Szolnok Megyei Néplap, 1979. december (30. évfolyam, 281-305. szám)

1979-12-16 / 294. szám

1979. december 16. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 Kis karácsony, nagy karácsony... Az ország minden bölcsődéjében, óvo­dájában felcsendül ez az ének. Táncok­kal, népi játékokkal, szavalatokkal ké­szülnek a gyerekek a karácsonyi ünnepre. Képeink a jászberényi Fürst Sándor úti óvodában készültek, a nagycsoportosok próbáján. Pásztorjáték (Balra) Népi dalos játék Megnőtt a „szakma” becsülete fl Diákélet új számában Visszatekintés a Móricz-napokra Népművelők — ma Z.-VEL NEMRÉG az esti már nem székhordó, plalkát­nymegyházi gyorson talál­koztam. ö mint az Utasel­látó mozgóárusa utazott. Z. nyolc évvel ezelőtt népművelés-könyvtár sza­kon Végzett, évfolyamában a kiemelkedően tehetségesek között tartották számon. A főiskola után a pályán nagy lendülettel látott munká­hoz egy vidéki város műve­lődési házában. Ahogy mon­dani szokás, „bejöttek” a dolgai, de egy rosszul sike­rült rendezvény után el­mérgesedett a művelődési ház munkahelyi légköre: „kilépett” bejegyzéssel a munkakönyvében odébbáll t. A következő helyről azért ment el, mert — ezt a szak­mai felügyelet is alátámasz­totta — a tanács nem hagy­ta önállóan dolgozni, bele­szóltak a művelődési ház dolgaiba, a harmadik he­lyen — házasság előtt állt — konkrét ígéret ellenére sem jutott lakáshoz. Z. mindig büszke volt választott szak­májára. életre szóló hiva­tásának tekintette, a népmű­veléssel történt „szakítása” lelkileg megviselte. Ma moz­góárus, és azt mondja: „ha most kezd,önéin; a pólyát, azok a dolgok nem fordul­hatnának elő velem, ami miatt- hátat fordítottam a népművelésnek’ ’. Z. esete — bár némiképp kirívó — tanulságokat is hordoz. A népművelő szak­ma becsülete jócskán meg­nőtt az elmúlt esztendőkben, a népművelő személyének, munkájának társadalmi megítélése ugyancsak jelen­tősen megváltozott. Ma már aligha hagyná ott a pályát egy Z-'hez hasonló felkészült­ségű és tehetségű népműve­lő. — Egy — a falusi viszo­nyokat jól ismerő — járási művelődésügyi osztályvezető nagyon kifejezően így fogal­mazott: „Egy falusi tanács­elnök — mondjuk — ma ragasztó embernek tekinti a népművelőt, hanem közvet­len munkatársának. Követ­kezésképp a falu szemében lassan a pedagógussal, az állatorvossal a mezőgaz­dásszal válik egyenlővé a népművelő.” Maguk a népművelők a megváltozott körülményeket — szinte egyöntetűen — az elmúlt esztendőkben szüle­tett központi közművelődési határozatok, irányelvek, sa törvény jótékony hatásának tulajdonítják. (Z. is erre gon­dolt, amikor azt mondta: „ha most kezdeném...”). Mindez — természetesen — a népművelők élet- és munkakörülményeit is alap­vetően befolyásolta. A köz- művelődési szakemberek 1977-es bérrendezése után Szolnok megyében jelentősen csökkent az alacsony fizeté­sű népművelők száma. (Ko­rábban a közművelődési szakemberék 75 százaléka 1600 és ,-3000 forint közötti bért kapott.) Sokat tettek megyénkben a pályakezdők letelepedése érdekében is: ez idő tájt több mint negy­ven népművelő és könyvtá­ros lakik szolgálati lakás­ban. Ez utóbbi adat külö­nös hangsúlyt kap, ha hoz­zátesszük, hogy a megye tanácsi fenntartású intéz­ményeiben dolgozó 131 nép­művelő és 163 könyvtáros közel hatvan százaléka 30 éven aluli. HOGY A SZAKMÁNAK megnőtt a becsülete, rangja, más tekintetben is eredmé­nyeket hozott! Hogy csak a legfontosabbakat említsük: Szolnok megyében immár nem aggasztó a népművelők, könyvtárosok fluktuációja, s a népművelői állások több, mint hatvan százalékát, a könyvtárosi állások 84 szá­zalékát képesített szakem­berek töltik be. Sz. J. A közelmúltban jelent meg a Diákélet, — a kis­újszállási Móricz Zsigmond Gimnázium és Közgazdasá­gi Szakközépiskola lapjának — idei tanévá első három összevont száma. Az újság­ban összegezés olvasható a nagysikerű Móricz Zsig­mond-n apóikról, A képes beszámolóban az iskola volt diákjainak, a rendezvény- sorozat vendégeinek levelei­ből idéznek emlékezéseket, értékelő sorokat. Végül a Czine Mihály irodalomtörté- ntásszel készített interjú zárja a jól szerkesztett blokkot. A lap egy másik írása az iskola kollégiumának ötven­éves jubileuma alkalmából ismerteti a diákok második otthonának történetét, az eredményeket — a kollégi­um az előző tanévben a megyei versenyben bronz fokozatot ért el. Folytatódik az interjúso­rozat az iskola nevelőivel, ezúttal Oláh Endréné ma­gyar-történelem szakos ta­nárnővel készítettek inter­jút. A lap utolsó oldalain a humor mellett képes be­számolókat jelentettek meg a nyári építőtáborokról és az őszi társadalmi mun­kákról. Koós Iván báblervezö kiállítása Törökszentmiklós után Szolnokon is láthatja a közönség Koós Iván báb- tervező és bábkészítő mű­vész kiállítását, a Megyei Művelődési és Ifjúsági Köz­pontban december 22-től január 8-ig. A bábfigurák közül sok bizonyára ismerős lesz a látogatóknak, hiszen a televízióban, az Állami Báb­színház előadásain már ta­lálkozhattak velük. „Emberi” Tragédia II minszki szinház vendégjátékáról Résziéi az egyiptomi képből (Háttérben az Évát alakitó Szvetlána Kuzmina) Fotó: T. Katona újszerű, hatá­sos — jellem­zésül egyaránt ráillenek ezek a jelzők a Minszki Állami Orosz Szín­ház Tragédia-előadására, amelyet magyarországi ven­dégszereplésük alkalmából két estére, szerdán és csütör­tökön, Szolnokra is elhoztak; amellyel egyébként odahaza már, a magyar drámák szov­jetunióbeli fesztiválján első díjat nyertek. Nem véletlen, szolnoki bemutatkozásuk is egyértelműen igazolja: Bo­risz Lucenko (rendező) és al­kotótársai (Jurij Túr díszlet- tervező) eredeti színpadi ví­ziót teremtettek, olyat, amire a Madách-mű itthoni színre- vitelében, a tragédiajátszás évtizedes hagyományaiban nemigen van előzménye. Nyoma sincs ebben a színi világban a megszokott és megunt teatralitásoknak, már az előadás első pillanataiban nyilvánvaló, •—; nemcsak a gyalulatlan deszkákból épí­tett, több szintes színpadi építményből, melyhez magas­ba nyúló létrák kapaszkod­nak (nincs ebben semmi égi- es), méginkább abból, aho­gyan az atyaúristen és a te­remtésben segédkező társak hatalmas bőrkötényre emlé­keztető öltözetben megjelen­nek. Mintha csak egy mű­helybe csöppentünk volna bele, igaz, a díszlet monu­mentalitása a maga nemében figyelmeztet: ebben az ateli- er-ben a világ teremtésén szorgoskodnak. S az úr, aki véghezviszi művét, épp oly gondterhelt, mint egy földi mester, aki elkészült ugyan munkájával, de még mindig azon töpreng utólag is, vajon tökéletes-é, amit alkotott. Hagyományos előadásokban itt pátosz, emelkedettség és hozsánna-hangulat az ildo­mos, Lucenko felfogásában jóformán az úr is ember, aki­nek épp úgy meglehetnek a maga gondjai, miként földi teremtményeinek. S a továbbiakban, a játék egészében az úgynevezett történelmi színekben is ugyanez az emberi mérték, s ami benne a legizgalmasabb: ezáltal mindaz, ami a szín­padon Ádámmal és Évával történik, ahogyan megmár­tóznak a történelem produ­kálta különböző helyzetek­ben és szembesülnek a leg­szélsőségesebb emberi maga­tartásformákkal, mindabban valóságos emberi dráma tes­tesül meg. Erőteljes konflik­tusokkal, robbanásig feszülő és (feszítő indulatokkal. Az „elemberiesített” égi világ markáns indítás egy olyan előadásban, mely az eszmék harcában, a köznapian em­berit keresi, amelyben a leg- általánosíthatóbb gondolati a legközvetlenebb „érzékiségé­ben” van jelen. Oly módon, hogy szinte bőrünkön érez­hetjük az első emberpár megpróbáltatásainak olykor véres drámáját. Akárcsak egy Shakespeare-tragédiá- ban! S ha a bátor, újszerű és hatásos mellé újabb jelzőt kellene keresni, a legkézen­fekvőbb lenne: shakespe- are-i. Aligha véletlen, hogy például az egyiptomi képben, a fáraó-jelenet ben egy olyan múmia kerül elő — Lucifer hozza annak bizonyítására, hogy a leghatalmasabb ural­kodó is így végzi, a legfélel­metesebb diktátor is ott köt­het ki —, amelyből egy ko­ponya „válik ki”, s amikor fáraó-Ádám kezébe veszi, s így eszmélkedikl az emberi dicsőség múlandóságán, eb­ben