Szolnok Megyei Néplap, 1979. november (30. évfolyam, 256-280. szám)
1979-11-10 / 263. szám
1979. november 10. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Tiszaderzsen él és alkot Péntek Lajos népi iparművész: fa- és bútorfaragványai mellett szarufaragásaival is sikerrel szerepel a különféle kiállításokon, pályázatokon A szovjet dráma hónapja alkalmából a Madách Színház Csehov: Három nővér című darabját mutatja be december elején. A darabot Adám Ottó állítja színpadra. Képünkön: Almás! Éva, Bencze Ilona, Piros Ildikó ' nwEoncr _ Magyar rapszódia AMIKOR JANCSÓ MIKLÓS hozzáfogott történelmi ihletésű filmtrilógiájához — ebből eddig a Magyar rapszódiát és az Allegro barbárét láttuk — úgy tudtuk, hogy az új Jancsó—-Hernádi —Kende mű Bajcsy-Zsi- linszky Endre életútjáról szóL A Magyar rapszódia már cáfolat erre. A filmbeli István már nem is Endre, ahogy a forgatókönyv hajdani változatában, egyszerre több is, kevesebb is —, legalább is az életút Magyar rapszódia-beli részében — a hagyományosan ábrázolt Bajcsy-Zsilinszky portrénál. Dehát Jancsó éppen attól az, aki — Antonioni, Bergman és Fellini mellett korunk legnagyobb rendezőjének tartja a nemzetközi filmszakma — hogy ezúttal is felborít minden hagyományt, a sajátját is. s a képzelet, valóság határmezsgyéin játszatja a cselekményt, amely egy-egy képi kompozícióban <vsupán gyönyöfiűséges, zavaros látvány, ám a felrajzolt mondanivaló egészében vizsgálva már kikezdhetetlen gondolati egység. De térjünk vissza a szorosan vett tartalmi kérdésekhez: Jgn- csó filmje nem Bajcsy-Zsilinszky Endréről szól. hanem egy földbirtokosról, huszártisztről, aki bátyjával együtt megöli a falubéli agrárszocialista vezetőt, majd az I. világháború alatt rettenthetetlen bátorságú, acélkemény parancsnok a front poklában, darutollas különítményes 1919-et követően a fehérek oldalán, de fokozatosan eltávolodik osztályától, majd,... de ez már nem a Magyar rapszódia témája. Megváltozhat-e az ember, jóváteheti vajon a hibáit, amiket elkövetett — ha a Jancsó-művék esetében lehetséges egyáltalán summá- san választ adni arra a kérdésre, hogy miről szól a film — talán ez, előző tépe- lődő gondolatsorra keres választ ezúttal Jancsó. A változást a változással dialektikus egységbe fűzi, s hisz a „lehetetlenben” is: „Ha azt hiszed, hogy amit tettetek jóvátehetetlen, tévedsz. Amíg él az ember, nincs jóvátehe- tetlenség”. De ha elfogadjuk a téma alapkérdéséül a deklaráltakat, akkor úgy vélhetjük, a Jancsó-életút újabb, a fő iránytól eltérő — de melyik] a fő irány? — állomása a Magyar rapszódia, ugyanis akármennyit is gyilkolnak verekszenek ebben a filmjében is, tehát akármilyen szélességben is él az erőszak, a mélységben az előzőeknél is jobban munkál — pusztít, katartikusan rombol, s felemel — a kétség, a belülről szorongató kétely, az új utak keresésére indító drasztikus önvád. István érzi, hogy úgy ahogy addig élt. már nem érdemes létezni, ám a film legdrámaibb, egyben legellentmondásosabb pontja a történelmi dilemma — ne feledjük: István osztálya az ezeréves Magyarország tartópillérének vélte magát — merre induljon, helye lehet-e azok között, akiknek ellenére élt? István sorsdöntő lel- kitusái közepette csakhogy nem őt is mezítelenül véljük megjelenni a küzdőtéren, hiszen van olyan pontja fordulásának, amikor ő is — jobbról, balról — csaknem olyan védtelen, kiszolgáltatott, mind a vad tivornyákba kényszeritett mezítelen lányok, vagy a háborúba induló, a sorozóbizottság előtti katonák. Jancsó filmbéli Istvánja minden