Szolnok Megyei Néplap, 1979. november (30. évfolyam, 256-280. szám)
1979-11-14 / 266. szám
1979. november 14. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 CL J HtrevNö s ..^ e lőtt A véletlen úgy hozta, hogy ezúttal két Vitray- műsorról kell bővebben szólnom; magyarázatul; az egyik olyan portréfilm, amelyben „érdekeltek” vagyunk, Gorjanc Ignácról, a Hűtőgépgyár vezérigazgatójáról készült, (ilyenkor a jegyzetíró is „éberebb”) a másik pedig egy sorozat premierje, amelynek szellemi atyja és végrehajtó dirigense ugyancsak a televízió közkedvelt és népszerű személyisége. Vasárnap . délelőtt Általánosabb tanulságai miatt vegyük előbb ezt az utóbbit, a kétórás vasárnap délelőtti magazint, amely ahogy megalkotói is hangoztatták, azért született, meg, hogy kellemesebben teljenek el ünnepnapjaink délelőttiéi a ránk köszöntött ködös, borús őszi, téli hónapokban; amikör — a műsor készítői ezt szeretnék — az igazi barátságra a képernyők előtt lelhetünk a ió meleg szobában. Az időjárása szinte tökéletesen igazodott a magazin szándékaihoz: kint vigasztalanul esett és barátságtalanul fújt a szél, a természet tehát még véletlenül sem akart konkurrálni a Vasárnap délelőtt alkotóival. Az embernek semmiképp nem támadhatott tehát kedve, hogy élvezetet cseréljen, például, hogy a magazin unalmas, düvatdiplomatlák versengését kínáló „örömei” helyett az őszi színekben pompázó természetben gyönyörködjék. Ilyen kiszolgáltatott helyzetben eleve sikerre számíthat egy műsor, ez a magazin azonban mégsem járt igazi sikerrel: még nem talált rá önmagára. Ügy tűnik, valamiféle szintézisét akarja adni az eddigi jól bevált Vitray-műsoroknak, a szép emberi pillanatokat nyújtó Csak ülök és mesé- lek-nek. s a színvonalas játékoknak. de még a portrék tapasztalatai is bele-bele- játszanak ebbe a sokfélét kínáló és főleg mindenkihez szólni akaró magazinba. S alighanem ez utóbbi a bajok fő oka. Ugyanis amíg Vitray arra ügyelt, említett műsoraiban, hogy az adott témában, tárgyban — legfőképpen ez a tárgy maga az ember volt csodálatos gazdagságával — minél mélyebbre hatoljon, kivételes emberi szépségeket fedezve fel, s mondanivalója ettől vált népszerűvé, most valahogy megfordult a dolog: eleve népszerű akar lenni, de hiányzik hozzá a megfelelő tartalom. Vegyünk csak egy példát, (több is akadna',, az artista szülők „kígyóbűvölő” leánykáját, aki úgy általában még kedves, aranyos is volt, csakhogy, ha a percekig tartó mutatvány a rácsodálkozáson túl a továbbiakban csak azt képes adni felismerésként, hogy a szülők nemcsak a félelmetesnek tartott hüllőt tudják beidomítani, de ugyanezt saját gyermekükkel is el tudják érni, az bennem vegyes érzelmeket kelt. Így ezt és más példákat is látva, az történt meg a magazinban, amit Vitray-műsor- ban talán még soha nem tapasztaltam: az általa megfogalmazott igazság — csodagyerek nincs, de minden gyerek csoda — meggyőző érvek híján üres közhelyként kongott. Egyébként az első kötetes Papp Márió megvallatása hatott talán a legüdébben ebben a lenge vasárnapi magazinban, mert ő emberi és költői lényének titkaiba engedett valamelyest bepillantani, de itt is belecsúszott a műsor olyan meddő vitába, zsákutcába, melyből csak közhelyek árán tudott kikecmeregni. Igen, a közhely, minden műsor legnagyobb veszélye. Régen például, amikor először hangzott el felhívás arra, hogy férfiak, nők vagy akár gyerekek tömegesen mozduljanak meg egy-egy televíziós játékban, egykor ez még bizsergető élmény volt. De most már, ha ugyancsak felhívásra derék és buzgó férfiak csapot- papot otthagyván háztartási eszközökkel, konyhai szerszámokkal bevágtatnak a két megjelölt televíziós színhelyre, önmagában ez már nem érdekes, nem izgalmas. A képernyőn is igaz ugyanis, miként az élet s a művészet egyéb területeire is áll, hogy ami először még új, ismételgetve megkopik, „kiürül”, varázsát veszti: érdektelenné válik, azaz közhely lesz belőle. Volt idő, amikor Vitray csak ült és mesélt, és rendkívül érdekfeszítő volt. Miért ne lehetne most megpróbálni egy másfajta variációt? Mondjuk megteremthetné a maga törzsasztalát egy kávéházban, és eliiársalogna erről-arról, meghitten, baráti alapon. Ez talán még a- vasárnap délelőtt hangulatához is stílusosan illeszkednék, sőt hajdani hagyományokat is feleleveníthetne, s talán új társasági szokások elindítója is lehetne. Házigazda: Gorjanc Ignác A Hűtőgépgyár vezér- igazgatója nemcsak kellemes. okos házigazdának is bizonyult a képernyőn. Csak annyit mondott el magáról, amennyi kívánatos, s amennyi a dolgok megértéséhez feltétlenül szükségeltetik. Szerepét, amelyet a gyár életében betölt, nem túlozta el, de a dolgokról alkotott határozott véleményében az elvégzett, > jól végzett munka tudata is „megszólalt”. Mérnökember, gazdasági vezető, úgy illik, hogy mondanivalóját is pontosan adagolja. Ezt a puritánnak is mondható szigorúságot Gorjanc Ignác egyébként már családjában magába szívta, tanítómestere szigorú apja volt. de később vezetőként is meg kellett tanulnia, hogy csak a rendkívül céltudatos munka vezethet eredményre. A vele eltöltött negyven perc is céltudatos tartalmával hívta fel magára a figyelmet. Sok minden belefért, az is, ami az általa vezetett gyár jótékony kihatását bizonyítja a környezetre: egész kis külön világ született itt, modem világ, lakótelep dán mintára, műjégpályával, tornacsarnokkal, bevásárlóközponttal, és mindezt a film szemléletesen meg is mutatta. (Az ABC ünnepélyes megnyitásáról készült ironikus képek viszont nem illettek a filmnek ebbe a tárgyilagos szemléletű képi világába.) És helyet kapott benne az is, ami Gorjanc személyiségének lényeges vonása, ami személyének megismerését szolgálja. Mióta ismerjük már őt, itt a megyében is, de bizonyára nem én vagyok az egyetlen, aki most tudtam meg, hogy nemcsak neve szlávos — Gorjanc annyit tesz, mint hegyi, a gora szóból —, valójában családja is Szlovéniából származik, továbbá, hogy „ősi” csepeli. Így nekünk is, akik ismerjük, újat hozott a televíziós vendégség, jóllehet ilyesféle újdonságból még többet is szívesen elfogadtunk volna. Vitray Tamás többször is tapintattal kísérelte meg, hogy ilyen személyesebb vizekre evezze a beszélgetés hajóját, a házigazda már említett és imponálóan következetes „szűkszavúságán” azonban többnyire fennakadt. Kár, mert egy nyughatatlan ember és egy nyughatatlan gazdasági vezető személyes drámájának éppúgy lehetnek izgalmas és tanulságos jelenetei, mint a világhíres gyár megteremtésével együttjáró konfliktusoknak. V. M. Néptánc — felső fokon II Szövetkezetek Jászsági Képi Együttesének szolnoki, minősítő műsoráról Nagyon nehéz megszabadulni a közhelyektől, amikor a Szövetkezetek Jászsági Népi Együttesének hétfő esti szolnoki előadásáról kívánok beszámolni. A közönség hangulata, minősítése óhatatlanul is a felső fokú jelzők használatára buzdít: „élmény, csodálatos, stb.”. Tőszavakban, az elragadtatás szintjén ez mind igaz, ám többről van szó: ameg- annyiszori szelet vetett, s vihart aratott magyar néptánc megújulásának egyik fontos állomásáról. A folyamatban a szolnoki minősítő előadás csupán egy értékes mozaik mint az egész része. Nem akarjuk a siker elemzését Ádámnál és Évánál kezdeni, hanem először is annak a kultúrpolitikának érdemét húzzuk alá, amely a magyar népművészet — általában — felvirágzását támogatásával lehetővé tette. A magyar néptánc élvonala elsősorban Ti- rnár Sándor — a Tisza Táncegyüttes alapítótagja — vezetésével élt ezzel a lehetőséggel, új utakat keresve megtisztította a magyar néptáncot a giccses formalizmustól, a hazug romantikától, s az elmúlt évtizedben Tímár Sándor iskolát teremtett a mozgalomban. E „kitekintés” után jutunk el újra a jászberényi együtteshez, ahol a vidéki együttesek közül talán legkarakterisztikusabban teljesedett ki a kitűnő koreográfus — talán már nem túlzás ez a meghatározás — életműve. De még így sem teljes a jászsági együttesről