a mozzanatban akár for­málisan is tetten érhető a Madáchot Shakespeare-hoz rokonító rendezői szándék. Ádám úgy áll előttünk, mint a lenni vagy nem lenni kér­déssel küszködő Hamlet szel­lemi édestestvére, csak ép­pen a kérdés más: embernek lenni ugyan mi célból érde­mes — itt ez a tét. A stilizáltságig leegyszerűsí­tett színpadon felszikráznak az emberi indulatok, e mo­dern hangvételű produkció­ban Ádám és Éva úgy birkó­zik meg, küszködi végig a történelmet, akárcsak egy mai ember is, akinek szin­tén napról napra akár kiáb­rándító, talán véres tapaszta­latok árán is szintén szembe kell néznie a miért érdemes élni kérdéseivel. S hogy nem akármilyen megpróbáltatá­sok árán juthat csak el az ember a vezérlő célig, a konf­liktusok olykor brutálisan vaskos színpadi ábrázolásá­val hangsúlyozzák ezt a minszkiek. Kemény, olykor kegyetlen (a vízió egységét meg nem bontva) barbárán rusztikus Tragédia ez; az egyiptomi színben például vastag köte­lek vágnak a rabszolgák hú­sába, és hatalmas ragtapasz „zárja” némára ajkukat, a római képben a leölt gladiá­torból csak úgy folyik a vér, vörösre festve ábrázatát és testét, s a keresztény hit atyái, a konstantinápolyi színben nem keresztet, ha­nem hatalmas furkósbotot tartanak a kezükben. Kira­gadott példának talán ennyi is elég, hogy érzékelhetővé váljék e színpadi „brutalitás” formája. Ilyen jellegű meg­próbáltatások, küzdelmek után valóban felszabadító erővel hat Ádám és Éva eufórikus lelki összeölelkezé- se az előadás végén, a jövőt ígérő anyaság igézetében s anélkül, hogy az úr további küzdelemre szólító hangja felzengene (szokás szerint a magasból) — itt csak újra megjelenik a színen, a hát­térben, jellegzetesen mesteri öltözékében, mint aki maga is regisztrálja az igazságot, — megszületik bennünk a felismerés, az előadás „üze­nete”: az embernek igenis kegyetlenül meg kell küzde­nie életben maradásáért, em­beri fennmaradásáért. De hát mit is tehetne mást, hisz küz­delemre rendeltetett. Jól illeszkedik ebbe a gon­dolati koncepcióba Nyikolaj Pinyigin siheder Ádámja (ilyen fiatal Ádám még nem szerepelt a Tragédiában), aki gyanútlan rajongással veti bele magát a küzdelembe, hogy végigpróbálja a lehetsé­ges helyzeteket, s ebben — ezért is hat modernül az 5 Ádámja — egy kicsit azt a mai fiatalembert is megtes­tesíti, aki akárcsak Ádám, 5 is el akar igazodni az esz­mék erdejében, aki épp úgy igyekszik megtalálni ma, életkorából is eredendően, a vezérlő célt, akárcsak a Tra­gédia-beli első ember. He­lyén van e gondolatkörben és figyelemre is méltó Valerij Bondarenko Luciferje, aki a józan, a gondolkodó, de két­kedő ember, s aki nem azért szurkol, hogy társát, Ádámot a végpusztulásba vigye, ha­nem hogy e rajongó fiatal­embert minél többre megta­níthassa. az életre. Valami­vel hagyományosabb Szvet­lána Kuzmina Évája, Kuz­mina a megtartó, megőrző inőiséget domborítja ki ro­konszenvesen. Egy-egy ki­sebb szerepben is emlékeze­tes teljesítményeknek ör­vendhettünk, ami bizonyítja az együttes erejét. Izgalmas és eredményes vállalkozásnak lehettünk te­hát szemtanúi a minszkiek vendégjátékán, még ha bizo­nyos vonatkozásokban vitat­kozni is lehetne ezzel a felfo­gással, (Kissé „erőszakos” a színek sorrendjének módosí­tása, a párizsit ugyanis köz­vetlenül követi a falanszter, s csak ezután jön a londoni, a prágai szín elhagyása pedig csorbát ejt a Tragédia esz­mei építményén) ezzel egye­temben bebizonyították, s ez a felfedezés erejével hatett: Madách halhatatlan remek­műve igenis színpadra kíván­kozó dráma, s ha alkotó mó­don közelítenek hozzá — a minszki színház művészéi ezt tették — kivételes színházi élmény. unalmas, szé­pelgő, pon- toskodó és fontoskodó Tragédia-előadást láthattunk már. Az övéké szellempezsdítő, lélekborzoló, vérforraló — tehát érdekes. Ezt hálálta meg vastapssal mindkét este az újra fogé­kony szolnoki közönség. Valkó Mihály Bátor, Annyi Közös tánc Az Űr megteremté a világot (Első szín)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents