Szolnok Megyei Néplap, 1979. november (30. évfolyam, 256-280. szám)
1979-11-25 / 276. szám
8 SZOLNOK MFGVFI NÉPLAP 1979. november 25* V égigvezették a hatalmas boltíves bejárat alatt. A mentős lazán fogta a karját, de érezte: ha megugrana, rögtön bilinccsé szorulnának az ujjai. Az átjáró jobb oldalán portásfülke, baloldalt a falnak támasztva egy rozoga bicikli. Jobbra fordultak, nem mentek fel a hatalmas lépcsősoron; megálltak a málló vgkolatú, dohos folyosón egy rozoga fehér ajtó előtt. Káprázó szemmel olvasta: FELVÉTEL. A sofőr a szomszédos ajtóhoz lépett, kopogtatott. Most egyedül van a mentőssel, talán menekülhetne, gondolta, de remegő térde, háborgó gyomra, kába feje eltanácsolta a kísértéstől. Az állomáson már megtapasztalta a mentős karja erejét. Még egy farbarúgást is kapott, amiért nem akart beszállni a kocsiba, azóta is sajog a tompora. A sofőr visszalépett — alig látta az arcát szikrát hányó szemével. Megroggyant. — Nyugi! — mordult rá a mentős, és karjába markolt vaskezével. Vártak. Elért hozzá a sok-sok mállott vakolat, a dohos szag. Nem értette: hová hozták a tiszta, csempézett folyosók, a hófehér mosdók és szobák után. Börtön csak nem lehet, hiszen nyitva a kapu. Hirtelen kinyílt az ajtó, alacsony, hullámos, fekete hajú fehér köpenyes lépett ki. mögötte szőke, magas nő és szikár, bajuszos férfi — mosolyogtak. Megrándult — rászorultak kétoldalt a karok. Üristen, három köpeny az nagyvizit! Megint sokan fogják körbe, egymás után kérdezgetik össze-vissza, faggatják, belezavarják, gúnyosan vigyorognak rajta! Hova került! Talán mégis jobb lenne otthon? Az 'alacsony fiatalabb nála, a másik kettő még fiatalabb. Bámulják. A sliccéhez kapna, de szorítják a karját. A hullámos hajú kulcsot vesz elő, ki- nyikorgatja a megvetemedett ajtót — ez lehet a főorvos, ettől kell félni, bár a másik kettő is lesi, egyszerre majd, rávetik magukat a kérdéseikkel, talán le is vetkőztetik. Már benn vannak előtte, felhunyorog a neonfény. A fekete helyet mutat a hosszú, keskeny helyiség végén a két magasnak, azok átvetik a lábukat. Utcai nadrág, cipő a köpenyek alatt — ellenőrök? mifélék? Az orvos papírok között matat, az erős karok belökik — bárcsak ő is olyan erős lehetne, mint otthon, egy rántással lerázná magáról a sötétkékeket! Bezárul mögötte az ajtó — fogoly. Áll bizonytalanul, a rosszullét elnyomja az italt. Mindenki hallgat. A főorvos kinyit egy könyvet, felnéz. A sofőr megszólal: — Doktor úr kérem, a városi állomáson a járőr adta át nekünk. Megtalálták nála a zárójelentést. A sínek mellett a földre vetette magát és üvöltözött. — Sínek mellett? — Igen. Dilis ez, nem öngyilkos. — Papírok? A sofőr előkotorja zsebéből az ő személyijét, a pénztárcáját, amit elszedtek tőle. Az orvos elveszi, belenéz, olvas. Csend. A két fehér leplezetlenül mustrálja a túlsó végről. Sutyorognak. Mögötte a két sötétkék. Középen a főorvos megbillen, a magas pultnak támaszkodik. Végre felnéz. — Szóval ma bocsátották el? Na hát, mit mondjon, úgyis látja. Csak tudná, mit műveltek vele két hétig, hogy összement, mint a Samu nadrágja. Hátulról megbökik, odanéz a mentős követelő' képébe. — Na?! — Mit na? — megpördül vele a világ a fejford,ítástól. — Válaszolni! — Ja? Máma, hát igen. — Kacsó Jánosnak hívják? — Igen, annak. Küszködik az egyensúlyáért, megint felfele törekszik a gyomra. Fogadkozik, hogy nem néz hátra többé. Az orvos vigyorog: — Na, Kacsókám, hát hol volt maga két hétig? Hol lett Volna? Nem lát a főorvos? Vagy ez is csel? Megpróbál egyenesen állni, összeszorítja a sarkát. Csak el ne essen. — Kórházban. — Bizony Kacsó, csak nem akármilyen kórházban, hanem idegosztályon. Igaz? ólint. Hiába, ezek mindent tudnak, egy banda, nekik könnyű. — Aztán miért került idegosztályra, Kacsó? — Mert beteg voltam. — Na látja. Az orvos megint furcsán nevet. Ezekről sohsem lehet tudni, megmondta a géplakatos Elek: ez mind ravasz, dörzsölt népség. Kurucz Gyula: <acsókárr — Magát ma délben elbocsátották. Mit mondtak magának, Kacsókám? — Hát, hogy hazamehetek. Mi az eget mondtak volna, ha elengedték. Pedig hiába törtem magam, legalább egy hétig, tíz napig maradhassak, legalább míg az a kurva almaügy elcsitul otthon. — Mást nem mondtak?! Megvonja a vállát: hát hogy meggyógyultam. Hiába tanított az a hülye Elek, meg az oszálybeliek. Valamit biztosan eltitkoltak, hiszen Elek fél évet is kibírt kezelésen. — Azt nem mondták, hogy ne igyon?! — keményedik meg hirtelen a főorvos hangja. Tényleg mondták, a fene belé, de hát az asszony is mondja, mindenki mindenkinek mondja, csak úgy. — Nem is ittam. — Mennyit? — Egy korsó sört. Már harapná a nyelvét: beugratott a kurafi, ezek azért tanultak, hogy lépre csaljanak. Csak ne szédülnék ennyire, hogy résen lehetnék. — Szóval egy konsó sört meg egy fél rumot. — Hányszor? — Egyszer. Bizonyisten! Az alacsony gúnyosan nézi, a másik kettő mögötte vihog — nincs mese, gyónni kell. — Szóval én egyszer, meg a haverom visszahívott. — Hány haverja? — Kettő. Bizonyisten, kettő. Négyen voltak, d,e mostmár nem enged. Kettő és kész. — Maga Seduxenre ivott, jóember! Mit gondol, miért mondták az idegosztályon, hogy ne igyon?! — Én beteg vagyok, főorvos úr, engem túl korán engedtek ki! Nem volt igazságos! — Jól van, Kacsó, ide jó helyre került. Mi majd meggyógyítjuk úgy, hogy soha többé nem lesz beteg. vér megfagy az ereiben, olyan képpel nevet rá az orvos. A két köpenyes arca hátul elkomorul. Nagyon fél. — Marad — hallja a főorvos hangját. A sofőr előlép, odanyújt egy papírt aláírásra, az orvos pecsétel, aztán megnyom egy gombot. A két mentős elmegy, de benne a megkönnyebbülés helyett csak nő a szorongás: itt hagy ták, egyedül hagyták, már a farbarúgás is jobb lenne. A nő szomorú-kíváncsi tekintete se vigasztalja, mert a köpenyesek mind ellene vannak. Nem szűnik lábából a remegés, ereiben püföl a vér, fejében körbe szálagdál minden. Miféle gombot nyomhatott meg az orvos? Irkái, hangosan szuszog maga elé, ránevet a másik kettőre. Mit adhattak a kórházban, hogy így kiment belőle az erő? Ordítani kezdett a hazafelé tartó vonat lépcsőjénél, okádott, de ahogy meglátta a két zsarut, tudta: földre kell vetnie magát, nehogy börtönbe vigyék. Hátha visszajut az idegosztályra egy hétre, tíz napra, míg a főagronómus kiszedi a biztosítóból a pénzt, a viharért, a húszholdas almás bottal levert gyümölcseiért. Miért kellett neki a kocsmában pofázni, hogy ő is verte az almát, miért mondta el az asszonynak, miért veszett össze vele, mikor tudja, hogy a főagronómus rég feni a fogát az ő takaros feleségére?! K opognak, majdnem összeesik a félelemtől: megint egy főorvos? Hátrafordul — meglódul a gyomra — egy hatalmas, marcona ápoló lép be, az is vigyorog, köszön, összefonja henteskarjait, és mögötte az ajtófélfának támaszkodik. A főorvos felegyenesedik, meginog, a pult után nyúl — ennyire káprázna a szeme? — aztán elindul felé: — Vesse le a cipőjét, Kacsókám! Fél lábon áll, mielőtt elvágódna, két hatalmas kar elkapja, felpillant' — a szigorú tekintettől még szorgalmasabban rángatja lefelé a lábbelijét. Lyukas zokniban áll a kőpadlón, szégyelli magát. — Kezeket előre feltartani, szemet becsukni, indulás felém! Engedelmesen csinálja, átles pillái résén. Az idegosztályon megtanították, hogy sohse azt csinálja, amit várnak tőle, de most úgy szédül, hogy akár nyitott szemmel is a falnak menne. Nekiesik a szekrénynek. Röhögnek rajta — egy pillanatra elönti a düh, de nem ugrik nekik. Vissza, akar kerülni az idegosztályra. Elek elmagyarázta: nincs abban semmi, azokról nem mondják, hogy hülye, meg flepnis. Elek is így pihen minden hajtós