Szolnok Megyei Néplap, 1979. november (30. évfolyam, 256-280. szám)

1979-11-17 / 269. szám

1979. november 17. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 a FIIMJEGYZET _ Allegro barbaro „Nem szimbolizmus az, amit csinálunk. A felhasz­nált elemek nem kitaláltak. Minden mozzanat, a kortes- daloktól a történelmi erők mozgatásáig, valóságos. A film csupán újjászervezi, mintegy tömöríti ezt az el­telt fél évszázadot.” Jancsó Miklós nyilatkozata rendezői szemléletére, módszerére utal1: sűrítés ,térben és idő­ben. A puszta egy kis folt­ján, a vetítés másfél órájába préseli történelmünk évtize­deit. A jóval népszerűbb és közérthetőbb kisrealizmussal szemben nem egy mélységet hordozó szeletet nyes ki az életből, szigorú rostáján fennakadnak valóságunk hétköznapi tényei, keresztül­jutni csak a társadalmi moz­gások tiszta formái képesek. Egy emberi közösség életé­nek törvényszerűségei csil­lannak fék hordozzák a mí­toszt, a rítus öröklétű szép­ségét és a fantázia mérhetet­len gazdagságában pompáz­nak. Az egyszeri esetek sa­lakjától megtisztított ailap- hélyzetek, t valamint a játsz­va alkotó értelem és képze­let sodor egymás mellé, egy­más utáni olyan elemeket, melyekkel így soha nem ta­lálkozhatunk. Jancsó költői sűrítményében így jelenthet egyetlen lépés egy évtizedet, egyetlen épület kunyhót, bör­tönt és palotát. A napi realitások szürke­ségéhez alkalmazkodott sze­münket bántja ez a csillö- gás. egykori fantáziánk út­ját pedig már régen elior- laszoliták a közvetlen érde­kek száraz hideg tényei. Két lehetőségünk marad: a ké­nyelmesebbik megoldást vá­lasztva elutasítjuk a zavaró jelenségeket, vagy vállal­juk rest harmóniánk meg- bolygatását, kockáztatva ez­zel naprakész világképünk védőbástyáinak biztos fede­zékét. Az igényes — nem feltétlenül sikeres műveket — csak az utóbbi nyitott­sággal ítélhetjük meg. Az eleve elutasítás az előítélet csigahézábam születik, érvek­kel nem rendelkezik, nem méltó a figyelemre. Könnyű és népszerű dolog Jancsót csepülni. Közönségszervezők átka, durva kabarétréfák főhőse ő. Divat szidni, de nem divat megnézni. Nyilván nehezebb évtizedek alatt ki­alakított nyelvét megtanul^ ni. Pedig a megítéléshez is­mernünk kell nemcsak őt, hanem saját történelmünket is. Akkor akár még el is uta­síthatjuk, ha indokolt. Pél­dául készülő filmibrilógiája középső darabja, az Allegro barbaro esetében annak tű­nik. Ezért hát a hosszas be­vezetés. Ódzkodom a bírá­lattól, mert védeni, dicsér­ni szeretném Jancsó Miklóst. Nem is lenne nehéz bebi­zonyítani, hogy zseniális ren­dező. Az Allegro barbaro minden képe ezt bizonyítja. Csak éppen nem jó film. Egy nyáron készült a Magyar rapszódiával. Ugyanazok a szerzők (Jancsó—Hernádi— Kende), a főszereplők (Cser­halmi—Balázsov its—Koncz— Madaras), és mégis: míg az első rész a rendező legjobb munkái közül való, addig az Allegro méltatlan folytatás. A rapszódiában még a fából vaskarika is sikerült: az egyénítés nélküli tár­sadalmi .modell és a mélyen pszichológizáló emberábrá­zolás ötvözése. Az Allegró- ban ismét képtelen a fel­adat: Zsadányi István élet­útja folytatódik, összekap­csolva történelmünk tragi­kus fényeivel és a rendező utópisztikus víziójával. — A kapcsolat nem jön létre. Két filmet látunk, az egyi­ket Hernádi Gyula írta, a másikat Jancsó rendezte. A kettő egymásról tudomást sem véve zajlik ugyanazon a helyszínen. A csúcsformá­ját' élérő Kende János bár­hogyan is válogat kamerájá­val, nem tud egységet te­remteni. Az egyik szálra a Magyar rapszódia folytatását kellene felfűzni. Mi lesz a sorsa Zsadányi Istvánnak, a nagyreményű magyar úrnak, akit