alkotott kép. Sikerük titka — hiszen máshol is táncolnak kitűnően Timár koreográfiát — az egyéniség. A jászsági együttes olyan sajátos tánckultúrát mível, amely nemcsak formájában, de kifejező erejében is eredeti. Ez két forrásból táplálkozik: a természetességből és a tudatosságból. Ismertek az együttes gyűjtőútjai, a folklórhoz fűződő erős kötelékeik, a tláncházmozgalomból érdemeik. Mindez azt jelenti, hogy a jászsági együttes működése a néptánc „műhely” funkcióit tölti be, nem csupán a próbák és az előadások váltakozására szorítkozik az öntevékeny művészeti csoport együttléte. A táncosok ügyszeretete, fegyelmezettsége és szerénysége (!) a legfőbb bizonyíték, hogv a jászberényi alkotó- műhelyt olyan hatékony belső nevelő munka jellemzi, amely az emberformálás legjobban értelmezett útján közös művészi teljesítmény eléréséig vezet. Az ipari, fogyasztási és a mezőgazda- sági szövetkezetek, valamint a városi tanács által „fenntartott” — mi is erre a pontos kifejezés? — együttes olyan tömegbázissal rendelkezik hogy három, öt vagy tíz év múlva is hasonló művészi erősségű műsorral tud a közönség elé lépni. Ez a szervezeti tudatosság a belső nevelő munkával szoros összefüggésben van; a táncos utánpótlás „naprakészen” biztosított. A szolnoki önálló előadást egyébként a „felnőtt” csoport harminchat táncosa és a „Galagonya” együttes — a közvetlen utánpótlás — harminc táncosa táncolta. Külön méltatást érdemel az együttes zenekara — vezetője Völgyi László —, amely Sebő Ferenc—Halmos Béla feldolgozásait ezúttal is nagy pontossággal, mély hangulati átérzéssel, a tánc élővilágától, annak' kifejezési fordulataitól elválaszthatatlanul játszotta. A Napraforgó zenekar — tagjai: Sza- lóczy Miklós, Sallai Sándor, Horti Ferenc, Halasi István, Tábi József, Völgyi László, Fehér Ödön és Molnár Gábor — amely a tánekísérő együttes népi hangszeresekkel megerősített változata, ragyogóan bizonyította, hogyan is kell archaikus népzenét a rivaldafényben játszani. Ez — a kitűnő muzsikusokon kívül — elsősorban az együttes egészének zenei vezetője, Szalóczy Miklós érdeme, ahogy az önálló műsor — s általában a jászsági együttes sikere — elsősorban Papp Imre művészeti vezető működéséhez kötődik. A hétfői előadásnak két tánckompozícióját emeljük ki, Sebő—Tímár Méhkeréki táncók című művét és Sípos—Tímár Kalotaszegi le- gényesét. A szolnoki bemutató egyébként minősítő műsor volt, a jászsági csoport az öntevékeny táncegyütteseknek adható legmagasabb — ún. arany egyes — minősítést pályázta meg, a legteljesebb sikerrel. A Népművelési Intézet minősítő bizottsága döntése alapján a Jászsági Népi Együttes hivatalosan is az ország legjobb néptáncegyüttesei sorába lépett. Hisszük, hogy ez a minősítés tovább erősíti a jászberényi táncosokat — hiszen kötelez — szorgalmukban. a tanulásban, az áldozatvállalásban, s arról is meg vagyunk győződve, hogy a megye másik élvonalbeli csoportja, a nagy múltú Tisza Táncegyüttes hamarosan megtalálja megújított önmagát, s mielőbb két ragyogó felkészültségű, jó szellemű együttes sikereinek örülhetünk. Képeink a nagysikerű szolnoki előadás egy-egy pillanatát örökítették meg. Tiszai Lajos Hétfőn este a Megyei IV^jű- velődési és Ifjúsági Központ operaária estet rendezett színháztermében. A közismert igen népszerű áriák előadói jól ismert operaénekesek: Vámos Ágnes érdemes művész, Fehérvári Horváth Márta, Csányi János és Pa- lócz László érdemes művész. Konferált és az operákat ismertette Varga Károly, a Magyar Rádió munkatársa, zongorán kísért Végvári Csaba zongoraművész. Igen színesen összeállított műsort hallottunk, több kiemelkedően szép produkciót nyújtottak a közreműködő énekesek. A műsor gerincét Giacomo Puccini a XIX. és XX. század egyik legnagyobb hatású olasz zeneszerzőjének operarészletei alkották a másik nagy, s talán legnagyobb operaszerző, a szintén olasz Verdi, illetve az orosz Boro- gyin, a magyar Erkel és a francia Gounod mellett. Fehérvári Horváth Márta lírai szoprán hangja tisztán szépen csengő, mellyel jól gazdálkodik. Talán a kétvo- nalas oktáv magas hangjai jelentenek némi problémát, bár műsorát hangjához, erejéhez , színéhez mérten jól választotta meg. Előadásában külön megemlítem Puccini Turandot című operájából Liu halála és a Bohéméletből Musette keringőjét. Vámos Ágnes három igen szép és nehéz áriát Puccini Tosca imáját, a Manón Les- caut Ékszeráriáját és a Pillangókisasszony Nagyáriát énekelte. Muzikálisan, drámai erővel oldotta meg Puccini nem kis feladatot jelentő muzsikáját. Csányi János hálás feladatra ' vállalkozott amikor Erkel Bánk bán, továbbá Leoncavallo Bajazzók című operájából a Hazám, hazám, illetve a közismerten híres Kacagj Bajazzó áriákat műsorára tűzte. Mégis elsősorban Verdi muzsikájának, az előadott két operarészletnek, Otelló halála és a Don Carlos Szabadság kettősének tolmácsolását emelem ki. Ez utóbbi természetesen Palócz László érdeme is, aki számomra a legtökéletesebb produkciót nyújtotta ezen az estén. Érthető szövegmondás, erő és játék, feszültség jellemzi előadását. Különösen tetszett Borogyin és Gounod zenéjének, Igor herceg, valamint Mefisztó áriájának előadása. Végül, de nem utolsósorban az operaest sikeréhez nem kis mértékben járult hozzá a műsorvezető Varga Károly és a kitűnő zongorakísérő Végvári Csaba. Egyed Ferenc Szabad időben — szenvedéllyel Bélyegek, képeslapok és tágabb világok Pár nappal ezelőtt a Járműjavító művelődési központban megnyitottak egy hobbikiállítást. A kiállítást az üzem szocialista brigádklubja rendezte; személy szerint pedig Asztalos Ferenc volt az, aki az anyaggyűjtéstől a tárgyak elrendezéséig mindenre ügyelt: egyszóval lelke és szeme volt mindenen. A kiállítás egyik rendkívül érdekes részlete — 70— 80 év előttről való, szolnoki utcákat, épületeket, városrészleteket ábrázoló képeslapok — az ő gyűjteményéből származik... Asztalos Ferenc lakásán vagyunk, nyílik a modem szekrénysor ajtaja — bélyegalbumok sorjáznak az asztalra, egy másik szekrény a feldolgozott, évszámozott képeslapok albumait őrzi, s a régi pénzeket, érméket rejtő tokok, dobozok, gyűjtőtasakok is innen bukkannak elő. Minden albumnak, minden sorozatnak van egy sztorija. Vajon Asztalos Ferenc gyűjtőszenvedélyének mi a története? A válasz egyszerű, s — látszólag — nem túl érdekes: bélyeggyűjtéssel kezdődött huszonöt évvel ezelőtt 17—18 éves korában. Az érdeklődésből azután tartós szenvedély lett, ami az évek során bővült is, mélyült is. Miközben a szakmunkástanulóból képzett kovács, — majd a munka mellett tanulással töltött évek után — az üzemi közélet egyik felelőse lett. Jó ideje, hogy búcsút mondott a műhelynek: „irodán dolgozik” — az üzemi munkaverseny és brigádmozgalom hétköznapi szervezési, mozgósítási feladatainak kell eleget tennie. Első s mindezideig egyetlen munkahelyén, a Járműjavítóban. Szenvedély ez is... Csöndesen mondja: — Tizenöt évig dolgoztam, mint kovács, ott ahol egy állami díjas szocialista brigád van. Bélyegalbumokat lapozunk. Virágsorozatok, festmények. És mozdonyok, vasúti témájú bélyegek a világ minden tájáról. Ez a legfontosabb „motívum”, amire figyel. — És a szolnoki képeslapok? — Tősgyökeres szolnoki vagyok, szeretem a- várost. Éremgyűjtéssel nem régen foglalkozik, de szeretne elmélyülni ebben is. Történelmet, szakirodalmat hozzáolvasni. Lám, a gyűjtőszenvedély, a bélyegek, a régi képeslapok, érmék mikrokozmosza .tágabb világokra is ablakokat nyit. Egyszóval: egy rendszerező gyűjtőszemvedély — mint minden szép játék — része lehet a teljes életnek. — Megnyugtat, pihentet, felfrissít, de van úgy, hogy meggondolkodtat, ha a gyűjteményeimmel foglalkozom — mondja Asztalos Ferenc és újabb albumokat mutat, újabb sorozatokról mesél. Búcsúzás után, már az utcán jut eszembe; hogy bár gyűjtőnél voltam, egy dolog szóba sem került: a gyűjtemények anyagi értéke. Pedig az sem lehet jelentéktelen; de — úgy látszik — nem is a legfontosabb. Szabó János
