Szolnok Megyei Néplap, 1979. november (30. évfolyam, 256-280. szám)
1979-11-07 / 261. szám
1979. november 7. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 9 Mi történt 1950 és 1957 között? Tanulmány az ifjúsági mozgalomról Vándorévek és a többiek Szovjet drámák a Szigligeti Színházban Újabb forrásmű értékű tanulmánnyal gazdagodott a megye munkás- mozgalmának irodalma. A múzeumi, műemléki és honismereti hónaphoz kötődő pályázaton első dijat nyert Bencze Ernő munkája, mely az ifjúsági mozgalom 1950-1957. közötti időszakát elemzi. — Tudomásunk szerint ez a pályamunka egy nagyobb ifjúságtörténeti feldolgozás része. Honnan a kötődés ehhez a témához? — Gyermekkoromat Szolnok legforradalmibb hagyományokkal rendelkező munkásnegyedében éltem. Jól ismertem az illegális párt vezetőit, családom rokoni, baráti kapcsolatot tartott velük — ám én ekkor még nem tudtam, hogy miért is tekintik őket vezetőiknek a munkások. Még pontosabban és konkrétan: fogalmam sem volt arról, hogy édesanyám miért küldözgeti velem a nevére érkezett leveleket, pénzküldeményeket * Tóth Ferencnek s másoknak, akik a szolnoki pártsejt vezetői voltak. Csak 1944 októberében jutott tudomásomra, hogy szűkebb lakóhelyi és munkahelyi közösségemben kommunisták dolgoznak. 1945 januárjában már bekapcsolódhattam a legális ifjúsági mozgalomba. s hosszú évekig ifjúsági vezetőként dolgoztam. Ezelőtt tíz évvel írtam meg első, a témával foglalkozó dolgozatomat, amelynek az 1944— 1950 közötti időszak volt a tárgya. A következő munkámat az úttörőszövetség megalakulása 5. évfordulójára készítettem, majd újra az ifjúmunkás mozgalmat kutattam és az összefoglalásban eljutottam 1950 júniusáig. A mostani, szóban forgó tanulmányom 1950 júniusa és 1957 októbere közötti ifjúságtörténeti-politi- kai eseményeket tárgyalja. — És a folytatás? — A KISZ 1957 tavaszán történt zászlóbontásának eseményeiről már elkészítettem a visszaemlékezéseimet. Tudom, a feldolgozás javarésze még hátra van. Amennyire munkám engedi — a megyei tanács egészségügyi osztályán vagyok személyzeti csoportvezető — tovább kutatgatok, kiegészítem jegyzeteimet, s igyekszem mindezeket egységes tanulmányba foglalni. — Ez azt jelenti, hogy szintézist adhat a megye ifjúsági mozgalmának történetéről a felszabadulástól napjainkig? — Szeretném, ha így lenne. Emellett persze más téma is foglalkoztat; a Tanácsköztársaság egészségügyi és szociális politikája. De elkészítettem egy másik tanulmányt is. amely szemelvényeket közöl a megye egészségügyi helyzetének változásairól. Remélem, ezt az anyagot is gazdagítani tudom további kutatásaim eredményeivel. — ti — HASZNOS PEDAGÓGIAI MÓDSZER Napközis nevelök a katedrán Már szállóigévé vált. hogy egy jó napközis pedagógus kincset ér a tanítók, tanárok számára. Persze, igaz ez (fordítva is, de leginkább akkor eredményes az oktató-nevelő munka, ha a tanítók és a napközis pedagógusok együtt dolgozzák ki az egyes diákoknál alkalmazható módszereket. A szolnoki Abonyi úti Általános Iskolában megváltoztatták a tanítás és a napközi hagyományos, merev szerkezetét oly módon, hogy a tanító és a napközis váltják egymást a katedrán, illetve a délutáni foglalkozáson. — Békéscsabáról származik a módszer — mondja Rácz Emil igazgató. — Mi az előző tanévben vezettük be az új rendszert. Tapasztalataink szerint igen eredményes kezdeményezés. Az ötödikes gyerekek — tavaly őket már e szerint tanítottuk — tudása elmélyültebb, alaposabb lett, nagyszerű közösség formálódott az osztályból, a diákok neveltségi szintje magasabb, mintha a hagyományos szerkezetnél maradtunk volna. S végül is minden új kísérletnek, kezdeményezésnek ez a célja. Az új módszer emellett felszámolja a tanítók, napközis nevelők közti „presz- tizskülönbségeket.” Nyeste Istvánná több mint tíz évig dolgozott napközisként. Kezdetben nagyon nehezen barátkozott meg még a gondolattal is, hogy „száműzték” a katedráról, a diákokkal csak