irányban, önmagához is kegyetlen, ám ökölcsapásai következetesek. Még akkor is, ha ezek jobbára csak érzelmi indításúak. S az előzőből következik a film legnagyobb buktatója: a Bajcsy- Zsilinszky jelképezte, hasonló indítású, a népükért felelősséget érző emberek — a felső- és a középosztály legjobbjai — nem csupán a kötődések, az emocionális élmények útján jutottak el a fasizmussal való szembefordulás szükségességéig, még csak nem is — vagy nem csupán — intellektusokból következően, hanem egy adott, konkrét történelmi helyzet egyetlen és lehetséges megoldásának felismerése révén. A történelem konkrétsága erre a bizonyíték, ám a Magyar rapszódia mindezt még a megszokott Jancsó-szféráknál is elvon- tabban tárgyalja, csupán jelzett utalásokkal. De tény, hogy ezt olyan szuggesztivi- tással teszi, hogy lehetetlen nem együtt gondolkodni a kérdésről Jancsóval — bár sokszor úgy tűnik, lehetetlen együtt gondolkodni "is. Vagy ezért vagy azért. Alapos történelmi háttérismeret nélkül ugyanis csupán a magyar múlt álom lebegéseként értelmezhető a film — mint színes, duhaj csoda. Bár tévedjünk ... Külön is szót érdemel Jancsó képi és zenei világának egysége. Rossa László — a zenei összeállító — ugyanolyan ideális és nélkülözhetetlen partner ebben a filmben. mint Kende János operatőr más Jancsó-művekben. Rossa mindig ott mond újat és többet muzsikájával, ahol a kép már csúcsra jut, s amikor úgy érzi a néző, ez már a kifejezés csodája, akkor megszólal az önálló mondanivalót hordozó, de mégis a film egészét szolgáló zene. A SZEREPLŐK KÖZÜL Cserhalmi György hordozza vállain a nagy ívű mondanivaló egész terhét. A trilógia végén derül ki. menynyire bírt el a hatalmas feladattal: a Magyar rapszódia-béli teljesítménye máris több mint egy nagy alakítás ígérete. Tiszai Lajos Fesztiválkrónika öt nemzetközi fesztiválon szerepelnek november végéig magyar filmek. A november 10. és 20. közötti chicagói fesztiválra Jancsó Miklós „Allegro Barbara” és Gábor Pál „Angi Vera” című alkotását hívták meg a szervezők. Londonban Jancsó Miklós „Magyar rapszódia” és „Allegro Barbara”, valamint Kézdi Kovács György „A kedves szomszéd” című produkciói képviselik november 15. és 30. között a magyar filmgyártást. A november 19-ig tartó frankfurti gyermekfilmfesztiválon Bácskai Lauró István „Keménykalap és Krumpli- orr”, valamint Kende Márta „Azy. utolsó padban” című filmjét vetítik. A portugáliai Espinhoban az animációs filmek vetélkedőjén 12 magyar alkotást mutatnak be. A spanyolországi Cartagenaban Kézdi Kovács Zsolt „Ha megjön József” című műve szerepel a fesztivál programján. Ókori villa maradványai Római villa nyomaira bukkantak a régészek Fertőrákos határában a Fertő tó közelében. Az ásatás előzményeként az ekék nyomában felszínre került különös kövekre, oszloptöredékekre a helyi termelőszövetkezet dolgozói hívták fel a soproni Liszt Ferenc Múzeum szakembereinek figyelmét. A nyomban megkezdődött ásatások során — mintegy másfél méterrel a talaj felszíne alatt találtak rá az épület maradványaira. Jubilál a Liszt Ferenc kórus A törökszentmiklósi Liszt Ferenc kórus megalakulásának 20. évfordulója alkalmából ünnepi hangversenyt rendeznek ma délután fél 6-tól a város művelődési központjának pódiumtermében. A hangversenyen a jubiláló kórus mellett a mezőtúri Petőfi dalkör, a hajdú- szoboszlói városi és pedagógus énekkar, valamint a szolnoki Kodály kórus műsorát hallgathatják meg az érdeklődők. Benjámin Lászlú: Vallomások, viták Tanulmányok, cikkek, interjúk A költő hívei már évek óta — és hiáha — várják az, új Benjámin László verses- kötetet. Költészete, jelenléte nagyon is hiányzik líránkból, amelyet — így értékeli ő is — az utóbbi években bizonyos belterjesség, elbizonytalanodás jellemez. Több oka lehet, s nem véletlen, hogy maga Benjámin László is több írásában foglalkozik a kérdéssel ebben, a most megjelent kötetében is. Különösen azok az írásai izgalmasak, amelyekben a saját helyzetét tehát a szocialista elkötelezettségű irodalom pozícióit vizsgálja. Ezek az írások már annak idején is, amikor a napilapokban, folyóiratokban megjelentek (például a Népszabadságban, Kortársban) vitákat kavartak, s most, néhány évvel később sem veszítették el érvényességüket és aktualitásukat. A három ciklusban szer- ■ kesztett írások (Élő hagyomány, Vallomások, viták és a munkásság és művelődés) lényegében egyazon gondolatkörben mozognak. Bármilyen hihetetlennek is tűnhet, de van egy hagyomány: a szocialista munkásköltőké, amelyet újra fel kell fedezni, mert sajnálatosan kevéssé él a köztudatban. Sajátosnak tartjuk azokat a műfajokat (előszók, bevezetők) is, amelyekben Benjámin László szót emel ezekért az előadókért és kortársakért: Berényi Istvánért, (Ismeretlen költő verse); Vaád Fe- rencért Kiss Ferencért, a harmincas évek végén, a negyvenes évek elején jelentkezett munkásírókért. (Bevezetés az Amíg a szívünk dobog ... című könyvhöz; Munkásírók, antológiák? Jóvátétel, A proletárköltő világa). Jellemzőnek tartjuk, hogy kik előtt tiszteleg (Illyés, Zelk, Csanádi Imre), kiknek az elismertetését szorgalmazza. A legizgalmasabb azonban, — még a vallomásoknál és a vitáknál is izgalmasabbak azok az írásai, amelyekben a munkáeművelődés, a munkáshagyományok továbbgondolásra inspiráló kérdéseivel foglalkozik. A centrális gondolat, amely meghatározza költői ars poétikáját, egész életművét az: a közösség és a közösség szolgálata. Az irodalmat ugyanis egyértelműen szolgálatnak tekinti Benjámin László, s az elődöket, példaképeket (Petőfi, Ady, József Attila) is ehhez a költői programhoz, ennek a programnak az igazolásához és demonstrálásához keresi. Ezt fejti ki a három interjúban (Simon István: Irószobám; Munkásság, Költészet, korszerűség — Pándi Pál interjúja és a Munkásművelődés, szocialista kultúra — Bányai Gábor készítette az interjút). Közösség nélkül nincs eleven kultúra, kultúra nélkül nem szerveződhetnek életképes közösségek. Ezen a téren tehát nem kell új elveket, módszereket „felfedezni”, hanem alkalmazni kell egy hajdan már bevált, de az ötvenes években mesterségesen elsorvasztott gyakorlatot és hagyományt. Ha valakinek joga van — akár a legélesebb kritika hangján megfogalmazni ezeket a kérdéseket, vagy ha úgy tetszik kategorikus imperatívuszt, — akkor az éppen Benjámin László. Emberi és költői hitelét az adja meg, hogy ő maga is áldozatot hozott — társaival együtt — ezért az ügyért, s tevékenysége mindenkor a folytonosság, a hagyományok megszüntetve megőrző továbbvitelét is jelenti egyszersmint. (Magvető Könyvkiadó 1979.) Horpácsi Sándor Egész évben képzőművészeti világhét zárult a képzőművészeti világhét eseménysorozata. Lehetne idézni az ezt bizonyító számokat: mennyien keresték fel ezalatt a múzeumokat, az állandó és az alkalmi kiállításokat, hányán vásároltak és milyen reprodukciókat és mostanában divatos posztereket és így tovább. Amit viszont nem lehet számokkal mérni: hányán gazdagodtak szellemiekben, hány ember fejében vert gyökeret a gondolat, hogy ezután többet kíván látni a képzőművészet alkotásaiból, gyakrabban megy el oda, ahol ilyenekkel módja van megismer kedn i. Elsősorban a gyermekeké volt az idei képzőművészeti világhét. Világszerte és itthon egymást érték és érik a gyermekeket köszöntő, ünneplő, az ő jövőjükkel foglalkozó, azt megszépíteni akaró rendezvények. Korántsem ünneprontás, ha mégis azt mondjuk: az ez évi eredmények csupán a kezdetet jelenthetik. Nemes kezdeményezés a felnövő nemzedék összebarát- koztatása a képzőművészettel, de minden sikerével együtt is alig több, mint a kultúra új módszerű terjesztésének próbája. Ez viszont mindjárt azt is jelenti, hogy — ha a próba sikerült, minden ok megvan a továbblépésre. Nem készült, s nem is készül statisztika róla, mégis biztonsággal állíthatjuk, hogy a magyar képzőművészeti értékekkel nincs arányban a hazai képzőművészeti műveltség. Továbbmenve: még mindig kevesen vannak a tíz és fél millió magyar állampolgár közül azok, akik egyáltalán tudják, hogy mekkora művészeti értékek birtokosai. A korábbi uralkodó osztályok műveltségi monopóliuma immár egy emberöltővel ezelőtt megszűnt, a kultúra értékei ma már mindenki számára hozzáférhetőek. Ami — . mint a tények bizonyítják — még nem jelent egyet azzal, hogy a lehetőségeket ki is használjuk. Állami intézkedésekben nincs hiány. Évtizedek óta szinte névleges beléptidíjért tekinthetők meg a múzeumok, kén- zőművészeti és egyéb gyűjtemények a hét egyik napján és a múzeumi hónap idején még annál is kedvezményesebben. A művészi alkotások méltó elhelyezésére nagy összegeket fordít a költségvetés — elegendő talán a Nemzeti Galériára és a sárvári várra, vagy számos más múzeum rekonstrukciójára utalni. De szólni kell arról is hogy szinte naponta adnak hírt az újságok egy-egy köztéri szobor felállításáról, nagy költséggel — és az esetek túlnyomó többségében megannyi művészeti hozzáértéssel — megrendezett kiállításokról. Mindez együtt — mégis csupán a lehetőségek széles skáláját jelenti. Évről évre több ugyan a látogató a kiállításokon, a múzeumokban, a számok azonban még annyit sem emelkednek, ahányan ugyanennyi idő alatt kikerülnek a művészet- történeti alapismereteket nyújtó középiskolákból. Vannak a művészeti esemé- nveknek állandó, rendszeres résztvevői, akik nem mulasztanának el egyetlen kiállítást sem, akik részt vesznek minden szoborleleplezésen. Jó, hogy ők ott vannak — de a cél az, hogy minél többen legyenek ott. Ma még ott tartunk, hogy nem egy frissen felállított köztéri szobrot garázda elemek elcsúfítanak. No meg ott, hogy a szép iránt ösztönösen vonzódó, de azt felismerni még nem tudó embereket lelki- ismeretlen giccsárusok a maguk silány portékájával éppen eltaszítanak az igazi művészettől. S még ennél is fontosabb, hogy a szépség felismerése és ismerete lelkiekben gazdagabbá teszi az embert. Aki a szépet szereti — előfob-utóbb maga is igyekszik munkáját úgy végezni, hogy abban esztétikai gyönyörűséget is leljen. És fordítva : önmagát szegényíti az, aki nem törekszik a szépségek megismerésére. kezdte a képzőművészeti ismeretek terjesztését az idei képzőművészeti világhét: a gyermekeknél, akik legfogé- konyabbak a szépre, öszi-téli hónapokban bőven van lehetőség arra. hogy — talán külön elnevezések nélkül is — hasonló rendezvények sorozatán ismertessük meg a többi korosztállyal, nemzedékkel is képzőművészeti értékeinket. Múzeumokban, kiállításokon, szobrok bemutatásával, poszterokkal, reprodukciókkal — felsorolni is sok, hányféle módja és lehetősége van ennek. Csupán élni kell. az adottságokkal. Várkonyi Endre Sikerrel 16 helyen
