Szolnok Megyei Néplap, 1979. december (30. évfolyam, 281-305. szám)
1979-12-16 / 294. szám
6 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1979. december 16. Bukott diktátorok arcképcsarnoka szerint, a klasszikus recept alapján: francia rohamosz- tagok gyámkodásával Bo- kassa eltűnt a süllyesztőben. A baj csak az voflt, hogy kiszemelt utódja, Dadko jártatta a száját, kibeszélte a francia forgatókönyv néhány kínos részletét. Majd „hatalomátvételére” azzal tette fel a koronát, hogy bejelentette: fölveszi a kapcsolatokat a fajüldöző Délafrikai Köztársasággal! Pák Csöng Hi Reza Pahlavi Egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz. Közép-Ame- rika idén megbuktatott másik diktátora, a salvadori Romero szinte semmiben nem különbözött Somiozáék- tól. Talán egyetlen eltérés volt köztük: míg a Somozák „családon belül” tudták tartani a hatalmat, ad,dig Salvadorban az utóbbi negyven évben 17 diktátor váltotta egymást — a terror, a kíméletlen elnyomás azonban változatlan maradt. Salvador legutóbbi „választásának” iszonyatos mérlege: hatvanezer halott. És a ..választás” győztese, Romero tábornok ugyanott kötött ki. ahol Somoza — Miamiiban. o A népharag söpörte el az ugandai Idi Amint, a brit hadsereg egykori őrmesterét is, akj bohóc, komédiás, köpönyegforgató s diktátor volt egyszemélyben. Személyiségét illetően valószínűleg az az elemzés közelíti meg a legjobban a valóságot, mdzás nélkül kiutasította őket Ugandából. Az is az igazsághoz tartozik, hogy Amin rettegett titkosrendőrségét elődje. Obote szervezte meg, Amin aztán továbbfejlesztette a rendszerének alapját védő IhóhérlegényekkeL Módszere egyébként nem sokban különbözött Somozáétól, aki Nemzeti Gárdájának tagjait kisebb-nagyobb anyagi kedvezményekkel korrumpálta. Amikor Ugandában már jószerivel ennivaló sem akadt, az Amin-legónyek méregdrága luxusautókon furikáztak, s bőven részesültek azokból a költséges holmikból, amiket gazdájuk külön repülőgépeken hozatott Londonból. Idd Amin végül is a saját maga által létrehozott, mindenkiben ellenséget látó, végső soron az önmagát felemésztő szásztéma áldozata lett. Uganda egykori nehéza világ leghatalmasabb államfőjének tartotta magát), mint Bokassa, aki a világ egyik legszegényebb országa költségvetésének negyedrészét pazarolta az esztelen luxusra, a vásári komédiára. Amivel mostanában nem nagyon dicsekszik a hivatalos Párizs.: Franciaország adófizetői 4 millió dollárral járultak hozzá az ízléstelen cécó költségeihez. Mint ahogy azt sem veri nagydobra az Elysée-palota, hogy Giscard francia államfő Bokassához járt vadászni. Abban az időben, úgy tűnik, még nem zavarta a kényes európai orrokat, hogy a császár hűtő- szekrényében — saját fogyasztásra — állítólag emberhúst is tartott. Amikor kipattant a botrány, hogy a császár 8—10 éves gyerekeket gyilkolt meg. Párizs számára terhessé vált a „rokon”. Annak rendje-módja Somoza, Romero, Reza Pahlavi, Pák Csöng Hi, Idi Amin, Bokassa - uralkodók, kisstílű zsarnokok, varázslócsemeték, mini-napóleonok, állítólagos emberevők. E különös lista különös szereplőit egy szál fűzi össze: valamennyien a bukott diktátorok közé tartoznak, mindegyiküket a széles tömegek - egyes esetekben gazdáik, az egykori gyarmattartók - söpörték el 1979-ben trónusaikról. súlyú ökölvívó bajnoka a terroron alapuló rendszerével — önmagáit ütötte ki. „Eljött a végső pillanat, csatolják tel a pisztolytáskákat, s aztán indulás a harcba!” Somoza nicaraguai diktátor állítólag ezekkel a szavakkal „búcsúzott” a közép-amerikai ország éléről. A sajtójelentések szerint a harcias Somoza patetákus mondata végén rohamra is indult — a whiskys üveg tartalma ellen, majd megelégedve a hősködést, testőrei védelmében a repülőtérre hajtatott, és kisebb-nagyobb kitértők után a banánköztársaságok bukott diktátorainak találkozóhelyén, Miamiban, kötött ki. „Az egész ország atyjának tekint” — nyilatkozta a latin-amerikai diktátorokról kialakított képnek tökéletesen megfelelő Sornöza. A pocakos, fekete bajszú, szemüveges és felfegyverzett nd- caraguai diktátor saját szemszögéből az igazságot mondta: ő valóban családi birtoknak tekintette az országot. Mint a dicstelen arckép- csarnok több más szereplője, Somoza seim akart éles határvonalat húzni Nicaragua és a saját vagyona között-. Ezt a szokását még apjától — elődjétől, Anastasio Somozától örökölte, akinek sajátos vagyongyarapítás! módszerei máig is közszájon forognák. Országjáró kőrútjai során az idősebb Somoza egv-egy virágzó ültetvénynél, gyárnál megállította páncélautós - roha mosz tagos kíséretét, majd „nagylelkű” ajánlatot tett a farm tulajdonosának: a vaj.ós érték harmadáért megveszi a birtokot. Meg is szerezte magának, amit kiszemelt. így aztán az ifjabb Somozának nem volt más dolga, mint hogy átvegye az ap®i birtokokat — és módszereket. Csak röpke áttekintés a So- moza-vagyonról: övé volt a nemzeti légitársaság, a nemzeti hajózási vállalat, számos gyár, a termőföldek egynegyede stb. — összesen egymilliárd .dollár értékben. Ám ez is kevés Volt neki. Távozásakor a külföldre síbolt magánvagyona mellett magával vitte Nicaragua úgyszólván teljes Valutakészletét is... szerint Amin sem volt rpsz- szabb hasonló helyzetű társainál, legfeljebb gátlástalanabb. Amikor személyes érdekeit, önkényuralmát sérteni kezdték az ország gazdaságában kulcsszerepet játszó ázsiai kereskedők, haboA földrajzi távolság Uganda és a Közép-Afrikai Köztársaság (nemrég még császárság) között nem nagy, minit ahogy a kiét tirannus, Amin és Bokassa (császár) sem állt távol egymástól, ami kegyetlenségüket illeti. Igaz, Amin nem koronázta saját magát császárrá (ő csak Anastasio Somoza Carlos Humberto Romero Jean-Bedel Bokassa Q Jajai — koreai fogalom, körülbelül azt jelenti: „én vagyak az úr a házban”. Ezt vallotta Pák Csöng Hi dél- koreai diktátor is — nemcsak szavakban. Tizennyolc éves uralma alatt olyan félelmetes elnyomó apparátust szervezett, a KCIA-f, amiety- lyel talán csak az iráni sah SAVAK-ja versenyezhetett. Ez nem csoda, hiszen mindkét szervezet keresztapja a „CÉG” volt: az amerikai CIA. Alki nem értett egyet a rendszerrel, az egyszerűen eltűnt a KCIA vallatópincéi- ben. S a KCIA keze mesz- szire elért: ügynökei az USA-ban éppúgy, mint az NSZK-ban zavartalanul üldözhették a másként gon- djoílkozó dél-koreaiakat. Pák először 1974-ben döbbenhetett volna rá hogy rendőr- állama egyre életképtelenebb: akkor a neki szánt golyók feleségét ölték meg. A lövedékek azonban 1979 őszén már nem tévesztettek célt, Pakot saját „ivadékai”, a KCIA emberei tették el láb alól. Pák Csöng Hi éppúgy terhessé vált az USA számára, mint több más diktátortársa, mert az már Washingtonnak is sok volt, hogy a KCIA az amerikai kormánytámogatásiból — amerikai politikusokat vesztegetett meg. Q Noha arcképcsarnokunkban az utolsó helyre került, az iráni sah bukásénak Világpolitikai jelentősége a legnagyobb. Reza PaMiavi csaknem három évtizedet töltött a trónusán, nagyratörő terveket szövögetett („Irán lesz a világ ötödik nagyhatalma”), ugyanakkor milliók laktak a városok körüli „bádögfal- vakban”, tengődtek az éh- halál küszöbén az országban. Elképzelhetetlen gazdagság néhányezer embernek — mérhetetlen szegénység a nagy többségnek: ez volt uralkodásának mérlege. A pávatrónt a tömegek elégedetlensége söpörte el. „Egész életemet népemnek szenteltem” — mondta egyszer Reza Pahlavi. Vajon nem tudta volna az igazságot? Gyenge magyarázat, hiszen személyesen irányította a milliós besúgóhálózatú, rettegett SAVAK-ot. Míg a sah börtöneiben terhes asz- szonyokat vontak kínpadra, akasztottak fel lábúiknál fogva, addig a császári ház zavartalanul fosztogatta az országot, tett szert húszmilliárd dolláros vagyonra. S talán a sah uralkodásának nemzetközi hátterét jobban megvilágítja, ha emlékeztetünk rá: míg Khomeini rendszerének a túlkapásait (kurd felkelők, prostituáltak, házasságtörő nők kivégzése) a burzsoá sajtó kimeríthetetlen részletességben tálalja, arról a hatvanezer hazafiról, akik egy igazságosabb Iránért áldozták életüket a SAVAK börtöneiben, vagy az utcákon — kevés szót ejtett. * Arcképcsarnokunk végére érve mi mást kívánhatunk, mint hogy jövőre ugyanilyen „képkiállításról” — természetesen új szereplőkről — adhassunk körképet. Mert bár sok esetben a tirannusok más diktátoroknak adják át a terepet, a pahlavik, ami- nok, bokassák. somozák bukása mégis előbbre, az igazságosabb. emberibb élet felé viszi a világot. Dunai Péter összeállította: Hájos László lljabb olajkincs-ANTILLA (KARIB)- TENGER, Venezuelában, az Orinocotól északra elterülő 45 ezer km? kiterjedésű területen hatalmas — mintegy 5—700 milliárd barrel 1 tonna = 7,2 barrel) — olajkészletek vannak. Ez a mennyiség pedig megközelíti a Föld 6—700 milliárd barrelnyi — kiaknázhatnak becsült — tartalékait. A termelés jelenlegi szintje csak mintegy napi 120 ezer barrel — az összes venezuelai olaj- termelés 5 százaléka — az olaj túlnyomó többségét a Maracai- bói-öböl környékén hozzák a felszínre. Ennek kettős oka van. Az Orinocotól északra elterülő vidék olaja gyenge minőségü,.- s a kitermelés költségei pedig magasak. A venezuelai állami olajvállalat véleménye szerint a. kitermelés költségeit csökkenteni lehet (barrelenként 20-ról 10 dollárra), s a gyenge minőség mellett is gazdaságos és szükséges lesz a termelés. Ezért a következő évtizedben 20 milliárd dollárt fektetnek be, melynek eredményeként a tervek szerint 1980—1981-ben napi 300 ezer, 1990-ben pedig már 1 millió barrel lesz az itteni olajbányászat termelése. A Linowitz-misszió A szenjlélő számára szinte a Kissinger-féle emlékezetes maratoni ingázást idézi — bár persze jóval alacsonyabb szinten — Carter elnök közel-keleti különmegbízottjának mostani utazgatása. Sol Lino- witz először az egyiptomi fővárosban tárgyalt, majd Jeruzsálemben Joszef Burg izraeli belügyminiszterrel folytatott megbeszéléseket. Az izraeli tárgyalópartner személye, pontosabban funkciója első pillantásra némi meglepetéssel szolgál: meglehetősen ritka jelenség a nemzetközi diplomáciában, hogy egy vendég-diplomata a fogadó ország belügyminiszterivel folytasson megbeszélést. A sajátos párosításnak sajátos oka van. Az a téma, amely most mind Kairót, mind Jeruzsálemet, s végül, de távolról Bem utolsó sorban Washingtont foglalkoztatja, izraeli nézőpontból valóban „belügyi” természetű. Ez a téma ugyanis a sokat emlegetett „palesztin autonómia” ügye. Aligha túlzás az az állítás, hogy éppen ennek a kérdésnek az izraeli és egyiptomi megközelítése a legfőbb eleme annak a még Szaud-Arábiára is kiterjedő összarab ellenérzésnek, amely az arabközi elszigeteltség növekvő veszélyével fenyegeti Kairót. A dolog lényege az, hogy — bár Kairó, enyhén szólva nem túlságosan nagy meggyőző erővel, igyekezett tagadni ezt — a Camp David-1 megállapodások a bonyolult és nemzetközi természetű palesztin kérdést izraeli területi-állami keretek között, ilyen értelemben izraeli „belpolitikai” kérdésként próbálják tálalni. Camp Davidben megállapodtak arról, hogy 1980. február 26-ig „el kell jutni az egyiptomi—izraeli diplomáciai kapcsolatok felvételéig”. Ez annyit jelent, hogy az idő mind a két érdekelt felet, mind az egész megállapodást ihlető Washingtont sürgeti. Addig viszont nehéz elképzelni a hivatalos kapcsolatfelvételt, amíg a „palesztin autonómia” darázsfészkében nem teremtik meg legalábbis valamiféle rendezés illúzióját. Ez viszont több okból is nehéz, sőt, majdnem lehetetlen. Izrael amerikai támogatással a háta mögött — különös tekintettel az USA választási évére! — „birtokon belül” van, az egyiptomi vezetés pedig úgy érzi, hogy legalább valami látszat-eredményt el kellene érnie a megszállt területek palesztinjai számára ahhoz, hogy az arab világ ellenségessége ne növekedjék tovább. I zrael nyilván nem véletlenül időzítette a nabluszi polgármester „rehabilitálását” Lino- witz érkezéséhez: olyan „gesztusnak” szánták ezt, amire — komolyabb lépések helyett — hivatkozni lehet ... H. E. Több ország és nemzetközi szervezet igyekszik segélyszállítmányaival enyhíteni a kambodzsai ellátási nehézségeket. Képünkön: az ENSZ segély-szervezete egy ausztrál repülőgép rakodását ellenőrzi Bangkokban Idi Amin
