Szolnok Megyei Néplap, 1979. december (30. évfolyam, 281-305. szám)

1979-12-15 / 293. szám

4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1979. december 15. a környezetbiológia A professzor, a tudós so­kak tudatában hajlott korú, fehér hajú, az élet minden­napi gondjain felülemelkedő, kissé „bogaras” ember. Mindez természetesen tá­volról sem jellemző a tudó­sok többségére. Különösen érzi az ember a sokak által elképzelt tudós képe és a valóság közötti különbséget akkor, amikor a debreceni Kossuth Lajos Tudomány- egyetem ökológiai tanszéké­nek professzorával, Jakucs Pállal beszélget. Fiatal, jó kedélyű, sokat mosolyog, sőt tréfálkozik, kellemesen cse­veg. Szakmai kérdésekben nem valamely szűk terület­ről, egy elvont tudományos kérdésről ad számot. Ami érdekli és amivel elsősorban foglalkozik, voltaképpen va­lamennyiünk ügye: a kör­nyezetbiológia, amely alapot ad az okszerű és hatéko­nyabb környezetvédelem számára. Szakmai munkájá­ban hosszú utat tett meg Ja­kucs Pál. amíg eljutott je­lenlegi tudományos témájá­hoz, konkrét célkitűzéséhez, a florisztikai-növénycönoló- giai kutatásoktól a bioszféra­kutatásig. — Mielőtt elmélyednénk a szakmai kérdésekben, hall­hatnánk néhány szót a kez­detről. a pályaválasztás mo­tivációjáról? — 1928-ban születtem Sar­kadon, de mivel hatéves ko­rom óta Debrecenben él­tünk, ez a város nyújtotta számomra a mélyebb benyo­másokat. A természet szere- tetével valószínűleg vele szü­lettem, és ezt a hajlamot mélyítette bennem édes­apám, aki kirándulni vitt, megismertetett növényekkel, állatokkal, sőt. eltűrte, hogy lakásunkban sündisznót, ür­gét, kígyót nevelhettünk, ha­zavihettünk ,,tücsköt-boga- rat”, amit a kirándulások során sikerült gyűjteni. A gimnáziumban szerencsém volt: tanáraim, felismerve a természet iránti vonzalma­mat, feladatokat bíztak rám, amelyekkel fokozták ambí­cióimat. Szertárfelelős let­tem, sőt olykor-olykor még az órákon is helyettesíthet­tem őket. Természetes volt, hogy érettségi után a deb­receni tudományegyetem természetrajz-földrajz szaká­ra jelentkeztem. Akkoriban Soó Rezső akadémikus volt a botanika professzora, aki már első éves karomban „felfigyelt rám”, és bevont az intézet munkájába — így lettem botanikus és még egyetemi éveim alatt de­monstrátor. 1951-ben Budapestre ke­rültem a Természettudomá­nyi Múzeum növénytárába, ahol Zólyomi Bálint akadé­mikus mellett florisztikai- növényrendsizertani kérdé­sekkel, majd négy éven ke­resztül a Bükk-hegység ve­getáció-térképezésével és az aggteleki karszt kutatásával foglalkoztam. Ebben az idő­szakban fordult figyelmem a fitocönológia és a „klasszi­kus” ökológia felé, tehát a növényzetnek a környezeté­vel együtt való tanulmányo­zására. Megírtam az Akadé­miai Kiadónál német nyel­ven megjelent a délkelet-kö- zépeurópai m ol y hős- töl gy es bokorerdőről, valamint az erdők és gyepek dinamikus kapcsolatáról szóló könyvei­met. Ezenkívül elindítottam Magyarország 1:200 000-es méretarányú potenciális ve- getác i ó-térl. „pezésének szer­kesztését. A növénytárból 1966-ban átkerültem az Aka­démia Földrajztudományi Kutató intézetébe. Már itt kezdett kialakulni bennem, hogy a mai biológia egvik döntő feladata az élettelen és az élő környezettel, azok anyagaival állandó kölcsön­hatásban levő biológiai rend­szerek strukturális és funk­cionális vizsgálata. Ehhez komplex földrajzi szemlélet­re is szükség van (regionális szemlélet nélkül a bioszféra­kutatás nem képzelhető el), amelynek megszerzésében hasznomra voltak az itt el­töltött évek. Időközben meg­szereztem a - kandidátusi, majd a tudományok doktora fokozatokat is. — És jöttek újra a debre­ceni évek: 1971-ben kinevez­ték a Kossuth Lajos Tudo­mányegyetem növénytani tanszékére professzornak, 1972-ben tanszékvezetői meg­bízást kapott. Az új pro­fesszornak