Szolnok Megyei Néplap, 1979. november (30. évfolyam, 256-280. szám)

1979-11-18 / 270. szám

1979. november IB. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 9 Középszer Elismerésre várni gyöngeség, s aki kicsikarja, kapzsi, de a legnehezebb a kettő között a helyes útra rátalálni. A várakozás és a cselekvés mérlegét nem tartja senki a kezében, mégis megméretünk. Akár tudsz róla, akár nem, akár akarod, akár nem, te is e gazdátlan mérleg serpenyőjében ülsz. Van, aki örömet érez, van, akit szorongás fog el az ingadozást figyelve, de ez mind semmit se számít. Azt szeretném, ha nyugodtan, ha önvád nélkül fogadhatnék el bármilyen lesújtó ítéletet. Miért is irigyelném a dicsőséget azoktól, akik rászolgáltak, és főképpen azoktól miért, akik nem szolgáltak rá. Elismerésre várni gyöngeség, s aki kicsikarja kapzsi, de a legnehezebb a kettő között a helyes úton megmaradni. val...! Hogy kerülhette el ez a figyelmét? Most jut eszébe. az első emeleten la­kik az a Pamyolai, rossz al­vó és úgy tudja, a félesége ré­vén rokonságban is van az igazgaitóvali. Ez ugyan nem biztos, de könnyen meglehet. Valakitől mintha egészen pontosan így hallotta volna. Az ablakhoz ugrott, kiné­zett. Az öreg bérház csen­des volt a hajnali derengés­ben, a téglalap alakú, macs­kaköves udvaron még nem kopogott keresztül, senki és .'hiába merengette a szemét, Panyólait sem látta az ab­lakban könyökölni. De a függöny — úgy rémlett előt­te — mintha meglébbent volna és olyan furcsa alak­zatot öltött, akár egy hatal­mas fül. Rémülten botorkált vissza az asztalhoz. Pillantása az árván maradt muslicára rebbent és úgy érezte, hogy ez a piciny 'bogár időközben sajátos változáson esett át. Hirtelen megnőtt, kiterebé­lyesedett, emberré formáló­dott, nagyon ismerőssé, pon­tosan olyanná, mint... mint az igazgató. És mintha már az röpködne itt, pocakjával az egyik faltól a másiknak ütődve, magasan a feje fö­lött. — I gazgató kar társ — nyögte a beosztott, szemét alázatosan a muslicára füg­gesztve —, nagyon kérem, ne vegye komolyan az egé­szet ... hiszen csak vicc volt... egy kis játék... ár­tatlan szórakozás.. És ne­kem igazán eszembe sem jutott, hogy az igazgató kar­társat is ... Ugyan, még el­képzelni se mernék ilyet, tessék nekem ezt elhinni... És én továbbra is csak a vállalat érdekeit... Igen, úgy. mint eddig. sőt. hale­het, akkor még jobban. A muslica béleegyezően zümmögött és mintha ellen­őrizni szeretné a számításo­kat, a papír sarkára röppent. Nulla meg nulla — kapott a toll után a beosztott, mint egy leckéjét bliccelő diák, aztán gyorsan, pontosan, ahogy szokta, utána írta a végeredményt is — az an.y- nyi mint: nulla. ste holtan találtak a városi, E park szélén. Mellemre simuló fehér vászonruhámon rózsa vöröslött. A vérem volt, szúrt sebből szökött föl. Tágra nyílt szememben szomorúság ült. Kíváncsi emberek jöttek, hogy láthassanak, s vénülő szívükben örökre fiatal marad­tam. Nem gondoltam a halálra, a sors kiszámíthatatlansága megdöbbentett. Vékony csuklóimon kék foltok jelen­tek meg, majd megsárgultak — gyil­kosom vadságát, s a benne lakó ret­tegést mutatták. Hosszú ruhám fehérlett a park zöld füvén, karjaim hátrahanyatlottak. Sze­rettem és viszontszerettek, most pedig itt fekszem, és senki sem keresi a sze­relmemet. Erőszakos halállal haltam meg, ezért várható volt közeli újjászü­letésem, amikor életszomjam újra meg­tölti az erőtlen testeket. A halál meg­ült lángvörös hajamban: a csat kicsú­szott belőle, és a szálak szétterültek a kavicsos úton. Ajkamon elakadt egy kérdés az életről — mindannyiunkéról. Kedvesem fölém hajolt, és szeme egyre azt kérdezte: — Miért kellett meghalnod? A szerelem bágyadtan elmosolyodott, s így felet: ez mind én voltam. Már nem tehettem semmit, ő a halottat látta bennem. Félénk kis barátnőm távolról nézett, kicsi szája ezt suttogta: — Hol vagy most? S mit látsz ott? A rendőr belenézett szomorú sze­membe, de ő semmire sem gondolt. Otthon nagy kutyája volt, és felesége, aki rendszeresen csalta. A gyilkos kése megnyitotta a melle­met, gyakran megnéztem a tükörben, és gyönyörködtem benne. Olyankor sajnáltam, hogy ezt más nem láthatja. Kedvesem még mindig fölém hajolt, de a gondolatai már messze jártak. Szórakozottan kérdezte: — Mi van ott rajtad kívül? Van még valami? Arra gondoltam, hogy most túl va­gyok bűnön és vádaskodáson. Kedve­sem fájlalta elvesztésemet, de a rend­őrt csak a gyilkos érdekelte, ö még él, vele akad még tennivaló. A körülöttem álló emberek szomo­rúan mondogatták: — Milyen szép lány! Részvéttel vettek körül, s bár töb­ben sajnálták a gyilkosomat, akit a rendőr okvetlenül meg akart találni, s szinte látták már az akasztófán. el­torzulva, élképzelték, hogy fiatal, sze­retni vágyó és szenvedélyes. Ott maradtam fekve, szépen, nem növekedett tovább a véres rózsa meg­nyílt mellemen. A hosszú ruha már nem engem takart, elhagytam a testét, a fájdalom megszűnt. Egy riporter járkált körülöttem, fényképezgetett, s azon igyekezett, hogy valamit még kihozzon belőlem. Ismer­tem foglalkozása nehézségeit, minden­napi kenyérgondjait. Rólam és a tör­téntekről összehozott egy tudósítást, s amit kapott érte, elég volt két konyak­ra. Kellemesen duruzsoltak a presszó­ban a kávéfőzőgépek, és könnyek pa­takzottak az abliaküvegan. A városi parkban a fák tavaszi pom­pában álltak, s az arrajárók szíve meg­telt reménnyel. Azon az estén én vol­tam a legszebb virág. — Maradj velünk! — suttogták fé­lénk kis barátnőm ajkai. Tudtam, hogy maradni fogok, s ez kegyetlenség velük szemben. Szívük­ben az emlékeknek egy kis sarka már az enyém, s onnan nem lehet kiűzni többé, mozdulatlanná váltam, velem volt a park. A rendőr lemérte a lépéseimet, majd megérkezett értem az autó. A tömeg értetlenül kérdezte: — Kinek ártott ez a lány? Nem voltam se jó, se rossz, de íme, már befejezett vagyok. Szép voltam, szerettek, én is testvér­ként szerettem mindekit magam körül. Most számukra a halált jeléntettem, ma megismertem a boldogságot és a kegyetlenséget. A vadregényes városi park füve sokáig megőrzi lábnyomai­mat, kiömlött véremet az eső lemossa a kövekről. Nem akarom, hogy közönséges, rom­ló anyagiságomban megismerjenek. Ezért nem fogom leírni, hova vittek, hogyan boncoltak, és tanulmányoztak az orvosok, s hogyan szedtek össze új­ra, hogy koporsóba tegyenek. Már habos csipkék borítottak, megint szép voltam, meg lehetett nézni. Bár ,a bőröm kissé megsárgult, szemeimet pedig lezárták, hogy élettelen tekinte­tem ne riasszon senkit. Koporsómnál kedvesem kézenfogta félénk kis ba-; rátnőmet, hogy vigasztalhassák egy­mást a gyászban. Szerettem ezt a bar­nabőrű, hosszú szempillájú fiút, szép, komoly lovagomat, az eszét, az álmait. Ha