Szolnok Megyei Néplap, 1979. október (30. évfolyam, 230-255. szám)
1979-10-20 / 246. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1979. október 20. A tudomány termelőerővé válik Elégetik az olajat, hogy több legyen... Napjaink egyik legégetőbb kérdése a kőolajtermelés. Bár hazai kőolajbányászatunk nem világméretű, mégsem mindegy, hogy mennyit termel, hiszen annyival kevesebbet kell importálnunk. És az sem mindegy, hogy amit termel, hogyan, és főleg mennyiért termeli. Érthető, ha különös figyelmet érdemel: a tudomány újabb eredményeit e téren hogyan hasznosítják? Széleskörű munka ez, így csak néhány epizódjáról beszélgettünk Ferenczy Imrével, az Országos Kőolaj és Gázipari Tröszt főosztályvezető-helyettes főtechnológusával. Hogy értsük, amit a szakember elmond, néhány fogalmat tisztázni kell. Például: a köztudatban az a tévhit él, hogy a kőolaj afféle természetes „tartályokban”, üregekben van a föld mélyében, azt meg kell keresni, megfúrni, és jön is magától fölfelé. Nos, ez csak résziben igaz. Mert van ugyan kőolaj üregekben, repedésekben is, de jelentős része a milliméter tört részével mérhető átmérőjű kis csatornákban, pórusokban helyezkedik el az olajat tartalmazó kőzetben, például homokkőben. És hogy magától feltör? Igen, ha a nyomása, például a vele együtt található gáz miatt olyan nagy. De ha ez a nyomás kisebb, vagy a kitermelés során csökken, akkor mesterségesen kell „segíteni” az olajat abban, hogy valamilyen módon nyomás legyen, a felszínre jöjjön. Régóta ismeretes például az eljárás, amelynek során gázt (szénhidrogén-gázt, például metánt, etánt) vagy vizet sajtolnak be nagy nyomáson az egyik vagy több fúrólyukba, azért, hogy ezek a pórusokból a kőolajat a többi fúrólyuk felé szorítsák, és ott felszínre törjön. E módszereket másodlagos kitermelési eljárásnak nevezik. Ezek eredményesek ugyan, de van hiányosságuk is. Például: még így is sok szén- hidrogén marad „lent”. Ma a hazai kőolajkutak az adott mezőket átlagosan 32 százalékig tudják kitermelni (a szórás 10 és 60 százalék között van), azaz: a többi olaj egyszerűen a földben marad a kis pórus-csatornák falához tapadva, vagy az egészen szűk csatornákban megrekedve. Ezért úgynevezett harmadlagos eljárásokra is szükség van. például a hatvanas évek óta alkalmazott széndioxid (C02) besä jtolásos eljárásra. A szénhidrogéngáz helyett' nyomjuk le a széndioxidot, mivel jobban oldódik a kőolajban. Miért jó ez? Képzeljük csak el: a kis csatorna fala mentén található az olaj a kőzetben. A vizet lenyomják, hogy onnan „kipiszkálja”, de egy határ után már nem tud „belekapaszkodni”. Most jön a széndioxidgáz. Ez oldódik az olajban, ezáltal az olaj térfogata megnő, azaz kiterjed. A falak menti olaj- csepp-maradékok „megdagadva” összeérnek, a pórusok teljes keresztmetszetét kitöltik, az ennél a módszernél is alkalmazott lesajtolt víz „útjába állnak”, így ha egészüket nem is, de sokkal nagyobb részüket tudja a víz a fúrólyuk irányába „kinyomni” a pórusokból. A fúrólyukon, persze, a víz, olaj és az oldott széndioxid együtt jön fel, azt még szét kell választani, de így is megéri. A Dunántúlon — mondja Ferenczy Imre — például a budafai, .lovászi mezőknél már évek óta alkalmazzák ezt az eljárást, az ugyanott található széndioxid-gázmezőkből nyert gáz segítségével. De foglalkoznak a gondolattal, hogy a közép-alföldi. Szolnok körüli széndioxid-mezőkből vezetéken lejuttatják a széndioxidot az algyői olajmezőkig, hogy a módszert ott is alkalmazni lehessen. A módszer az eddigi 32 százalékos olajmező kitermelés-átlaghoz képest további 6—7 százalékkal emeli az olajkészlet kitermelhetőségét! A széndioxid segítségével történő harmadlagos eljárás már nem kísérleti, hanem termelő stádiumban van, és csak a dunántúli olajmezőknél 1980 után plusz másfél millió tonna kőolaj kitermelését jelenti majd, ami becsült világpiaci áron számolva ötmilliárd forintnak felel meg. Adódik a kérdés: meghosszabbítja ez a már kimerült mezők „élettartamát”, azaz kitermelhetősé- gének idejét? Elvileg igen — mondja a szakember, de éppenhogy nem ez a cél. Nem az a lényeg, hogy adott mennyiségű olajat minél hosszabb idő alatt, hanem minél hamarabb termeljenek ki! így gazdaságosabb. — Ezért tanácsos a jövő olaj- mezőinek feltárásánál már éleve alkalmazni a harmadlagos eljárásokat is, hogy azonnal nagyobb hatásfokkal lehessen az olajat minél előbb kitermelni! De a tudomány halad előre, és miár újabb eredményed is az alkalmazás küszöbén állnak: az Országos Kőolaj és Földgáz Bányászati Kutató Laboratóriumban újabb eljáráson dolgoznak — tájékoztat Ferenczy Imre. — A föld alatt elégetik az olaj egy részét, hogy több olajat hozhassanak fel. Látszólag ellentmondás: elégetni az olajat, hogy több legyen? Pedig így van. Az eljárási lényege: az olajmező néhány pontján elektromos úton a kompresszorokkal lenyomatott levegőt 4—500 C fokra felhevítik. Ez a levegő a föld alatt begyújtja az olaj egy részét. A hőhatás miatt az égési zóna szomszédságában található olaj köny- nyebb komponensei párolognak, megmozgatják az „előttük lévő” olajmennyiséget, és az könnyebben kerül a felszínre. Ráadásul az olaj mellett lévő víz is gőzzé alakul, és szinte „kimossa”, kioldja a pórusokban visszamaradó olajat. Világméretekben az eljárás nem új, a nehézolajakat többnyire így hozzák felszínre, a magyar eljárás újdonsága: a könnyebb olajoknál is alkalmazzák, amihez speciális katalizátort juttatunk a rétegbe. A kísérleti „parcellán”, ahol ezt a módszert alkalmazzák, a kitermelés hatásfoka eddig 60 százalék, annyi mint a más módszert elérhető legjobb eredmény, és a kísérletnek még nincs is vége! Igaz, közben az olaj 9 százaléka elég. De ez a 9 százalék amúgy sem kerülne a felszínre, így viszont valamire mégiscsak használható. És még valamit vegyünk számításba: a többi módszer is igényel kőolajat, ha másként nem, hát a gépeket hajtó energiahordozók formájában. De azt a kőolajat előbb ki kell termelni, finomítani, ezt pedig a lelőhelyén kell elégetni, felszínre hozatal nélkül. A különbséget nem kell részletezni. * Szatmári Jenő István Innen-onnan Rózsából gyógyszer Bolgár gyógyszertan-kutatók megállapították, hogy a rózsalevelek jelentős meny- nyiségű tannint, glukózszerű és más egyéb anyagokat tartalmaznak, amelyek a gyomor- és a bélcsatorna nyálkahártyáját összehúzzák és áteresztőképességét csökkentik. Ezért a levelek főzete segít az akut hasmenésen és a vérző vastagbélgyulladáson. A kutatók azt is megállapították, hogy a bolgár rózsaolaj háromszor kábítóbb a kloroformnál és huszonötször erősebb az éternél. Alkalmas fogfájás enyhítésére: egyetlen cseppje 3—4 órára megszünteti a fájdalmakat. Űjabban a rózsaolajnak az epe- és májbetegségekre gyakorolt hatását vizsgálják. A klinikai kísérletek azt mutatták, hogy ez az anyag — zselatin-kapszulákban adva — igen jó gyulladást gátló hatást fejt ki. A kutatók azt állítják, hogy oldja a koleszterinből álló epeköveket. Rózsasziromból előállított kenőccsel megfázásos és allergiás betegeket is sikeresen kezeltek. Nyomozásban segít az atomreaktor Amerikai kutatók új eljárást fejlesztettek ki a bűnügyi rendőrség munkájának megkönnyítésére. Az eljárás azon alapszik, hogy minden fegyverben, illetőleg lövedékben van bárium (a kupakban), antimon (az ólom keményebbé tételére), réz (a lövedékköpenyben vagy a lövedékben) és arany (igen kis mennyiségben a rézben van jelen.) Ezekből a fémekből a kilőtt lövedék mindig hagy némi nyomot maga után, amely azután lerakódik a padlóra vagy a szőnyegre, s ezáltal lehetővé teszi annak megállapítását, hogy hol volt a merénylő és hol az áldozat. A vizsgálat a fémnyomok felkutatását célozza. A lövedék feltételezett útja mentén a padlóra vagy a szőnyegre megszámozott, nedves itatóspapír-íveket terítenek, majd ezeket atomreaktorokban, neutron-besugárzásnak teszik ki. A besugárzás hatására az itatósra tapadt fémek radioaktívvá válnak, s bomlásuk során gamma-sugarak keletkeznek. A sugárzást elemezve a felsorolt fémek százalékaránya a legnagyobb pontossággal kimutatható, s így megállapítható a lövedék útja. Az óriás tartályhajók számára készülő, nyolc pászmából álló, 192 milliméter átmérőjű szintetikus (nylon) kötél gyártása. E 600 tonna teherbírású köteleket 50 méter hosszú darabokban állítják elő Szintetikus szálakból Nagy teherbírású kötél A legtöbb felhasználási területen olyan kötelekre van szükség, amelyeknek többé-kevésbé nagy a rugalmasságuk, hogy a lökésszerű terheléseket is megfelelően fel tudják venni. A természetes textilnyersanyagok —• a kókuszrost kivételével — csekély nyúlásúak. A mesterséges szálak viszont minden esetben magasabb nyúlási értékeket mutatnak, mint a természetes szálak, ennek következtében nagyobb mérvű dinamikus terhelésnek lehet őket alávetni. Így érthető, hogy világszerte egyre inkább áttérnek a szintetikus