Szolnok Megyei Néplap, 1979. október (30. évfolyam, 230-255. szám)
1979-10-19 / 245. szám
1979. október 19. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 3 Mór a jövő évi rizsvetésre készíti elő a kisújszállási Tisza II. Tsz rizstelepét Borhi István. A Caterpillar tárcsája után lézerrel mérik a talaj egyenlőtlenségét, majd azt a képünk előterében látható mikroegyengetővel csökkentik minimálisra Nyereség a nyűgből A mezőgazdaság dolgaiban járatlan ember biztosan meglepődik, ha azt hallja, hogy a búzaföldeken legalább any- nyi szalma megterem, mint amennyi szem. A másik gabonanövénynél, a kukoricánál pedig még mérsékelt becslések szerint is másfélszer akkora a szárak súlya, mint a termése. És .ennek a rengeteg mellékterméknek a Mire használható a szalma, a szár, és a gyümölcsösök metszésekor keletkező hulladék, a fanyesedék? Nagyon sok dologra, így a szolnoki MEZŐGÉP-nél a melléktermék-felhasználás lehetőségeit kutató kísérletek is sokfélék. (A vállalat próbálkozásait támogatja az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottság és a tröszt fejlesztési intézete is.) A nem túl régen kezdődött munkának már szerény eredményei is vannak. Az idén kétszáz szalma- szecskázó berendezést adtak el (nem volt nehéz vevőt találni) a termelőszövetkezeteknek, és az állami gazdaságoknak. Valószínű, hogy jövőre már kukoricaszárból is kevesebb megy -veszendőbe. Ebben az esztendőben ugyanis elkészítették egy, a betakarítás után a táblán maradt szárat igen kevés szeny- nyeződéssel felszedő berendezés első példányait. Az E—281-es szecskázógépre felszerelhető adapter jól vizsgázott a földeken, sikert aratott több mezőgazdasági gép- kiállításon is. Jövőre már 400-at készít belőle a vállalat. A két új eszközt azonban csak kezdetnek tekinthetjük, A számok magukért beszélnek, szinte sürgetik a munka megkezdését — gondolták a MEZÖGÉP-nél. Meg is kezdték a szántóföldek melléktermékeit, a gyümölcsösök hulladékát és a fanyesedéket elégető kazán terveinek kidolgozását. A még csak a fejekben és a szá^nízömével az üzemek képtelenek mit kezdeni. Nem a jó szándék hiányzik a gazdákból, nagyon is szívesen hasznosítanák, a ma csak gondjaikat szaporító, fölösleges kazlakat, a talajművelést nehezítő kukoricaszárat. Csak- hát nálunk még hiányoznak a nyűgöt jelentő anyagok értékes tulajdonságait felszínre hozó gépek. már csak azért is, mert hosz- szú ideig tart, amíg elég jut belőlük a mezőgazdasági üzemekbe. Elegendő szalmaszecskázó és szárbetakarító adapter is kevés lenne azonban az ésszerű melléktermék-hasznosításhoz. Az apróra vágott szalma valóban könnyebben kezelhető, és az időben betakarított szárat takarmányként hasznosítva a gazdaságokban olcsóbbá tehetik az állattenyésztést. A ma még fölösleges anyagokban azonban ennél több „fantázia” van. Ma még igen sokszor eltüntetésükre pazarlunk energiát, pedig energiát termelhetnénk velük. Aki nem foglalkozott a kérdéssel mélyrehatóan, annak alig Tiihető, mégis igaz: három kilogramm szalma fűtőértéke ugyanakkora, mint egy kilogramm gázolajé. És az ország tavalyi búzatermésének csupán 10 százalékát adó Szolnok megyében is megtermeltek 600 ezer tonna szalmát, aminek majdnem kétharmadával nem tudtak mit kezdeni a mezőgazdaságban. (1978-ban körülbelül 530 ezer tonna szárat adtak megyénk kukoricaföldjeij az egész ország „termésének” több mint 5 százalékát.) tási anyagokban létező új termékkel szívesen foglalkoznak, mert gyártása igen jól illeszkedik majd a vállalat mai feladatai közé. Terményszárítóik fűtésre igen jól alkalmazhatók az új égetőszerkezetek. Ma egy óránként egymillió és egy hárommillió kilokalória hőt leadó kazán tervein dolgoznak a MEZÖGÉP- nél. A nagyobbik, a mostani legnagyobb, óránként 40 tonnányi terméket megszárító berendezésük hőigényét is bőven kielégíti. Persze a tervező munkának még igencsak a kezdetén' tartanak (maga a gondolat is új hazánkban), néhány évnek kell még eltelnie, amíg gázolaj helyett a szalma hőjével vonják el a 40 tonna termény nedvességét. Ügy tartják, hogy a hatodik ötéves terv közepére válhat valósággá az igen gazdaságosnak látszó megoldás ötlete. Dupláját egy fordulóval Valószínű, hogy sok fejtörésre készteti a tervezőket az anyagmozgatás. A szalmát össze kell gyűjteni, és el kell juttatni a felhasználás hegyére. „ömlesztve” ezt nem tehetik meg, mert úgy csak a mezőgazdasági üzemek gondjait szaporítanák: a viliázásra nem találnának embert, a kis súlyú, de nagy térfogatú rakomány mozgatására rengeteg üzemanyagot pazarolnának el. Egyetlen megoldás van, bálákba kell préselni a fűtésre szánt anyagokat. A ma létező gépek azonban túl kicsiny „csomagokat” készítenek. Meg kell tehát tervezni, és később gyártani a 300—400 kilós bálákat készítő eszközöket. (Ekkora meny- nyiség körülbelül egy óra alatt ég el.) A szalmát és a szárat ösz- sze is kell gyűjteni a földről, i mégpedig gazdaságosan. Ezért kezdték meg a vállalatnál a mai 35 köbméteresnél kétszer nagyobb begyűjtőkocsi tervezését. A 70 köbméteres jármű nullszériáját 1981-ben már gyártják. A mai pazarlás megszüntetéséig sok-sok feladatot kell hát megoldani a MEZÖ- GÉP-nék és a gazdaságoknak is. A mezőgazdasági üzemekben már ma érzik, mit kellene tenni, hol kellene változtatni a mostani helyzeten. A munkájukat segítő megfelelő eszközökre várnak. V. Szász József Nincsen búza szalma nélkül Kemence helyett a kazánba A Csepel Müvek bemutatkozik Moszkvában Október 22. és 29. között a Csepel Vas- és Fémművek, immár második alkalommal, önálló kiállításon mutatkozik be Moszkvában. A főváros központjában, az Ekszpocentr kiállítási csarnokban mintegy 1000 négyzetméter területen állít ki a Csepel Művek valamennyi vállalata. Legújabb termékeiket, a nagyobb gyártmányokról készült tablókat, maketteket mutatják be, érzékeltetve'a gyár fejlődését, a dolgozók élet- és munkakörülményeit. Gyártmányaik közül automata esztergákat, gumivulkanizá- lót, szabászgépet és kerékpárokat is elvisznek Moszkvába. A kiállítás egy hete alatt, nemcsak a csepeli üzemek és a termékeiket exportáló külkereskedelmi vállalatok vezetői adnak szakmai tájékoztatókat, hanem élenjáró csepeli munkások is. VezetéstudQinányi Uonferencia A vállalati vezetés színvonalának növeléséről lesz szó a Debrecenben október 22-én kezdődő vezetéstudómányi konferencián, amelyet a MTESZ Szervezési és Vezetési Tudományos Társasága rendez. A konferencia témáját az teszi aktuálissá, hogy a jelenlegi gazdasági feladatainkat csak magasszintű vállalati vezetéssel lehet megoldani. HÉTKÖZNAPI BESZÉDTÉMÁK Százmilliós nyugtalanság A szolnoki nagyvállalat igazgatóját — csak azért nem nevezem meg, mert az alábbi történet általánosabb jelenséget sejtet — százmillió forint nyugtalanítja. Egyik este a szerkesztőségben beszélgettünk, akkor került szóba, hogy nemcsak a termelésben vannak tartalékaink, hanem a gondolkodásban, a szemléletben is. így bukott ki, példaként csupán, hogy gyáregységükben két év alatt százmillióval növelhetnék a nyereséget, ha hajlandók volnának tudomásul venni: nem 1960-at hanem 1979-et írnak a naptárban. A lényeg: mintegy háromszáz munkás kétszer annyi nem termelő dolgozót tart el, mert tényleges munkájuk az elmúlt években nagyjából a hatodára csökkent. Ez tényszerűen bizonyított, elemző csoportjuk pontosan feltárta a helyzetet, kidolgozta javaslatait a megoldásra: ennek lenne végső eredménye a százmilliós nyereségtöbblet. A javaslat szerint a nem termelő állomány nagyobbik része a gyáregységben kaphatna termelőmunkát, csak csekély hányada válna feleslegessé, a többiek maradnának a helyükön. Ezzel az ellenállás okát már meg is jelöltük. Az üzembeliek mindenről beszélnek, nagy beruházásokat forgatnak a fejükben — igaz, egy fillér sincs rá —, külső okokat emlegetnek, csak éppen a tényleges és tarthatatlan helyzettel nem akarnak szembenézni. A harc kezdetét vette az újért, de a réginek is megvannak — sajnos — a bástyái, védelmezői. Nem a politikai