gyötrelmes pálfordulása a parasztok vezérévé tesz? Itt jön az első hiba: a tör­ténethez cselekedtetni kell a hőst, ezért Zsadányi elé olyan problémákat állítanak, amiken már régen túljutott. Visszafej lesztik, hogy egy filmrevalót újra fejlődhes­sen. Az első részben úgy veszünk tőle búcsút, hogy a történelem törvényszerű moz­gását már felismerte és elfo­gadta. Bűn és bűntudat kín­jain edződve meggyőződés­sel csatlakozott a munkás­mozgalomhoz. Amikor vi­szontlátjuk. csak a színész azonos. Egy izgága, az os­tobaságig naiv, ifjú terroris­ta áll előttünk, aki egyetlen pisztollyal! akarja megválta­ni munkástestvéreit. Elvtár­sa, szerelme, élettársa (Tar­ján Györgyi játssza, aki meglehetősen idegenül mozog Jancsó világában) irigylen­dő türelemmel elmagyarázza az ifjúnak: Héderváry után jön Zichy, Zichy után Esz­terházy stb ___Mindhiába. Ez a Zsadányi (aki olyan osto­ba és makacs, hogy alakja ezentúl érdektelen számom­ra) fejjel megy a falnak. Mennie keik hogy beleessen az író csapdájába. Hernádi szokásos történelmi fintora következik. A meggyőződé­süktől vezérelt hősök futá­sa a hatalom zsákutcájába torkollik, rajta a nagybetűs felirat: Manipuláció. A győ- zélemiifas István megdöb­benve tapasztalja, hogy Hé- derváiry lelövésével csak tesitvéröccse miniszteri szé­két készítette elő, közben pe­dig ürügyet szolgáltatott ah­hoz, hogy szerelmét, a pa­raszt lányt elfogják és „mene­külés közben” megöljék. Ha­sonló poénokkal, átlátszó és túlságosan megkonstruált dialógusokkal van teli a film. De míg ez korábban — a Szegénylegényekben, az Égi bárányban vagy akár a Ma­gyar rapszódiáiban — lát­ványként, mozgásként való­sult meg, addig most Jancsó beéri a füsttél, köddel, il­lusztratív hátténmozgatással. Nem a fantáziája hagyta cserben, hanem az ő érdek­lődése is megcsappant vá­lasztott hőse iránt. Néhol az volt az érzésem, • hogy csak az első részből maradt nyűg, kölönc ez a Zsadányi, akit a rendező legszívesebben el­vegyít a tömegben vagy egy­szerűen eltüntet. Mert Jan­csót inkább víziója foglal­koztatja, melyben a munkás- testvérek idilli közösségét megjelenítheti. Itt elemében van. Jönnek a lányok, a lo­vak. a piros labdák. Nem az a baj, hogy előző filmjeinek képei ismétlőd­nek. Az sem baj, hogy a puszta a legfurcsább talál­kozások színhelye lett. Buk­fenc és gólyaláb, körtánc és ejtőernyősök... A követke­zetes mesében minden el­képzelhető, vagyis igaz. De most a képek önállósultak, leváltak a szóról. Szöveg és látvány egymást szegényít- ve szétszakadt és kiürült. A beszélgetések, monológok ma­gukra maradva csak csikor­gó közhelyek. Éppen az a bizonyos sű­rítés, a kifejezés komplexi­tása hiányzik most, ami ösz- szekapcsoita ezt a sajátos képi világot és a történel­mi tapasztalatot. így aztán marad a látvány, az egy­mástól jórészt független, gyö­nyörű képek halmaza Ez pedig kevés, különösen ak­kor, amikor a cím Bartókot idézi. Zeneszerzőnk dühödt kihívásként biggyesztette a címhez: „Barbaro”. Mert barbár1 'kiáltás ez a zene, ősi tisztaság és korunk ideges remegése szólal meg benne. Nem értjük, ha csak any- nyit mondunk: szép. Több annál. így azitán Jancsó méltat­lan a nagy elődhöz és saját korábbi műveihez. Az Al­legro barbaro csupán szép film. Nem több. Bérezés László „Mások könyve” Propagandistáknak ajánljuk Neomarxizmus vagy igazi marxizmus? Kezdetben a kölcsönök, hi­telek visszafizetésének határ­napját rögzítették benne. Ezért nevezték kalendárium­nak, vagyis adósok könyvé­nek. (A latin calendae szó­ból, mely a hónap első nap­ja; alighanem az ókori OTP is akkorra kérte a részletet.) Azután a naptár neve lett. És ma? Magyarítva évkönyv, — naptár is, más is. Vegyünk egy példát. A Nők Lapja 1980-as Évköny­vét. Naptár — kétségtelenül. Napok, hónapok (csillagje­gyekkel), névnapok jegyzéke. Visszatekint az elmúlt év­re, összefoglalja legfontosabb eseményeit, De főképp előre néz, az új esztendőre. Kerti teendők tára — hó­napok szerint. Hétköznapi és ünnepi étkek, ugyancsak vé­gig az esztendőn. Divat — ezúttal először nemcsak fo­tókkal, hanem színes rajzok­kal is tavaszra, nyárra, ősz­re, télre. Lakberendezési öt­letek, lakótelepi otthonokból ellesve. Jogi eligazítás, meg­szívlelendő lelki tanácsok, hasznos kézimunkák, szóval: rengeteg praktikum. Aki ép­pen 1980-ban akar új életet kezdeni — és ki nem akarna — az évkönyv egyik cikke nyomán határozhatja el: ke­vesebbet panaszkodom, derű­sebben, egészségesen élek. A kalendárium valamikor a Biblián kívül a parasztcsa­ládok egyetlen könyve volt. Innét a hagyomány: legyen benne „minden”. Nemcsak hasznos meg elvontabb isme­ret, hanem irodalom, anek­dota is, szórakoztató tarka­ság és fejtörő, kicsiknek, na­gyoknak. A tradícióval a Nők L_apja Évkönyve sem szakít, legfeljebb annyiban, hogy nem egészen alapfokú isme­reteket és nem filléres iro­dalmat ad. (Kaffka Margit novella is van benne). Az ok magától értetődő: ma már sehol sem a kalendárium az egyetlen könyv a családban. Adósok könyve? Hát, rá­ébreszt egy-két tartozásra. Többet kellene olvasni, vál­tozatosabban táplálkozni, csi- nosabban öltözni. Nem rossz indítás 1980-ra. t. m. orunkban, külö­nösen az ötvenes évek közepétől kezdve, amikor kialakult a szoci­alista világrendszer, amikor kibontakoztak a nemzeti felszabadító forradalmak, ugyancsak megélénkültek a marxizmus kritikusai. Vég­leges formát öltött a bur- zsoá álmarxizmus és szi­lárd helyet foglalt el a bur- zsoá filozófia szerkezetében. A burzsoá „marxizmusban”, az ún. neomarxizmusban, vagy „nyugati” marxizmus­ban (ahogy hívei előszere­tettel mondják) a fő szere­pet a frankfurti filozófiai- szociológiai iskola viszi, amelynek legnevesebb kép­viselői Max Horkheimer, Theodor Adorno, Herbert Marcuse, Erich Fromm, Jür­gen Habermas, Alfréd Schmidt stb. Az ún. neo­marxizmus teoretikusai kö­zé tartoznak továbbá Karl Korsch, Jean-Paul Sartre, Claude Lévi-Strauss, Ernst Bloch, továbbá a revizionis­ta Henri Lefebvre, Roger Garaudy, Ernst Fischer. A burzsoá marxisták és revi­zionisták különben a meg­alapítók közé sorolják Rosa Luxemburgot. Lukács Györ­gyöt, Antonio Grámscit és más valódi marxistákat is. Az irányzat sajátossága elsősorban abban a próbál­kozásban rejlik, hogy a marxizmust „hozzácsatolja” a polgári gondolkodáshoz és ideológiához, hogy valami­féle „nyugati” változatát alakítsa ki a marxizmusnak, szemben a „keleti”-nek mi­nősített marxizmus—leniniz- mussal, amelyet a fejlett kapitalista országok számára egyáltalán meg nem felelő­ként jellemeznek. A kapitalista társadalom és ideológiája mély válságá­nak jelenlegi viszonyai kö­zött a burzsoá és méginkább a kispolgári ideológusok mind gyakrabban lépnek fel azzal az igénnyel, hogy Marx tanítását „tovább fejlesz­tik” hozzáigazítják az új társadalmi viszonyokhoz, megvédelmezik a marxisták —leninisták „dogmatikus torzításaitól”. Minden eddi­ginél jobban igyekeznek a marxizmust saját társadalmi -politikai és ideológiai kon­cepcióikhoz igazítani, ebből a célból még a burzsoá tár­sadalom marxistának vélt kritikáját is felhasználva. Mindez a burzsoá ideológia számára az önfenntartás szükséges formájává válik. Ebben a vonatkozásban a neomarxisták álláspontja is tipikus. ők a marxizmus—leniniz- mus elleni harcukat azzal leplezik, hogy