdi Györgyé a címadó novellá­ban, valamint a Benedek Miklósé a szenvtelen szél­hámos szerepében. Persze, ezzel egyetemben Bozzati — olvasva azért több és él­ménynek is mélyebb. Ahogyan egyre jobban be- járódik a Kapcsoltam, Vit- ray logikára nevelő játéka, úgy járódik be agyunk is a feladványokra. Egészen be­letanul már az ember a kü­lönböző számsorokba (mate­matika még soha nem kapott ilyen publicitást, azt hi­szem). Abba azonban nehe­zen tudok belenyugodni, hogy többnyire elvéreznek Vitray ügyes, okos játékos­társai (legfeljebb egy-egy könyvvel vigasztalódhat­nak). Persze játék ez. tu­dom, amelyben veszíteni js tudni kell, csakhát, a sok „kudarc” kissé elrontja a „szám ízét”. V. M. Szép példája ez az össze­fogásnak, s egyben az intéz­ményhez való ragaszkodást is jelzi. A társadalmi mun­kát az ifjúsági klub tagsága és a nyolcadikosok klubjá­nak tagjai végezték, akik nemcsak a környezetükre, de úgy tűnik, a klub mun­kájára is igényesek. Az if­júsági klub foglalkozásait 30,—40 fiatal látogatja rend­szeresen. Idén programjukat egy újszerű — de mint az eredmények mutatják —, jól bevált tematika alapján állították össze. Minden hónap más téma jegyében telt. így rendezték meg például az egészségne­velés, az edzett ifjúság, a művészetek, az irodalom, az NDK és a Szovjetunió hó­napját. A legkülönbözőbb módszerekkel — előadások, filmvetítések, vetélkedők, kiállítások — ismerkedtek az adott témával. Az NDK-hó- napot például azért rendez­ték meg. mert a fiatalok a jövő nyáron ebben az or­szágban kívánnak néhány A zt ajánlom, hogy na­ponta sétáljon egy ke­veset — mondta az orvos. — Sétáljak? — kérdezte a beteg. — Igen. — Hová sétáljak? — Sehova. Csak úgy jár­káljon. Az utcán. — Melyik utcán? Ne ha­ragudjon, nem értem. — Bármelyik utcán? Ame­lyiken kedve tartja. — Szóval, mondjuk na­ponta menjek el a piacig és vissza? — Ne határozzon el sem­mit. Egyszerűen kószáljon. — Nem lehet egyszerűen kószálni. Tegyük föl, hogy nem a piac felé megyek, hanem például a Duna fe­lé, akkor ugye odaérek, és mit csináljak azután? Visz- szaforduljak, vagy menjek tovább a parton? De jobbra vagy balra? Egyébként bármerre me­gyek, megint elérek valaho­vá és akkor újra ott a kér­dés, hogy visszaforduljak, vagy továbbmenjek jobbra vagy balra? — Tudja, mit nevezünk sétálásnak? :— Nem tudom. — A szót magát, azt, hogy sétálás, ismeri? — Persze. — Ismeri, és mégsem tud­ja, hogy mit jelent. — Igen. — Magának anyanyelve a magyar? — Az. — Beszél valamilyen ide­gen nyelven? napot eltölteni, meglátogat­ják az NDK-ban dolgozó klubtársaikat. Az 1967 óta működő ifjúsági klub egy alkalommal már elnyerte az aranykoszorús minősítést. Az idén ismét erre törekednek, s eddigi munkájuk jó fedezet arra, hogy el is nyerjék. A Szolnok ’79 címmel indított városi és járási klubvetél­kedő eddigi fordulóiból, még mindig elsőként kerültek ki, de a klubmunka más terüle­tein is jeleskedtek. Házigaz­dái voltak a városi klubta­lálkozónak, s ők adták ott­hont a városi és járási klu­bok „Ki tud többet a Szov­jetunióról” vetélkedőjének is. A kertvárosi klubkönyv­tárban. mintegy „utánpótlás­ként” idén szeptemberben alakult meg a nyolcadikosok klubja. Tagjai ezidőtáit leg­inkább a pályaválasztás gondjaival vannak elfoglal­va. A klubban választ kap­nak kérdéseikre, pedagógu­sok és szakemberek segítsé­gével megismerkednek a kü­— Németül és angolul. — Mit jelent az. hogy spazieren, vagy az, hogy to walk? — Ezek a sétálni szó meg­felelői. Sétál, céltalanul kó­szál. Értem én, mire akar kilyukadni, doktor úr. — Akkor nem kell ide­geskednie. Naponta kószál­SÉTA jón egy keveset céltalanul. Szóval sétáljon. — Vagyis naponta menjek az utcára azzal a céllal, hogy céltalanul kószáljak. — Ne legyen ideges, mondtam már! Maga még soha életében nem sétált? Ezt állítja? — Mindig mentem vala­hová. Ha sehová sem kell mennem, mit keresnék az utcán? Nem vagyok bolond. — Gondoljon a gyerekko­rára. A szüleivel biztosan sétált. — Persze-Azt mondták, elmegyünk sétálni... — És olyankor mit csi­nált? — Mentem a szüleimmel. Vittek magukkal. — És a szülei mit csi­náltak olyankor? — Engem vittek sétálni. — Hát vigye maga is a gyerekét vagy a feleségét. — Ne tréfáljon, doktor úr. A fiam negyvenkét éves gé­pészmérnök. A feleségem a lönböző szakmákkal, a to­vábbtanulás lehetőségeivel. Emellett azonban már ügye­sen makraméznak, batikot készítenek és hamarosan tel­jesül régi vágyuk is; meg­szervezik a táncházat. A kertvárosi felubkönyvtárban a kisebb gyerekek is talál­nak elfoglaltságot. Évek óta működik a gyermekklub, ahol játékra, sportra éppúgy lehetőség van, mint kirán­dulásokra, tárlatlátogatások- ra. A felinőttek a nőklub és a kertészszakkör foglalkozá­sait látogatják. A „Tisza” nőklub négyéves múltra te­kint vissza. Az ide járó idő­sebb asszonyok egy kis tere- fere kedvéért is szívesen összejönnek, de foglalkozá­saikon az irodalom, a zene, a különböző témájú TIT-efő- adások is otthonosak. A kertvárosi klubkönyv- támak ebben az évben lé­nyegesen javultak tárgyi fel­tételei. A Megyei Művelődési és Ifjúsági Központ magne­tofonokat. hangfalakat, játé­kokat. ping-pong asztalt, fo­tófelszerelést és az eddigi­eknél jóval korszerűbb be­rendezést biztosított az intéz­ménynek. nyugdíjazásom után három évvel meghalt. — Értse meg, ha állandó­an otthon ül, idő előtt tönk­remegy maga is. Naponta sétálni kell! — Nem tudok sétálni. — Dehogynem tud! Maga nem akar. Egyszerűen csö­könyös. Ha nincs szüksége a tanácsomra, minek jött hozzám? — Szükségem van a taná­csára, doktor úr. — Akkor menjen le min­dennap az utcára. — Hány órakor? — Mindegy. Menjen dél­után. — Négykor jó lesz? — Jó lesz. Ballagjon le a Duna-partig, vagy ameddig akar. — A Duna-part megfelel. — Helyes. A víz megnyug­tatja az embert. Nézelődjön egy kicsit. — Meddig? — Ameddig jólesik. Tíz percet vagy egy negyedórát. — Negyedórát. — Utána menjen szépen haza. — Lassan vagy gyorsan? — Ahogy szokott. — Ha sietek valahová, gyorsan szoktam menni. Jól bírom a járást. — Lassan menjen, nyu­godtan, kényelmesen. — Meg fogom csinálni. — Ennyi az egész. — Ha mégegyszer elmon­daná doktor úr, én felírnám magamnak. És pontosan így fogom csinálni minaennap. Császár István Vivát mama Donizetti vígoperája Szolnokon HÉTFŐN ESTE a debre­ceni Csokonai Színház ope­ratársulata és balettegyütte- se, valamint a MÁV Filhar­monikus Zenekar előadásá­ban Donizetti igen szelle­mes, kétrészes vígoperája került színre a szolnoki Szigligeti Színházban. A da­rab már eddig is sok szép előadást ért meg Debrecen­ben. Ennek ellenére nem volt fáradt a szolnoki be­mutató. Valljuk meg, jól­esett a három órányi kikap­csolódás, az igényes szóra­kozás, a valamennyi szerep­lőt egyaránt hatalmába ke­rítő bohém, ’ őszintén játékos komédiázás. Jól választott a rendező Kertész Gyula, amikor a darab vezérmotívumát, öt­letét, vagyis kulcsfigurájá­nak szerepét Tréfás György­re bízta. Ugyanis a szerep jó vagy rossz megoldása szinte minden tekintetben az opera sikerét vagy netán bukását jelentheti, hiszen a figura mindig és mindenütt az előadás tengelyében van. Akarva, akaratlanul is kö­rülötte mozog a cselekmény. Igaz hálás a szerep, mert már önmagában is kacagta­tó, lehengerlőén robosztus, vehemens dámának öltözve játszani a színpadon. Ez esetben a címszereplő Tréfás György kiemelkedően, nagy­szerűen játszotta végig Lui- gia édesanyjának, a „mamá­nak” szerepét. Kihasználta mindazokat a játékot kíná­ló lehetőségeket, poeneket, melyek e speciális helyzet­ből adódtak. Szerencsés ta­lálkozás ez a szereppel. Mind hangilag, mind a szö­veg érthetőségét tekintve is kiemelkedő volt. Színészileg is az énekkel egyenrangúan oldotta meg feladatát. Természetesen minden előadás, minden sikeres be­mutató nagyon igényes, kö­rültekintő, intenzív, közös munka eredménye, amit a szolnoki előadás is bizonyí­tott. Tréfás György mellett elsősorban a muzikálisan tisztán, érthetően éneklő Kecskés Sándor — Gugliel- mo, első tenor. Börcsök Ist­ván impresszárió, valamint Martin János, Stefano, — a férj nevét említem. A to­vábbi szerepekben sikerrel mutatkozott be még Kré- mer József — Biscroma, a zeneszerző, — Tibay Krisz­tina — Dorotea Hegyes Gab­riella— Luigia— és Tóth József, mint — Prospero, a szövegíró. Pelle Erzsébet Corilla szerepében szép és vonzó jelenség. Színészi já­tékkal jól ellensúlyozza han­gi adottságainak gyengéit, mely úgy érzem, az olykor kívánatosán szükséges hang­erőnek hiányából fakad többé-kevésbé az alsóbb re­giszterekben. Talán ennek tudható szövegmondásának! gyenge érthetősége. Hangja, muzikalitása a kétvonalas oktáv magasabb fekvéseiben teljesedik ki, ahol kiegyen­lítetten, fényesen, átütően érvényesül. Az operában ricitatívok, énekbeszédek váltják egy­mást a zenekari részekkel, áriákkal, duettekkel, kórus­sal és a méltán vastapsot érdemlő táncbetéttel, melyet a társulat balettegyüttese adott elő. A balettkar tánca egyébként az est egyik leg­színesebben kidolgozott és megvalósított jelenete volt. Mindvégig érzékenyen, jól kísért a zenekar, bár kisebb pontatlanság, némi döccenő előfordult az énekesek kísé­reténél. Persze nem kis fel­adat ilyen mozgalmas játék­ban az egyensúlyt mindig fenntartani. Tarnay György igen összefogottan, jól ke­zében tartotta az előadást. A SIKERHEZ hozzájárult még a koreográfus Pethő László és nem utolsó sorban a rendező, ruhatervező ker­tész Gyula. Egyed Ferenc T. E. I Szolnokon a kertvárosi klubkönyvtár látogatói a nyár folyamán 30 ezer forint értékű társadalmi mun­kát végeztek az intézményben. Kifestették a klub­szobákat, parkettát csiszoltak, rendbehozták és rész­ben kicserélték a berendezést.

Next

/
Thumbnails
Contents