vele voltam, hoidfényf. ittam és hajnali harmatot. De ő mit sem tudott arról, mi zajlik a lelkemben. Ragaszkodtam félénk, babaarcú kis barátnőmhöz, törleszkedtünk egymás­Arvo Válton: A LÓÉ hoz, mint fiatal csikók este a karám­ban, meg-megszorítottuk egymás ke­zét, s egy gondolattal sem bántottuk volna meg egymást soha, minden­ben egyetértettünk, s nem kerestük más barátságát. Nem akartam meghalni, s nem az én szeretetem egyesítette őket. A csipkék között friss voltam és szép, de kezeik már szomjasan kulcso- lódtak egymásba fölöttem. Üj életek ágaskodtak bennük, az én testemből pedig már csak a föld terem majd gazdagabban. Nem maradt idő, hogy új életet 'teremjen. A kedvesem már nem hajolt enyészetillatú koporsóm fö­lé, egyenesen állt; és barátnőm kezét szorította, összekulcsolt kezeikből a fájdalom lassan, csöndesen szétáradt a lelkűkben. Szépek voltak boldog szomorúságuk­ban, de ma én mindenkinél szebb akar­tam lenni, s ennek az akaratnak en­gedelmesen alá kellett vetniük ma­gukat. Gyilkosomat elfogták, s így nem tu­dott eljönni a temetésemre. Szemében rémület vibrált, sokáig kellett várnia, amíg elmúlt az iránta érzett gyűlöle­tem. Egy szörnyű késszúrás csillapí­totta indulatait, s most bánja bűnét. Kéjjel ölt, ha erre gondolt, nem érzett szánalmat, de szépségemet látva értet­lenül állt, nem tudta, miért tette. Később, mikor halálos dermedtség­gel várta a kötelet, úgy gondolt erre a gyilkosságra, mint életének egy ma- gasabbrendű pillanatára, melyben va­lami külső erő vágyainak teljesítése felé repítette. Teste azonban már sár­ga és összezsugorodott, én meg elmen­tem a föld alá. Fehér ruhámban olyan voltam, mint­ha megannyi rózsaszirom borítana. Ereimben elcsitult a vér, a szívkam­rák nem működtek többé, halk zene kísért a síromba. Meg nem született gyermekeim rejtve maradtak a vára­kozás birodalmában, anyagtalan csá- pocskáikat nyújtogatták felém. Nem adhattam nekik létezést: korán kellett elmennem. Sejtjeimből nem , reméltek életet nemzedékek, nem én csaptam be őket. Éjszakákon, száraz indákon, fényen, néma erőfeszítésen, az élő tűz láng­ján haladtunk a temető felé, egyesített bennünket egy fénynyaláb. Sugara ma átvilágított rajtam, s eltűnt valahol a messzeségben. Az idők végzetéig várt rám az én szívem istene, akit magam­nak megalkottam. Várta, hogy a melle­men tátongó sebtől váljak valakivé. Nem veszítettem el a hitemet senki­ben, de kedves barátnőm keze a ked­vesemében reszketett. Ök élve marad­tak, de gyermekeik nem az enyémek lesznek, ez nem pótolható. Ránk borult a hatalmas égbolt', s rám zárták a koporsó fedelét. Felhő ereszkedett ránk, egyre zsugorodott, s egy kis foszlánya átlebegett gyönge testemen. Sűrű lett, és fájdalmat oko­zott, illat és nedvesség maradt utána. Gyilkosomat megkérdezték, miért ölt meg, de nem tudott válaszolni. Tette oly távolinak tűnt, hogy most kavar­gó érzések közepette sehogyan sem tudta felidézni , mire is gondolt akkor. A zene hullámain a kísérők feje fö­lött muslicaraj keringett, majd össze­tömörült, hogy keresztül repüljön raj­tam, s szétszóródjon a négy égtáj felé. Mi pedig biztos úton haladtunk, hogy végre megszabaduljanak fölösleges tes­temtől. Nehéz volt a jelenlevőknek, az utol­só kellemetlenséget kedvesemnek okoz­tam. Ha a véletlen másképp hozza, én ugyanígy cselekedtem volna. Hisiz nem várunk köszönetét sem a gyermekeink­től, sem a halottaktól, midőn erőnket és szívünket megosztjuk velük. Koporsóm után lépkedett a kedve­sem, kézenfogva kis barátnőmet, s szí­vük könnyebb volt, mióta rám tették a koporsófödelet. Egymásra pillanthat­tak, megszabadultak tőlem, s már né­mán szeretni is mertek. A tavaszi fákon kipattantak a rü­gyek, a madarak lármáztak a saját örömükre, a szomszéd bosszantására. Itt vagyok, szálltak az évék, ha mérhe­tem az időt földi mértékkel. A sötétség birodalma megszokott engem, anyagta­lan, minden szépséget nélkülöző élet vesz körül. Hosszú, vörös hajam van, mint régen, s azóta nem nőtt egy cen­tit sem, még hosszú, fehér ruhám al­ja sem szakadozott el. Az arcomon va- válmikor volt egy ráncocsfca, élszo­morodtam, mikor megpillantottam a tükörben. Most is ugyanott van, snem követték többiek. Melleim, nem éled­tek föl, élő ujj átdöfhetne. Körézáru- tok, s olyan maradok, amilyenné itt, a sötétség birodalmában lettem, és bi­zonyára létezik valahol valaki, aki tudja, hogy fiatal és szép vagyok. De itt van a gyilkosom is. Nyaka a kötél­től kifordult, de itt is előző foglala­tosságát űzi. Mellembe kést döf, de a sebből már nem virágzik ki a vörös rózsa. Esküvője napján síromhoz eljött fé­lénk kis barátnőm. Most olyan szép volt, mint én távozásom napján. Hosz- szú fehér ruha voilt rajta, hosszú, hul­lámos haját fátyol borította. Kicsi szá­ja reszketett a boldog sírástóli, köny- nyei csillapították szomjamat. Majd érte jött a vőlegénye, egykori kedve­sem, azt mondta, hagy várják a ven­dégek, és elvitte őt. Gondterhelt pil­lantást vetett a sírom felé, ködös, szürke árnyékomon aranysugár villant át, meleg volt a régi szerelemtől. Azután élhozták a sötétség birodal­mába elsőszülött gyermeküket, aki gyó­gyíthatatlan szívbetegséggél született, öt napot sem élhetett az irgalmatlan viliágban, ahol levegőt is a saját ere­jéből kellett vennie. A gyerek ide ke­rült, és barátnőm anyja vette a gond­jaiba. Messziről néztem kötésük le­hullott gyümölcsét, s nem mertem kö­zelebb menni, mert a földön kedve­sem nem ébresztette életre 'testemet. Nem tudtam fájdalom nélkül gondol­ni arra, hogy a gyerek tőlem is szü­lethetett volna. Mi értelme az egész­nek. ha a sötétség birodalmában vagy, hisz ide olyanok is kerülnek, akik száz évet éltek. És még egyszer eljött a síromhoz a barátnőm. Most szürke és kisírt volt a szeme. Szíve alatt újra gyermeket hordott, ebben volt minden remé­nye, és panaszkodott, hogy szerelmem már nem kedves hozzá. Bizonyára ma­radt még valami bennem,' s arra gon­doltam. hogy kérni fog, engedjem el a férjét, hogy ne emlékezzék, és ne hasonlítgassa örök szépségemet —vár­tam, remegve a szürke füstben, de ő nem kért erre. Lehet, hogy férjét a kísértés mezejére csábították, lehet, hogy maga vágyott nemlétező dolgok után. Mind eljöttek hozzám, csak 'gyil­kosomat nem akartam látni. emlétező idők voltak, az ese­N imény a földön hevert a iléte- zés széles összev isszaságáb an. Nem volt se holnap, se önök­ké. Engem mindig újra meg­találtak a városi parkban, rúzsa nél­kül, vörös hajam szétterült a kavi­csos úton, csuklómon zöldes foltok. Hi­deg fekhelyem nem adott nyugalmat. Fordította: Pethő Eszter Összeállította: Rékasy Ildikö Derkovits Gyula: Élet és halál Oláh János: Kondor Béla illusztrációja a Hamlethez

Next

/
Thumbnails
Contents