igényt tarta­nak ama mély változások „eredeti” elemzéséből, ame­lyek a világon végbementek és végbemennek. Ez a szán­dék a marxistáiknál' önma­gában nem válthat ki ellen­kezést. Az alkotó fejlődés minden tudomány, köztük a marxizmus—leninizmus léte­zésének törvénye. A kérdés az, milyen álláspontról vég­zik el a jelenkori szociális valóság elemzését: valóban marxista vagy pedig anti- marxista álláspontról? Ismeretes, hogy a dialek­tikára vonatkozó marxista tanítás lényege az ellentétek harcáról szóló tanításban mint minden fejlődés forrá­sában rejlik. Az antagonisz- tikus társadalmakban az ellentétek harca az osztályok harcában nyilvánul meg. A szocialista társadalomban pedig az újnak a. régivel, a haladónak az elavulttal va­ló harcában. A társadalom­ban azonban az ellentétek sokrétűek, különböző for­mákban nyilvánulnak meg; ennélfogva a marxista dia­lektikus módszer megköve­teli, hogy az ellentétek egész sokféleségéből kiemeljük a fő. az alapvető, a meghatá­rozó ellentéteket. A társa­dalmi jelenségre vonatkoz­tatva ez azt jelenti, hogv azt keletkezésének gyökeres feltételeivel, gazdasági bá­zisával és az osztályharccal összefüggésben, vagyis az adott társadalmi-gazdasági alakzat alapján képező uralkodó társadalmi viszo­nyok prizmáján keresztül kell vizsgálni. Ebből a szem­pontból korunk alapvető, fő ellentéte: a szocializmus és a kapitalizmus közötti ellen­tét. Az ún. neomarxisták éppen ezt az alapvető el­lentétet nem veszik észre. Azt bizonygatják, hogy a társadalmi jelenségeket a gazdaságra és az osztály­harcra, a két rendszer „szembenállására” redukál­ni nemcsak hogy ellentmond a dialektikának, hanem „meg is öli” azt, mivel a valóságból ebben az esetben szerintük eltűnnek az át­menetek, a közbülső állapo­tok, a folyamatosság. Ők a kor fő ellentmondását (a társadalmi-gazdasági rend­szerek közti ellentmondást) a tudományos-műszaki forra­dalom ellentmondásaival és problémáival, a tudományos­műszaki forradalom és a természet, a tudományos­műszaki forradalom és a társadalom, a katonai-poli­tikai blokkok stb. közti el­lentmondásokkal cserélik fel. Ezek az ellentmondások természetesen, léteznek, fon­tosak is. de alapvetően a kor fő ellentmondása határozza meg őket is. A dialektiká­nak szofisztikával és elekti- kával való felcserélését ész­lelhetjük más kérdésekben is. Példának okáért a prole­tariátus diktatúrájának a demokráciával való szembe­állításában, a diktatúra fo­galmának az erőszakra, a demokrácia fogalmának pe­dig a „tiszta” demokráciára, a korlátlan szabadságra stb. való redukálásában. „neomarxisták” minden fejtegeté­se a marxizmus tudományos és hu­manisztikus „új­jászületéséről”, az új társa­dalmi viszonyokra alkalma­zott „fejlesztéséről” stb. azt célozza, hogy diszkreditálja a tudományos kommunizmus filozófiai-elméleti és világ­nézeti alapját, a kommunis­ta pártok tevékenységét. Fejtegetéseik arra irányul­nak, hogy a marxizmus—le- ninizmust osztályjellegétől megfosszák és valamifajta általános emberiről szóló absztrakt-skolasztikus felhí- . vásokkal cseréljék fel. Ta­nai elkerülhetetlenül a marxizmus teljes elvetéséhez, a burzsoá ideológia állás­pontjára való áttéréshez ve­zetnek. Marxista frazeoló­giájuk pedig nem minősít­hető egyébnek, mint a marxizmussal—leninizm sál szemben táplált ellensé­gességük álcázására tett kí­sérletnek. V. Kraszin Nyakigláb apó, » nemzetközi pályázat díjnyertesei a szemüveges űrhajós és társaik A gyermekév alkalmából Lengyelország nemzetközi könyvillusztrációs pályázatot hirdetett. A népes mezőny ellenére — több nemzet több ezer gyermeke küldte el raj­zait — tizenegy Szolnok me­gyei diák nyerte el a legjobb illusztrációkért járó díjakat. Köztük Nagy Erzsébet, Harkó Magdolna és Szüle Sándor a kisújszállási Arany János Általános Iskola tanulója. Mindhárman tagjai az isko­la képzőművészeti szakköré­nek, nyilván ez is közreját­szott a szép eredményekben. — Két éve járok a szakkörbe — mondja Nagy Er­zsébet. — Sok min­dent meg­tanultam már a fog­lalkozáso­kon. Dol­gozunk bőrrel, ké­szítünk makramét, batikot, kerámiát és természetesen festünk, rajzolunk. A szak­körvezetőnk, dr. Vágvölgyi Istvánná említette a nemzet­közi pályázatot, és mi úgy döntöttünk néhányan, hogy részt veszünk rajta. — A pályázat valamilyen olvasmányélményhez fűző­dött. — Mindannyian szeretünk olvasni, nem volt nehéz ki­választani azt a könyvet, amelynek alapján a rajzokat elkészítettük. Csupán egy feltétel volt; gyermekekről, a gyermekek életéről kellett, hogy szóljon. Én Erich Kess­ler egyik könyvét illusztrál­tam, amely egy kislányról szól, aki nem szereti a ma­tematikát és sokat álmodozik. — Talán rokon vonásokat fedeztél fel benne? — A, nem! Szerencsére én eléggé jó matekos vagyok. Inkább a kislány álmai ra­gadtak meg. Gazdag képze­letvilága az enyémet is elin­dította, ezért választottam ezt a könyvet. A kislány egyik álmát rajzoltam meg, amikor éppen azt képzeli, hogy oroszlánidomár. Nagy tömeggel körülvéve, reflek­torfényben ábrázoltam. Harkó Magdolna „Nyakig­láb apót” álmodta rajzlapra. — A pettyes könyvek kö­zött bukkantam Nyakigláb apóra. Sajnos már nem em­lékszem arra, hogy ki írta a könyvet, de a lényeg az, hogy nagyon tetszett. A főszereplő itt is egy kislány, akivel a legkülönbözőbb dolgok tör­ténnek meg. Sokszor kerül pácba, de Nyakigláb apó mindig segít rajta. A kislány nem ismeri személyesen a jó­tevőjét, lehet, hogy csak a képzeletében él. Néha nekem is jól jönne egy olyan segítő­társ, mint a Nyakigláb apó, ezért rajzoltam le őt. Nagyon muris hosszú lábakat képzel­tem neki és a nagyságát úgy érzékeltettem, hogy a lábai­hoz kicsi — a valóságban nagy — emeletes házakat rajzoltam. — Ügy látszik Nyakigláb apó a zsűrinél is sikert ara­tott. — — Erre nem is szá­llítottam. Én csak úgy kedv­telésből rajzolga- tok, soha nem gon­doltam ar­ra, hogy egyszer komolyab­ban is fog­lalkozzam a képzőművészet­tel, hogy majdan művészeti pályát válasszak. Szerintem nem is ez a fontos, inkább az, hogy fejlődik a kézügyes­ségünk és majd felnőttko­runkban is sok mindent el tudunk készíteni magunk­nak. Ezért is jó a szakkörbe járni. Szüle Sán­dor rajza­in a tudo- mányos- fantasz- tikus könyvek világa je­lenik meg. Bolygókat, csillago­kat, űrha­jókat, ra­kétákat rajzol, természetesen olvas­mányai alapján. A pályázat­ra egy kisfiúról szóló köny­vet illusztrált. — A könyvben egy kisfiú arról ábrándozik, hogy űrha- Ijós lesz, dehát szemüveges is meg szédül is a magasban, így semmi esélye nincs rá. Én megadtam neki a lehe­tőséget, legalábbis a rajzla­pon. Egy idegen bolygón, ül egy űrhajó tetején és ábrán­dozva nézi a csillagos égbolt csodáit. Persze szemüvegen át. A negyedikes kisújszállási díjnyertes kislány, Kiss Er­zsébet sajnos betegsége miatt nem tudott jelen lenni a be­szélgetésen. A többiek azon­ban az ő nevében is elmond­ták, hogy a pályázat nem­csak örömet, de csalódást is okozott számukra. Az történt, hogy az elnyert rajzdiplomát csak Magdi és Sanyi kapta kézhez, a két Erzsikének csak a nevét közölte a zsűri a me­gyei könyvtárral, a diplomák valahol elkallódtak. Ez az egyetlen szépséghibája a nemzetközi könyvillusztrá­ciós pályázatnak. X. E.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents