Szolnok Megyei Néplap, 1979. október (30. évfolyam, 230-255. szám)
1979-10-07 / 235. szám
8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1979. október 7. Herceg Árpád; HULLJATOK, VIRÁGOS FEJEK! arasztos szalmakaP lapom viccesen félrecsapva, rajta megkopott hímzett szalag, prágai emlék. Vállamon farmerdzseki, Indigo Blue US. Alább farmernadrág, tucatmárka, még alább pamutzokni, sarkán kidörzsölt, és nem túl kopott teniszcipő. Jobb kezemben táska; jobb karom bikaerős, játszva emelem a dögnehéz pakkot, benne az immár alkalmi kellékekké vált kórházi cucokkal. Bal vál- lam aláhullva, műtét utáni allűr. Húsz éves vagyok. Elmarad mögöttem a szanatórium, húsz lépésre, huszonötre, ötvenre, százra. Mellemet majd szétrepeszti az öröm, ez a fél éven át oly soványan táplált hatalmas vadmadár; nem is egy, de száz, száz ketrecbe zárt albatroszom, tengeri viharmadaram, délköröm északra száműzöttje.' Háromszázharmincegy, háromszázharminckettő, há- romszáziharminohárom, balra át; számban összefut a nyál, elfelejtett italok ízére gondolok. Háromszázharminchárom lépés, balra át, ám a kocsma szünnapos. Vissza, jobbra át, már nem olyan katonás, sőt, henye; bal lábat lendíts előre, egy- kettő-egy, csissz, csossz. Előttem masszív, málló vakolatú tűztorony: háborúban lerobbantott teteje betegszobám ablakából ismerős — egy darabka kinti világ, a szabadság szimbóluma. Most bukott vár. Bábel maradéka, titkok börtöne. Alagsorában elesett kis trafik, benne elesett, napszítta arcú nénike kötöget és árul napszítta óigarettá- kat. Nyálam megint rakoncát- lankodik; kérek egy doboz Kossuth cigarettát... és zavarba jövök, mert megvillan bennem doktorom intő és óvó szava: legföljebb valami füstszűröset, abból is legföljebb öt-hat szálat, de lejobb, ha egyet se! A trafikos néni a cigarettának szögezi kötőtűjét, mintha át akarná szúrni a paklit. Gyerekkori csínytevésre érzek hajlamot —fölragadnám a paklit, és uccu neki, vesd el magad! De ehelyett a kirakatban levő fakó csomagú külföldi cigaretták egyikére mutatok; abból is kérek egyet. Százassal fizetek, elrakom az amerikás cigarettát sutára sikeredett amerikás mozdulattal; fogom a másikat, a magyart, forgatom és szagolgatom; kiváló Kossuth, isten veled; visszacsúsztatom a polcra, fölmarkolom a visszajáró pénzt és eliszko- lok. Kanyarodik az utca, a sarkon túl megállók, előkotorom az amcsi cigit, ügyetlenül megbontom. Remeg a kezem, amikor kihúzok egy szálat; számba teszem, meggyújtanám, de nincs gyufám. Bandukolok kifelé a faluból. Fejem mélyen lehajtva, mégis elkerülhetetlen a találkozás: egy ember jön szemben velem, az utca túloldalán, és jó hangosan rámköszön. Megállók, úgy illene, hogy én menjek hozzá; amíg tétovázok, elindul felém. Pár másodpercig hallgatunk, kínosan, aztán megkönyörül rajtam: Hát letel- lett... Igen, hát mégiscsak letel- lett... Kurta és zavart szavak; mit mondhatnék önnek, tanár úr? Rossz diák vagyok, igen: búcsú nélkül akartam elmenni, faképnél hagyni önt és ezt az átkozott iskolát; az ön óráiról ezentúl már lógni fogok. De, * ugye, egy elégségest azért kiérdemeltem? Mindenütt kerestem, mondom, és rezzenéstelen arcán olvasva tudnom kell: levizsgáztam. A szemét nézem: ő is néz, de tekintete űrt ölel: a helyemet, ahonnét most kiszakadtam. Nem kell hazudnod, fiam, mondja. Nem fogom elfelejteni, motyogom, és megfogom a felém nyújtott kezet, visz- szaszorítok. Féltőén tartja a kezem, mégis olyan a fogása, mint egy pánt: érzem, most szeret is meg gyűlöl is, és nagyon-nagyon irigyel: én elmegyek, ő ittmarad, ki tudja meddig. A tanár most fölnéz tanítványára'; igen, önnek még eltart egy darabig ez az iskolaév ... e én emlékezni foD gok, bizisten, önre és mindenkire és mindenre. Bár félek attól, amit ön már talán tud... Mert eszembe jut majd egy arc név nélkül, egy név, egy kéz mozdulata, egy történet a hozzá tartozó személy nélkül ; egy csodálatos csípő, amely reggelente ellibbent az ablakom szögletében! És a nővérek vigyázó léptei éjszaka, és a doktor táskás szemealja, és a park gyantaillata! Meg a haldoklók rigolyái, és mindenki rigolyái! Eztán szeretni fogom ezeket az embereket; szeretni azokat is, akiket nagyon utáltam itt, mert nagyon kibírhatatlanok voltak. Bizonyára én is utálatos és kibírhatatlan voltam, de én is csak így tudtam elviselni ezt a végtelenidőt ... Szeretni fogom, mert csak egyenként találkozom velük, gondolatban, és egyenként minden ember nagyon szeretetre méltó... És lassan ha meg is kopnak bennem az emberek, a sokból mégis megmarad néhány ; néhány nemlétező személy, akikbe az egész szanatórium bele lesz sűrítve, mert ilyen az emlékezet- De önt egyedül fogom megőrizni, elkülönítve; nem hagyhatom elkeveredni az emlékek csalárd forgatagában ... ézem az arcát; és N az arc lassan szavakká foszlik; szavakká, amiket mondott, próféciákká, amiket bűn volna elfeledni; papírfecnivé, amire könyvcímeket rótt gyönyörűszép betűkkel: Alapművek, fiam, ha már mindenáron boldogtalan akarsz lenni! Tudom, mivel tartozom, tanár úr. A legfontosabb, hogy a tartozásait ne felejtse el az ember. Sajnálnám, ha csak eny- nyit jegyeztél volna meg, mondja, és félrenéz. Nos, igen, ezek most csak szavak, szavak hófúvásai, a torzszülött agy torzói. Mert még csak futok, menekülök, bujdosok, amikor röpülnöm kellene; csak ver- desek, sebzett tüdőm a szárnyam. Űz a fejem, a vérem, meg ez a vágás a hátamon, a szike éle. Negyven centiméter lövészgödör, futóárok, immár életem középpontja és vezérfonala ... De én valaha erős is voltam, igen, és lassan már arra se merek gondolni, hogy én valaha mit akartam; igazságot tenni; uram isten, mit akartam, mit is akartam! Senki sem fog hasraesni előtted, mondja. Nagy tüdő vagy: kibírod, kiállód, elfelejted. Most eriggy! Fölemelem lábam mellől az utazótáskát; a táska jelez és hátamon a vizesárok, ez az undok vörös barázda visszajelez. Dacból se cserélek kezet; igen, illő már beismernem : a világ fittyet hány sebemre, sebeimre. Mert egy seb vagy ezer kívül, vagy belül — nekem kell közelítenem. Megyek, elhajítom a vicces szalmakalapot; eltalálok egy árokparti margarétát — földre rogy a mezők és virágoskertek királykisasz- szonya. Sebaj! Hulljatok, virágos fejek. Ki túlságosan szép ruhát vesz magára, az végül így, -a saját fejével fizet. Takács Imre: Bizonytalan udvariasság Gyilkos dühömet mégsem mutathatom itt ezeknek a dolgos embereknek. Mosolygok, és úgy viselkedek, ahogy szokás. Szívemben egy atomreaktort suvasztok el. Szenvedésemet jobban sejdíti már egy alkoholista a borozóban, mint ahogy a szorgalmas néppel közölném. Minek rontsuk meg a Világot a Világgal? A köznapi fegyelem így fokoz le őrültet, szentet, bűnöst, föltalálót. De haragom kisugárzani kötelesség! Közzé teszem — valahogy, egyszer — haragomat. Dómján Gábor: Virágok Szabadon — s mintha kiszámolt sorokban, kijelölt, szent kötelékben áramolnának rajokban fegyvercsillanású téren vagy mint a szirmok: szétbolyongva, ezerféleképpen hullva, zúgva bepördülnének ablakokba, fehéren csipkézve bútorokra, akár egy tavaszi garnitúra ... vagy mintha örök kőrózsa virulna egy elképzelhetetlen virágboltban! Csanády János: Csak öreg könyve, bibliája Kamasz, panasztalan szánk eltátottuk, ha hullt az őszi lomb, hogyha vetkőztek a fák, s nem felejtettünk el köszönni utcahosszat vénembereknek, kik a dohánytól berekedtek, csak azután- vágtattunk tovább. Mint csikókat, kergettek a kutyák a faluban, vadul ugattak, úgy vettük őket: játszótársak, kamasz, panasztalan szánk nem szórt rájuk sziszergö szitkot, mentünk a csarnokba, iskolába, vagy szombaton táncolni a kocsmába. Hajnalban haza. Hatkor: ugrás, ki az ágyból, jöhet a mosdás — Ki éjjel legény, legyen nappal is! — mondta nagymama, majd valami régi bosnyák szóval hajtott ki — hajde! hajde! — az udvarra ásni, fát vágni, dolgom tenni. Kamasz, panasztalan szánk összezárul a temetőben, ahol csak keresztje mered ránk, elment ő is és nincs már ő sem, csak öreg könyve, bibliája porosodik a rokonoknál, uija lapozza ismerősen, amíg itt jár-kel szívünkben. Pátkai Tivadar: Szél a postása pörög le a diólevél az Ősz írogatja nincsen neki kopertája a tél majd mégis leragasztja anyám szegény; várja nyitva az ajtaja nyitva — tárva ABÁRD 1 1/A. Gombosi nős volt ugyan, de feleségét valahol elvesztette, s Jolán asszonyból csupán egy bejegyzés maradt G. személyi igazolványában, meg a lehetőség, hogy Gombosi „nős”-ként emlegesse magát az olyan kérvényekben, ahol „rendes és értékes emberként” kellett feltűnni. 1 B. ... Édesanyjánál lakott, öreg és piszkos lakásban, amelyről igyekezett tudomást nem venni, tehát végső soron az íróasztalában és magnetofonjában élt, hiszen a betűkből és zenehangokból tiszta barlangot varázsolt maga 'köré, amely mindentől és mindenkitől lihégvédte. Akit pedig be akart volna fogadni, az úgysem kereste fel. 1 C. A fentiek ismeretében érthető, hogy Gombosi néha főzni kényszerült. No, nem volt ez komoly főzés, kövér szakácsmunka, ízek orgiája, fűszerek háborúja — nem. Gombosi úgy főzött, mint az ősember: vett egy darab húst, csontosat vagy „szín”-t, és valahogy ehető állapotba hozta, ami többnyire zsíron való sütést vagy sós vízben történő főzést jelentett. Kenyér és fűszer mindig akadt a lakásban, s így Gombosi soha nem maradt éhen — csak éppen neandervölgyi ősembernek érezte magát, aki úgy zabái, hogy először beleharap a sült húsba, s aztán kanyarítja le a falatot a szája előtt. És végül: „Jó volna egyszer tiszta, fényesen terített asztalnál ebédelni, abban az étteremben, ahöl senki sincs az odaadó pincéren, meg a láthatatlan szakácson kívül” ... De miután ilyen étterem nem létezik, maradt az otthoni konyha, ahol főtt csülköt lehet falni, s még rágás közben is kellemetlen gondolatokkal foglalkozni. 2 2 A. Egy nyári napon Gombosi anyja elutazott, ki tudja, hova, és ki tudja, mikor jön meg. Gombosi egyedül maradt a lakásban, de nem bánta. Harsoghat a magnó, fogyhat a bor, közeledhetnek a tavalyi emlékek, és talán ILONKA is becsöngethet, Ilonka, Gombosi eltűnt szerelme, akit id. Gombosiné rendszeresen kirúgott, ha Gombosinál találta. 2'B. Délutánra — fél üveg bor lenyelése és egy elbeszélés kihányása után — Gombosi megéhezett, s elhatározfá. hogy leballag a hentesboltba, vesz Valamiféle ősembernek való húsdarabot, s elkészíti a maga primitív módján (lásd mint fent). A hentesboltban meglepetés várta: az egyik üveglap mögött a marha „értéktelen” részei díszlettek: tüdő, szív, vese, sőt orr, tőgy és FAROK is. — ..Ezt meg kell próbálni” — suttogta magában Gombosi, a pulthoz állt, és riadtan mutatott az egyik kettőre tört ökörfarokra. — Igen, egy uszály — tüsténkedett a hentes, kézbekapta a farkat, a mérlegre csapta. — összevágjam, kezétcsókolom, pardon, uram?! — Nem fontos — mondta Gombosi (aztán eszébe jutott, hogy mégiscsak össze Kellett volna daraboltatni a farkat, hiszen nem valószínű, hogy egyben fogja lerágni, mint a főtt kukoricát. De már nem mert szólni, mert mindig úgy érezte rrta- gát a hentesboltban, ahogy a hentes érezte volna magát Gombosi íróasztalánál). Szatyrába nyomkodta a véres színű csomagot, nagyot köszönt, nagyobbat, minta hentes, aztán hazafelé indult. Biztos volt benne, hogy a kapu előtt Ilonka várja, és széles fogsorral kineveti az ököruszály miatt — kineveti, de aztán kikapja kezéből a szatyrot, felfut a lépcsőn, a tűzhely elé áll, nekifog a főzésnek, az edények alázatosan sorakoznak fel, hiszen megérzik, hogy asszony került a konyhába, Ilonka sürög-forog, s mire a szobában üldögélő Gombosi végére és egy hülye gondolatnak, már kész is lesz a leves, a szobaasztalra díszes teríték kerül, a sótartóban rizsszemek, a tányérok hófehérek, a gyertyatartón örök cseppek, s a tál, amelyet Ilona behoz, zálog is, a szerelem gőzölgő jegye. 2/C. Senki nem várta a kapu előtt. 3 3/A. Gombosi... 3/B. A konyhaszekrényből előhúzott egy lábost, a vízcsap alá tette. Kibontotta a papírcsomagot, vizet engedett a lábosba, beletette a farkat. — „Jól mossuk meg” — visszhangzott benne a mondat, amelyet valamelyik szakácskönyvben olvasott (egy időben régi szakácsok műveit olvasgatta, hogy valamiképp megfűszerezze unalmas délutánjait: jókedvre derült, ha ilyen szót olvasott: TEHÉNHÜS, s azonnal megjelent előtte egy századbeli asszonyság, aki a legvadabb fűszerek között válogat, hogy hazatérő férjének jó ebédet főzzön. — Ilona csak. sót, borsot és paprikát használt, a kakukkfűnek még hírét sem. hallotta, jól főzött, utált főzni, szép nő volt, kicsi és türelmetlen.) 3/C. Gombosi megbámulta a lemosott ököruszályt, aztán elővette a húsvágódeszkát, — „A bárd” — villant az eszébe, hiszen tudta, hogy valahol lapulnia kell egy húsvágó bárdnak, de hogy hol... mert Id. Gombosiné évezredek óta nem használta konyhaszerszámait, mert nem főzött. Nem volt kinek. A férje (idősb Gombosi) elhagyta, a fiát pedig szörnyeteg gazembernek tartotta, aki még köszönést sem érdemel, nemhogy bárddal feldarabolt csonthúst. 3/D. Gombosi belebújt a kredenc aljába, s rövid kotorászás után meg is találta a bárdot. Fanyelű, súlyos szerszám volt, riasztó külsejű, komor, otromba. Egészen más, mint a bátor balta, a kecses szalon- názókés, a jókedvű bugylibicska, a karakán rugóskés.. . Igen, a bárd aljasnak és kiszámíthatatlannak tűnt Gombosi szemében, vissza is akarta tenni a többi konyhalom közé, de aztán az elégedett ököruszályra esett a tekintete, marokra k§pta a bárdot, a húst a deszkára dobta, bal kezével lefogta, a jobbjával hatalmas csapást mért rá.. . ORDÍTVA TÁNTORO- DOTT HÁTRA, szeme elé kapta a bal mutatóujját, „még megvan”, suttogta, a bárd körmét találta el, megcsúszott, nem vágta le, csak kihegyezte Gombosi ujját... — Ila, te átkozott, hol lehetsz?! — nyögte Gombosi, s a vére az ökörfarokra csörgött, felkapta a bárdot, magasra emelte ... Aztán lehanyatlott a keze, hiszen ha most agyoncsapja Ilonát, Ilona örökre eltűnik, és senki nem lesz, aki a kötést cserélgesse Gombosi ujjain. Szabó Ágnes: Fordulat