délutánonként, a másnapi órákra való felkészülésnél foglalkozhat. S aztán persze megérezte munkája szépségét, hasznosságát is, de mégis hiányzott a tanítási óra varázsa. Az előző tanévben teljesült a kívánsága, Hegyi Ferenc- nével együtt oktatta-nevelte a negyedikeseket. — Az első órámon — emlékezik vissza — megkérdezték a gyerekek, hogy most napközi van vagy tanulunk. Az átállás persze nekem okozta a legtöbb gondot, hiszen másfajta módszereket kell alkalmazni az órán mint a napköziben. Hegyi Ferencnének köny- nyebb volt megtanulni „napközisül”. — Sokkal több időt tölt- hetek el így a diákjaimmal, mintha csak tanítanék. — Az óraszáma nem változott. — Valóban ugyanannyi, de mégis több, a napköziben kötetlenebbül foglalkozhatom a gyerekekkel, mint a tanítási órákon, jobb lehetőségek kínálkoznak a megismerésükre. Másrészt igen előnyös ez a módszer az oktatásban is., hiszen • tudom, hogy melyik tanulónak mi megy nehezen, — Hogyan osztották fel egymás közt a tantárgyakat? — A társadalomtudományok tantárgyait én tanítom, „váltótársam” pedig a „természettudós”. Így jobban el tudunk mélyedni az egyes tantárgyakban, könnyebben, jobban tanítjuk meg a gyerekeknek az anyagrészeket. Az új módszert dicséri Fazekas Mihályné és Veres Istvánné is. Ők a mostani negyedikeseket tanítják. — A gyerekek hozzászoknak ahhoz, hogy nemcsak egy nevelő tanítja őket, s így ötödikben nem okoz nagy törést a szakos oktatás — véli Fazekasné. — A diákok nem viszik haza a leckét, a feladatokat megoldják az iskolában, s ennek a szülők örülnek a legjobban — jegyzi meg Ve- resné. — Minden tanulóközösségért ketten felelősek. Osztályfőnökök is mind a ketten? — Nem. Csak egyikünk az osztályfőnök, de ketten osztozunk a tanulóközösség gondjaiban, örömeiben. Ilyen hatékony együttműködés még ha nagyon jó kapcsolat alakult ki a tanító és a napközis nevelő között, akkor sem jöhet létre. Megyénkben „kísérletével” a szolnoki Abonyi úti iskola érdeklődést váltott ki az oktatási intézmények körében. A pedagógusok rövidesen tanulmányt készítenek tapasztalataikról, tanácsokat adnak majd az iskoláknak a zökkenőmentes megvalósításához. T. G. hetőségét, amelyek segítenek művészi választ adni a társadalmi változások felvetette emberi kérdésekre. Nem véletlen, hogy ezekben az években azok a drámák kerülnek előtérbe — Vándor- évek, Egy szerelem története, Úton, A delfin hátán —, amelyekben egyén és közösség új viszonyának morális ellentétei szólalnak meg, amelyekben az egyéni érdek és a közösségi érdek egyre bonyolultabbá váló összefüggései fogalmazódnak meg — a helyes erkölcsi eszmények felmutatásának szándékával. Olyan drámák ezek, amelyek a hétköznapi ember mértékére szabott problémafelvetéseikkel jól szolgálhatják az önvizsgálat ügyét, s erkölcsi megtisztító erejükkel segíthetnek eligazodni a helyes magatartás kérdéseiben. Másrészt bizonyos újszerű formai tulajdonságaikkal, például filmszerűen pergő színpadi formájukkal, epikusán oldott szerkezetükkel ösztönzőleg hatottak a színház akkori megújulási törekvéseire. Mondhatni, felszabadították a rendezői fantáziát a sokszor még kísértő színpadi naturalizmus nyomása alól. Ezeknek a drámáknak a bemutatásában a színház „kiélhette” önmaga megújításának játékait is. A tartalmában és formájában új színház keresése vezette el a Szigligeti Színházat odáig, hogy olykor egészen frissen reagáljon egy-egy feltűnő szovjet színházi sikerre is. A delfin hátán, melyet negyven szovjetunióbeli színház játszik egyidőben nagy sikerrel, úgyszólván melegében kerül, ősbemutatóként, a szolnoki színpadra. Az utóbbi időben pedig zenés játékokkal történik meg csaknem ugyanaz. Példa rá akár a Thyl Eulenspiegel és az elmúlt évadból A ló legendája. Ez utóbbiak a Szigligeti szovjet színház, dráma i,ránti termékeny vonzalmának saArbuzov, Rozov, Zsuho- viczkij, Visnyevszkij, Kata- jev, Rahmanov, Bulgakov, mellettük vagy épp velük Gorkij és Csehov — bizonyára ismerősen csengő nevek a színházba járó szolnokiaknak is; mindazoknak, akik az utóbbi két évtizedben rendszeres látogatói a Szigligeti előadásainak. A szinte kapásból felsorolt szerzők nevéhez egy-egy sikeres szolnoki bemutató párosul, s a nézőben egy-egy szép színházi este élménye kötődik. Például a Vándoréveké, — Arbuzov-bemutató 1960- ban — vagy néhány évvel később az Optimista tragédiáé — a komisszárnő szerepében a nagyszerű Andaházi Margittal —, de említhetjük A delfin hátán-t, az izgalmasan mai történetet egy, a maga felelősségére ráébredő újságíróról, vagy akár az Éjjeli menedékhelyet (nálunk Mélyben címmel játsszák), a Gorkij-dráma költőien szép előadását... A sor egészen a Cseréig húzódik, a színház legfrissebb, épp a hatvanéves állami szovjet színház ünnepi seregszemléjére időzített premierig. Szinte találomra kiragadott szerzők és előadások, de így, alkalmi csokorba kötve is imponál már maga a mennyiség is, kiviláglik belőle, hogy színházunkat élő és színes kapcsolat fűzi a forradalmi szovjet drámához, s elég egyetlen pillantást vetni a névsorra, hogy megállapíthassuk: a kapcsolat egyik jellegzetessége a tartalmi változatosság, a tematikai színesség. Az említett szerzők művei ugyanis átfogják, csaknem teljességgel képviselik a Szovjet dráma legjobb hagyományait, beleértve legaktuálisabb színházi törekvéseit is. E drámai „vonulat” íve a kifejezetten mai problematikájú, olykor nyersen publi- cisztikus hangvételtől (Zsu- hoviczkij, részben Rozov), egészen az áttételes, elvontan metaforikus játékokig (Bulgakov, Kopkov) húzódik. A bemutatók tehát a szovjet dráma más-más arcát, másmás vonását adják, illetve képviselik színházunkban. A 60-as évektől, mert a Szigligetiben ettől az időtől válik igazán színessé és minőségileg is magasrendűvé a szovjet drámák programja, nem egyszerűen kultúrpolitikai meggondolásból születnek az egyes bemutatók (bár szempont ez is lehet), többről van itt szó: hogy adott pillanatban mit játszik a színház, a rendkívül gazdag szovjet drámatermésből mit emel ki a maga számára, közönségének, abban alapvetően az az igény a meghatározó, hogy olyan műveket szólaltasson meg, melyek magukban hordják a szocializmus építésével járó konfliktusok őszinte és igaz ábrázolásának leJelenet az Aranyelefántból; középütt a Mocsalkint alakító Iványi József (1974) Az Úton két főszereplője: a fiú szerepét játszó Kozák András és a lány szerepében Gyöngyössy Katalin (1966) Arbuzov; Egy szerelem története - Hegedűs Ágnes, Fonyó István és Gyöngyössy Katalin (1965) játos vonását is jelentik. Ugyanis mindkettő jó példája, hogy magas eszmeiség, filozófia és szórakoztató forma, zene miként egyeztethető össze egy adott műben (eléggé ritka dolog ez eSben a műfajban). Színházunk' felfedezte bennük az igényes szórakoztatás újfajta lehetőségét. A kérdéses zenés játékok nagy segítséget jelentettek és gondolom jelentenek a továbbiakban is abban a küzdelemben, mely egyrészt az igénytelenebb szórakoztatás visszaszorítására, illetve kiszorítására folyik, másrészt az igényes zenei bemutatók meghonosítását célozza. A szovjet zenés játékok kiválóan alkalmasak, előadásuk fényesen bizonyítja, időszerű emberi tartalmak kifejezésére; a szabadságért küzdő népi hős kalandjainak ábrázolásában milyen természetes módon kapott helyet a ma emberének humánumra épülő antimilitarizmusa (Thyl Eulenspiegel) vagy a Tolsztoj-elbeszélésből született színpadi Legendában milyen időszerűnek érezhettük a gőgös önteltségről, a féktelen hatalmaskodásrSl, a pusztító birtoklásvágyról alkotott kritikát. A szovjet zenés játékoknak úttörőszerepük van a Szigligeti életében, s az örvendetes kezdetek feltétlenül további folytatást érdemelnek. A gondolatilag igényes, magát közéletinek valló színház a hetvenes években szándékainak megvalósításában igazi társra talált a szocialista tartalmú szovjet drámákban, s ízlése és a társadalmi szükségletek kielégítése szerint válogatott belőle. Amikor gyakorlatában különösképpen előtérbe kerültek az emberi gyengeségeket ostorozó, szatirikus ábrázolások, s olyan rendezőegyéniségek jelentkeztek, akiktől ez a szemlélet egyáltalán nem volt idegen, Kopkovot, Bul- gakovot játszik a színház. Olyan szerzőket, akik a huszas évek legjobb avantgard- törekvéseit folytatják műveikben, akik majakovszkiji in- nulatokkal, keserű szatírával mutatják fel az emberi fonákságokat. De itt is a szólás szándéka a döntő, s nem pedig a forma varázsa. Az Aranyelefánt — Valló Péter eredetien elképzelt színpadi „látomása”'— minden karikírozó tulajdonsága, játékossága ellenére igazi szocialista mondanivaló hordozója, benne mélységes humánum fejeződik ki, az előadásból az emberi munka erejébe, hatalmába vetett hit sugárzik. Bulgakov megjelenésében is — Álszentek összeesküvése — az a vezérlő motívum, hogy olyan ellentéteket jelenít meg, hatalom és művészet, illetve művész kapcsolatának olyan kérdéseit boncolgatja filozófiai síkon, de a mindennapok gyakorlatára is kivetítve a gondolatokat, aminek tanulsága időszerűen hasznos nekünk is. Még valamit arra, hogy a szovjet dráma milyen szervesen illeszkedik, épül bele az évek során a Szigligeti alkotómunkájának folyamatába, hogyan erősíti egyéni arculatának vonásait is, hogy nem alkalmi vendég, hanem igenis meghatározott szükségleteket elégít ki. A kifejezetten együttes játékra épülő Kop- kov-szatírát például, amelyben a főszerep egy kolhoz közösségéé, a ravasz Mocsal- kinon kívül más jelentős szerep nincs is benne, abban a pillanatban vette elő a színház, saját stíluseszményét alakítgatva, amikor olyan formát keresett, amelyben korlátozott színészi lehetőségek közepette is — szerényebb társulattal, ha úgy tetszik — képes magasrendű esztétikum megteremtésére. Az Aranyelefánt ebben a törekvésében erősíthette meg a színházat. Megjegyzem, ebből a szempontból serkentő példa a Ljubimov rendezte Csere is. Néhány éve, 1975-ben, amikor a moszkvai Szovremen- nyik Szolnokon járt — Gorkij Éjjeli menedékhelyének páratlanul pontos, ugyanakkor szenvedélyes előadásával kápráztatva el a nézőket — vezetőjük, Oleg Tabakov azt mondotta: „Ha a néző látja az őszinte indulatot, sok mindent megbocsát egy színháznak; csak egyet nem lehet megbocsátani: ha nem szereti a színház az embereket, ha nem torokszorító kényszerből szól hozzájuk.” E megállapítás igazságát tükrözik — s amikor a szovjet drámák szolnoki jelenlétéről, e szervesült jelenlét sajátosságairól esik szó, nem illik erről sem megfeledkezni — a szenvedélyektől fűtött Csehov-előadások (Sirály, Három nővér) vagy a tudatosan felvállalt Gorkij- örökség ápolása magas hőfokú bemutatókban. (Éjjeli menedékhely, A nap gyermekei. Kispolgárok.) Csak velük együtt lehet megközelítően teljes a kép, amelyet emlékezetünkben visszalapozva arról a gyümölcsöző kapcsolatról alkothatunk, amely a szovjet dráma és a Szigligeti Színház között kialakult, s amely új és új vonásokkal gyarapszik mindegyre, de amelyben mindig ugyanaz a szellemiség munkálkodik: a szocialista ember tulajdonságainak erősítése a dráma, a színpad eszközeivel. Ezekben a napokban, hetekben hazánkban a szovjet dráma ünnepei zajlanak, soha nem tapasztalt vendégjárásnak lehetünk tanúi, szovjet rendezők maguk állítják magyar színpadra kortársaik drámáit (Efrosz, Jefremov, Tabakov, Ljubimov stb.). A kapcsolatnak ez a közvetlen együttműködést megtestesítő formája már arra is lehetőséget nyújt, hogy közvetlenül is megismerhessük a szovjet színházi élet legaktuálisabb törekvéseik Úgy vélem, az ünnepeken túl ennek a munkakapcsolatokra épülő, új együttműködésnek színházaink, a mi színházunk életében, művészi gyakorlatában is meglesznek majd a további gyümölcsei; hisz — esztétikai értékein túl az idei őszi színpompás seregszemle is erre hívja fel a figyelmünket — a szovjet színház további megismeréséből fakadó lehetőségek — óriásiak. Valkó Mihály