időszakban, tudomásul vették róla, és még örülnek is a pesti géplakatosnak. — Vissza! • Ügy megzavarodik, hogy fel sem tűnik neki; ezúttal ellenkező irányba viszi a szédülés. Az ápoló megfogja, kinyithatja a szemét. Megint szemben áll a fehérekkel. Az orvos odajön, leülteti, előveszi a kis kalapácsot. Megkönnyebbül: ezt már játszották vele. A szobatársai kitanították, hagyja, hadd rúgjon magától a lába. Az orvos közelhajol, üt, a másik lábát parancsolja fölülre. Konyakfelhő üti meg az orrát, majdnem magát. Az orvosból árad a szag, vagy őt öntötték le a söntésben? Előparancsolják a két kezét, összeszedi magát. A köpenyes megragadja a körmét, lefelé feszíti utolsó ujjpercét, elengedi, rémülten homorítja tenyerét. Megint sunyiskodnak vele — gyorsan összezárja az öklét. Magában kuncog: ez az, mindig fordítva: Hiába pöcköli az orvos a körmeit, a homorítás után gyorsan ökölbe feszíti a markát. Az orvos behunyatja a szemét, felszólítja: ujjával fogja meg az orrát. Nem kapsz rajta, gondolja: bal mutatóujjával a szemét találja, jobbjával az állát, és örül, hogy három tanúja van a betegségére. De miért olyan komoly hátul az a kettő? Sutyorognak. Mégis jobb lenne otthon? Hogy nézzen az apja szemébe? És a kislánya? Nem, nem megy haza. A főorvos feláll, irkái valamit a felütött, nagylapú könyvbe. — Felveheti a cipőjét — veti oda. Húzgálja a cipőket. Kidobják. Vajon az agronómus próbálkozott-e az asz- szonynál, amióta odavan? Vajon a kislánya ellene fordul-e, amire hazaér. Haza kell jutni. — Kacsókám! — reccsen az orvos hangja. — Tudja, hol van maga? — Nem tudom, főorvos úr! Hol az istenben lehet, ha így fenyegetik? Kiveri a hideg verejték. Mégis börtön? Rendőrség? Hogyan kerül ide orvos? Mit csinálhatott az állomáson, amíg olyan rosszul volt? — Kacsókám! — mered rá a ko- nyakszagú. — Maga a bolondokházában van! Felhördül, ökölbe szorul a keze, nem bír szólni, kidagadnak halántékán az erek-. — Kacsókám, maga szökik valami elől, és ha nem gondolja meg magát, bizisten itt tartom! — Neem! — Dehogynem — mosolyog az orvos. — Adok magának két hosszú, hosszú napot, hogy elmélkedjen a sorsán, aztán újra találkozunk. Jó? — Nem! Nem! — ordít. — Vigye a zárt osztályra, Béla — szól az orvos. — Rácsos ágyak közé, a legfinomabbakhoz, hogy észrevegye: milyen választása van. — Megint felé fordul — Kacsókám, nehéz az élet, de könnyűvé tenni is nehéz. Viszlát cimborám, gondolkozzék. lszédül a rémülettől: bolondokháza! Már csak félig érzi a hatalmas ápoló mancsát a hóna alatt, ahogy végighúzza valami hosszú, dohos folyosón, egyre nehezebb, melegebb, bűz- lőbb vidékek felé. Orsovai Emil: Egy vers? Egy vers? — Száz vers annyit nem ér, mint a verejtékkel kitermelt kenyér egy grammja, — ha nem azokért beszélj kiket a hajnal már a gyárban ér, vagy napestig a szántón cserz a szél, kiknek sorsától terhes minden pillanat', akik teszik, munkával, sebbel vérezik, hogy egyáltalán világ létezik, s mű születhet meg a nap alatt. Tasnádi Varga Éva: Ősz Szekerek járnak az úton, s a szívem daltól árad, nekimennék az éjnek, deresedő határnak. S mint kölyökkoromban tettem, gallyat dobnék a tűzre, és nézném,’ hogy leng a fényben az asszonyok gyűszűje. Szekerek járnak az úton, — bizony, hogy ősz van újra, és bizony, hogy már mögöttem maradt az évek útja. ■ Ablakom fénylő tükrére fehér ködök fonódnak, és különös fanyar ízét érzem a tiszta bornak. Csorba Győző: Nő, fogy Az árnyék-e nagyobb rajtam, a fény-e7 Napból jövök, s megyek mint más, az éjljél S az árnyékos fél nő, míg fogy a másik; és lassan-lassan teljesen levásik, hogy mire majd az út végére érek, nyoma se marad rajtam már a fénynek. Most mi vagyok, ki tudja? Ha tükörbe nézek, nem látszik rajtam semmi görbej csak ha magamba, szemem akkor ér be folyton vigasztalanabb feketébe. Szenti Ernő rajzó