szálakból való kötélgyártásra. Kezdetben poliamidot alkalmaztak a természetes szálféleségek helyettesítésére, majd a poliésztert, a polietilént és a polipropilént is igénybe vették e célra. A polipropilén és a polietilén fajsúlya kisebb a vízénél, így a belőlük készült kötelek a vízbeejtéskor nem süllyednek le, hanem a vízen úsznak. A szintetikus kötélanyagok mellett szól az is, hogy a rothadással szembeni ellen- állóképességük nagy, és a hidegállóságuk is megfelelő. Az sem elhanyagolható szempont, hogy például a sodrott polipropilén termékek szakítószilárdsága — azonos méreteit figyelembe véve — háromszorosa a jutából és kétszerese a lenből vagy kenderből készült kötelekének. Az előállítás technológiája szerint általában kétféle kötelet különböztetünk meg. Az egyik a kimondottan sodrási technológiával, a másik a fonatolással gyártott termék. Az előbbinél a kötelet alkotó pászmák sodrással készülnek az alkotó elemekből, az utóbbinál fonatolással készül a kötél, esetleg több fonat egymásra rétegezésével. A világ energiagondjai között — a feltáráson, termelésen kívül — jelentős és fontos kérdés az energiának a fogyasztóhoz való eljuttatása, azaz az energiaszállítás is. A legrégibb energiaszállítási mód az energiahordozók szállítása volt és ennek jelentősége azóta sem csökkent. Ugyancsak régóta ismert megoldás az energia- források mellé való település, például a vízimalmok esetében. Az energiahordozók szállításának módjai a technika fejlődésével igen megszaporodtak. Legfontosabb a tengelyen, (közút, vasút) szállítószalagon, drótkötélpályán és csővezetéken való szállítás. Legmodernebb és leggazdaságosabb szállítóeszköz a csővezeték, amely főleg földgáz és kőolaj szállítására használatos, azonban kisebb távolságokon melegvíz- és gőzcsővezetékek is épültek. Az emberiség energiaigényét jelenleg 25—30 százalékban villamos energia formájában kell kielégíteni. De a villamosenergia- elosztás az energiaellátás legrugalmasabb módja. A legelső „távolsági” villa- mosenergia-átvitelt a bajor- országi Miesbach és München közötti 57 kilométeres távolságon egy távíróvonal felhasználásával létesítették 1882-ben. Ugyanebben az évben már — a párizsi Operaház villamos világításának egyesztendős tapasztalataival — városi világítási rendszerek is létesültek; Londonban és New Yorkban. A világon azonban az első olyan város, amely kizárólag villamos közvilágításra rendezkedett be, Temesvár volt (1884). Az első három fázisú energiaátvitelt 1991-ben a frankfurti nemzetközi villamossági kiállításon mutatták be: 200 kilowatt teljesítmény 178 kilométeres távvezetéken, 15 kilovoltos feszültségszinten szállítva és 190 voltra transzformálva látta el a kiállítás világítási energiaszükségletét, 75 százalékos hatásfokkal. Lényegében tehát egy évtized alatt (1882—1891) a villamos erőátvitel és energiaelosztás minden fontos kérdésében megoldás született, és a századfordulóra már 20—30 kilovoltos feszültségű távvezetékeket építettek. A villamos energia szállításának technikájában elvi változás azóta sem történt. A fejlesztés a szállítási veszteségek csökkentésére irányult. Turbinák sorozatban Az energiahiány következményeként a kutatók figyelme részben új energiaforrások feltárására irányul, részben a hagyományosan ismert és használt energiahordozók jobb kihasználására. Ez utóbbiak között újra előtérbe kerül a szél és a víz energiájának a fokozott hasznosítása. Ahol elegendő egy folyó vízhozama és nagy az esése, kézenfekvő a víz mozgási energiájának elektromos árammá való átalakítása. A felduzzasztott vizet turbinákon keresztül vezetik le a duzzasztómű utáni alacsonyabb szintre. A víz eközben munkát végez: megforgatja az egy-egy turbinában levő nagy átmérőjű, a kerülete mentén lapátokkal ellátott kereket, az úgynevezett járókereket. Ezt a forgó mozgást, a mozgás energiáját azután arra használják fel, hogy a villamosenergia- fejlesztő gépeket, a generátorokat működésbe hozzák. A vízierőművekben alkalmazott csigaház nélküli gép a csőturbina, amelynek első példánya a harmincas években készült el. Előnye, hogy a járókerék átmérője kisebb, a fordulatszáma nagyobb, a gép keskenyebb, a mélyépítmény kisebb, a szívócső egyenes, így az áramlás iránytörés nélküli. Fenti képünkön: a bulgáriai Pleven gyárában nagykalapácsok, kompresszorok, öntözőszivattyúkon kívül sorozatban készülnek a hidraulikus turbinák is. Energia Míg eljut a fogyasztóhoz