el kellett hatá­roznia, meg kellett fogal­maznia azt az irányt, ame­lyet a jövőben — tanszéké­vel együtt — követni kíván. Hogyan döntött? — A döntés csíráit. már említettem: ekkorra már el­köteleztem magam a bioszfé­ra kutatásával. Szerencsém volt, hogy ekkor már javá­ban folyt az egész világon a világ szervesanyag-készleté- nek felmérését célzó Nem­zetközi Biológiai Program (IBP), ugyanakkor induló­ban volt a pusztuló emberi környezet védelmére meg­hirdetett Az ember és bio­szféra (MAB) világprogram is. Ezekhez kapcsolódva megszerveztük a „Síkfőkút” Project” néven ismert kör­nyezetbiológiai kutatásun­kat egy Eger környéki min­taterületen, egy olyan töl­gyes erdőben, amely még hasonlított a régebbi, hábo­rítatlan állapotokhoz — Bár a síkfőkúti mun­kákról már számos leírást olvashattunk, hogyan lehet­ne összefoglalni röviden ezek lényegét? — A síkfőkúti erdő ember által viszonylag kevéssé há­borított. Ebben olyan felté­teleket teremtettünk (áram- kivezetés, műszertartó to­rony, kutatóházak stb.). ame­lyek lehetővé teszik a terep­műszerek folyamatos műkö­dését, a tudományos adatok éveken keresztüli folyamatos nyerését. Az ország számos kutatóhelyéről különböző alapképzettségű szakemberek (botanikusok, zoológusok, fi- ziológusok, talajtanosok, mikrobiológusok, meteoroló­gusok, geográfusok stb.) team-ekké szerveződtek ősz- sze, hogy saját módszereik­kel az erdő strukturális és funkcionális törvényszerűsé­geit megismerjék. Ötvennégy — egymással összekapcsol­ható — résztémában folyik jelenleg is a kutatás az er­dőben és az erdő környeze­tében. a hasonló erdők he­lyén létesített agrárkultúrák­ban (szőlők, szántók, kul- túrerdők stb.). A közös fő­cél az, hogy a természetes és mesterséges ökológiai rend­szerek (ökoszisztémák) pro­dukciós (bioenergia-haszno- sulás) és szabályozási (anyagcirkulációs, energia- áramlási, stabilitási, degra- dálódási, stb.) folyamatait megismerjük s ezek ismere­tében véleményt tudjunk mondani az ökoszisztémák terhelhetőségének kérdései­ben is (emberi beavatkozás, műtrágyázás, művelési tech­nikák optimális módjai stb.). Eredményeink szakcikkekben és könyvaiakban is megie- lennek. — A síkfőkúti erdő egy kis körülkerített terület, ahol a. körülmények aligha hasonlítanak az ország egyéb területeihez, tehát tulajdon­képpen egy kísérleti modell. Az itt szerzett adatokat, eredményeket hogyan lehet általánosítani? —• Először is ki lehet mondani, hogy éppen arm'att került kiválasztásra a síkfő­kúti erdő, mert az itteni kö­rülmények az ország jelen­tős részeinek adottságaihoz (főleg dombvidékeinken) kö­zel állnak, az eredménye­ket tehát jó hatásfokkal le­het máshol is alkalmazni. Másodszor hangsúlyozni kell, hogy ezekkel a kutatások­kal a természetben létező egyedfeletti rendszerekben működő folyamatok lénye­gének megismerésére törek­szünk. A modellből leszűr­hető komplex ismereteket már fel lehet használni a konkrét környezet- és ter­mészetvédelem, táj fejlesztési tervezéseknél is. Valóban úgy tűnik, hogy hazai tá­jaink bárminemű emberi alakítása előtt csak nagyon sok elővizsgálat után szabad prognosztizáló ökológiai szakvéleményt nyilvánítani. — Mint környezetbiológus, véleménye szerint Magyar- országon melyek azok a problémák, amelyek megol­dása a legégetőbb. illetve amelyek elhanyaagolása a legtöbb gondot fogja a jövő­ben okozni? — Vannak azonnali meg­oldást kívánó nagy felada­tok. így a Balaton-kérdés, az épülő Duna-nagymarosi és tiszai vízlépcsőrendsze­rek, a paksi atomerőmű környezetrendezésének öko­lógiai problémáit már leg­alább 10 évvel ezelőtt — a tervezések megkezdése előtt — tisztán kellett volna lát­ni. A mezőgazdaság produk­ciónövelési feladataihoz, a környezetszennyezés számta­lan kérdéséhez is ökológiai megalapozottságú véleményt kellett volna már korábban is nyújtani. De — mint az előzőekből is kitűnik — az alapkutatások hazánkban még igencsak gyermekcipő­ben járnak, a külföldi ered­mények átvétele pedig nem mindenben lehetséges. Ha­zánk ugyanis olyan sajátos környezeti adottságokkal bír. amelyeknek problémáit csak magyarországi kutatásokkal, magyar kutatóknak lehet el­végezni. — Elégedett-e azzal a szel­lemi és anyagi kapacitással, amely ma hazánkban rendel­kezésre áll a környezetvé­delem elméleti és gyakorlati tennivalói számára? — Sajnos nem. A környe­zetvédelem jó része ugyan társadalmi ügy, mindennapi közös dolga, a környezetvé­delem elméleti megalapo­zottságának kutatása azon­ban jól felkészült, széles lá­tókörű, együtt dolgozó kuta­tógárdát kíván, akik képe­sek résztémájukban modem kutatómunkát végezni, ugyanakkor a szintetizálás és a gyakorlati alkalmazás területén is gondolkodni tucmak. Miután hazánkban e kérdések ali g néhány éve ke­rültek a központba, a világ­színvonaltól való elmaradá­sunk nagyon nagy. — Áttérve oktatási tevé­kenységére, hogyan látja ma hazánkban a biológus és biológia szakos tanárok kép­zésének a problémáját — minőségi és mennyiségi szempontból? — A XX. század második felét a biológia robbanássze­rű fejlődésével lehet jelle­mezni. E szükségszerűen be­következő robbanást oktatás­politikánk nagyon elmarad­va tudja csak követni. Van­nak a biológiának olyan ré­szei. ahol á helyzet kedve­zőbb. de egyes területeken a szakember is kevés, pedagó­gusaink főrésze pedig állan­dó készüléssel tudja csak a fejlődést követni. Optimiz­musom azonban azt sugall­ja, hogy a felnövekvő fiatal­ság egyre jobban érzi a ten­nivalókat A? meg fog próbál­kozni a felzárkózással! Hazai szikes tavaink és mocsaras, lápos, belvizes te­rületeink környékén fészke­lő dankasirályokról úgy tud­juk, hogy költözőmadarak, ősz jöttével többségük átre­pül Jugoszlávián, s a dalmát, valamint az olasz tengerpar­ton vonul dél felé. Más ré­szük a Duna mentén a Fe­kete-tengerre. majd tovább, Görögország felé tart. A tél végét Spanyolországtól Tuni­szig, Olaszországtól a görög szigetekig szétszórva vár­ják ki. Ám a tél idején a Duna- parton is láthatunk kavar­gó sirálycsapatokat, kivált egy-egy csatorna beömlésé- nél. De a rikácsoló sirály­sereg nemcsak a Dunának, hanem a többi, ritkán befa­gyó folyónknak és nagyobb tavainknak — a Balatonnak, a Velencei-, a Fertő-tónak — II nehézipar és a csapadék La Porte helység (Egyesült Államok, Indiana állam) azzal vált nevezetessé a me­teorológiában, h ogy itt meg­nyilvánult a nagyipari köz­pontoknak a csapadékviszo­nyok alakulására kifejtett jelentékeny hatása. Ez a helység a Chicago Gairy-i nehézipari körzet ke­leti oldalán fekszik. Az uralkodó nyugati szél hatal­mas vas- és acélművek fe­lett halad el, amíg La Porte fölé érkezik. Ha megtekint­jük La Porte csapadék ész­leléseinek 1910 óta vezetett sorozatát, azt találjuk, hogy a csapadékmennyiség (né­hány közbeeső visszaesés­től eltekintve, amely az idő­járás szeszélyeinek tulajdo­nítható) lényegesen megnö­vekedett. Még érdekesebb, hogy a növekedés majdnem párhuzamosan halad, a vas- és acéltermelés alakulásával. La Porte csapadékosabbá válása 1925 körül indult meg. Az 1951—65 közötti időszak­ban La Porte átlagos csapa­dékmennyisége 30 százalék­kal nagyobb volt, mint a környező állomásokon, ezen kívül La Porte-ban 40 szá­zalékkal több volt a zivatar, és nem kevesebb, mint 246 százalékkal volt több jégeső. Évszakonként tekintve a té­li csapadék is megnövéke- dett, de különös módon csak a téli esőknek a csapadéka; a havazások csapadékhoza­ma változatlan maradt. Egyes kutatók kétségbe vonták a La Porte-ban vég­zett észlelésék helyességét. Ezért szükségessé vált a csapadéktöbblet realitásának más úton való ellenőrzése. Erire alkalmat adott a Kan­kakee nevű folyó vízjárásá­nak a megvizsgálása. Kimu­tatták, hogy a csapad,éktöbb­let a folyó vízjárásának ala­kulásában is tükröződik, és így realitása iránt nem lehet kétség. a téli hangulatához szintén hozzátartozik. Ezek a sirá­lyok vendégként érkeznek hozzánk télire. Az Odera és a Visztula folyását követve a Baliti-tenger partjairól, sőt néhányan a Jeges-tengerről húzódnak délre, mások a Duna mentén jutnak el ha­zánk területére táplálékke­reső kalandozásaik közben a Fekete- és a Földközi-ten­gerről. Északról elsősorban az éhínséges időszak kény­szeríti őket délre, de ebben az évszakban a tőlünk dé­lebbre élők is könnyebben jutnak táplálékhoz, ha men­nél nagyobb területen szó­ródnak szét. A Duna vonu­lási útjuk, és amíg be nem fagy, télen is táplálékot adó terület számukra, tavaink­kal együtt. A leggyakoribb téli sirály vendégünk a nálunk is költő A világszerte fogott éven­te átlagosan 65—70 millió tonna halnak a nagy többsé­gét az ember a tengerekből, az óceánokból fogja ki. A tengeri halászat az elmúlt évszázadokban, amikor még csak töredékét fogta a mos­tani halzsákmánynak, nem sokban különbözött az édes­vízi halászok munkájától: a fogás a halászok nemzedé­kekre visszanyúló tapaszta­lataitól és sokban a szeren­csétől függött. A tengeri halnyomozás egyik évezredes múltra visz- szatekintő hagyománya, hogy a halászok azokra a helyek­re kormányozzák a bárká­jukat, ahol tömegesen talál­hatók sirályok, kormorá- nok, pelikánok, fregattmada­rak. Ezek a halfogyasztó ví­zimadarak ott csoportosul­nak, ahol a tenger terített asztalt kínál nekik. A régi tapasztalatot ma is gyakran felhasználják a tengeri halá­szok, de napjaink óriás tö­megű zsákmányának a meg­találására önmagában kevés volna. A fejlett technikával fel­szerelt halászba jók számára a szakemberek különféle módszereket dolgoztak ki, amelyekkel már nemcsak a felszín közelében úszó, ha­nem a tenger mélyén lapuló, dankasirály. Ez a tőlünk a Földközi-tenger vidékére vo­nulók helyébe érkezik a Balti-tenger melletti orszá­gokból, a Szovjetunió nyu­gati és középső tájairól, Finnországból, Lengyelor­szágból. Ott — a mieink­hez hasonlóan — szintén mocsaras, vizenyős tájakon, sekély tavak környékén rendszerint telepekben fész­kel. Többnyire ezek a sirályok keringenek körülöttünk, ami­kor a partról vagy valame­lyik Duna-hídról kenyérda­rabkákat dobálunk a vízbe madárvendégeinknek. Az élelemért cserébe bemutat­ják repülőművészetüket: ügyesen keringve s forogva még a levegőben elkapkod­ják a falatot. Képünkön: te­lelő sirálycsapat a Fekete- tenger partján. vagy csapatban vonuló halak is felfedezhetők. A radart például a második világhá­ború után a halászatba is „bevetették”: 1948-ban két amerikai halbiológus adta hírül, hogy a kaliforniai par­tok előtt jelentős szardínia- csoportokra bukkantak a radar segítségével. Napjainkban inkább az ec- holot, vagyis a hangvissza­verődést regisztráló készülé­ket használják erre a célra. Az érzékeny műszert rend­szerint a hajó oldalán helye­zik el. A kapott adatokból pontosan kiszámítható, hogy hol, milyen mélységben tar­tózkodnak a halak, de még a tömegük nagyságára is lehet következtetni, sőt az érzékenyebb készülékek még a halak nagyságát is jelzik. Jelenleg újabb módszerek kidolgozásán fáradoznak a kutatók. Radiométer segítsé­gével bemérik az egyes tenger­szakaszok felszíni vízhőmér­sékletét. Ahol hideg és me­leg tengeráramlatok találkoz­nak. biztosra vehető a hal- táplálék szervezetek és így a halak csoportosulása. A jövő lehetősége a Föld körül keringő műholdak be­kapcsolása a halak felderí­tésébe, és ezek Földre sugár­zott jelei képezik a halászok iránytűjét Kísérleti berendezéssel keresik a halrajok helyét szovjet szakemberek Tengeri halnyomozás Bemutatjuk Jakucs Pál akadémikust Érdeklődési és kutatási területe

Next

/
Thumbnails
Contents