fordulat kedvéért említem, hanem mert ez a valóság: a gyáregység munkásai támogatják az igazgatót, sőt noszogatják, csináljon végre valamit! A vezetők egy része szintén kész a cselekvésre, másik része azonban nem, s világos, hogy azok ódzkodnak, akiket érintenének a szervezési intézkedések, ők kifogásokat keresnek, ellenállnak — már amennyire lehet. A kényelmes megszokotthoz nem kevesen ragaszkodnak. A nagyvállalat igazgatója hetente egy napot kint dolgozik a gyáregységben, ahogy mondani szokás, hogy maga vegye kézbe az ügyet. Részt vesz a termelési tanácskozásokon, készül a beszámoló taggyűlésre — felvállalta tehát, hogy a tervezett intézkedéseinek maga legyen agitátora. Kérdeztem tőle: valami visszatartja, hogy meglépje a kénytelent? Ingerülten, dühösen válaszolt: mit képzel, százmilliót csak úgy el tudnék felejteni?! De nem lehet egy egész gyáregységet csak úgy „szétverni”, az ott dolgozó emberek, a többség meggyőződéses támogatása nélkül, radikálisan belekezdeni az újba. A késlekedés veszteség, vetettem ellenében. Várni, halogatni, lassúskodni ez is káros. Kioktatott: politikai előkészítés nélkül cselekedni meg felelőtlenség lenne. És ez is igaz. Hát akkor mégis, mi lesz? Megcsináljuk — válaszolta tömören. De az emberekkel együtt. Elsőnek a pártszervezetben kell közös álláspontra jutni, ha megnyerem a kommunisták egységes támogatását, megnyerjük az egész játszmát, és ez még százmilliónál is többet ér. Magamra maradva, eszembe jutott a lenini gondolat: „lehetetlen előbbre jutni anélkül, hogy ne haladnánk a szocializmus felé... ha viszont nem merünk előremenni, ez azt jelenti, hogy visszafelé megyünk ...” Ilyen egyszerű az egész? Egyszerű vagy nem — de igaz! Igaz, hogy mernünk kell a szocializmus felé haladni. S a szocializmustól semmi sem idegenebb, mint a maradiság, a korszerűtlenség, a megcsontosodás a szemléletben, s a gyakorlatban. Bár tudjuk, hogy társadalmunk egyik legnagyobb tehertétele, a legnehezebben leküzdhető tehertétele a régi, a valóságtól hátra rugaszkodó szokások. Mi hát a mód? Az új, a szocialista szokások erősítése. Az előrelépéseket - a szocializmus felé — amelyre Lenin gondolt — a kor technikai és kulturális színvonala követeli, határozza meg. A szocalizmus elfogadása és cselekvő támogatása, az MSZMP konkrét, mai politikájának végrehajtását jelenti. Sem a helyzet, sem a feladatok nem tűrik el, hogy abban gondolkodjunk, mit miért nem lehet megcsinálni. Nincs más választása sem vezetőnek, sem ve- zetettnek, mint az, hogy merjen előremenni a fejlett szocializmus felé. Nem minden változtatás könnyű, biztos, hogy egy-egy munkahelyen átmenetileg fájó lépéseket is meg kell tenni: de tudjuk világosan — tanulva ma is Lenintől —, a történelemcsinálásban aki nem lép előre, az nem egyhelyben áll, hanem visz- szafelé lép, nem szolgálja hazáját, sőt árt neki. Megcsináljuk — ez a helyes, kor^erű, cselekvő szocialista álláspont. Aki sokat keres, becsülni is érdemes? A szomszédom nyugdíjasként is nyugtalan ember. A Járműjavító munkásaként fejezte be pályafutását, ami a politikát illeti, ifjúmunkásnak számítható. A bérek, a jövedelmek kerültek szóba közöttünk. Azt mondja: több mint negyven évet dolgoztam, elhiheti nekem, hogy a melós nem fél a teljesítménybértől. Már tudniillik azok, akik tudnak dolgozni, mert ők sokat akarnak keresni. Szívesen hajtanak, mert biztosak benne, hogy nem fog ki rajtuk a munka, s meg is lesz a pénzük. Csakhogy: aki nagyon sokat keres, az gyanús, mindegy, hogy mi a foglalkozása. Tudja, mi volna az igazi? Ha a legmagasabb keresetű emberek kapnák a legnagyobb elismerést, megbecsülést is. Csakhogy — hunyorgott — azért van szép számmal a szagos pénzekre is példa — azaz, nem mindenki tisztességes munkával keresi a sokat. Ezért én, ahol csak lehet, teljesítménybérben dolgoztatnám az embereket. Akkor nincs mese — így a szomszéd. Fontos problémára tapintott rá az öreg. Valóban igaz, ahol csak lehet, műszakilag megalapozott teljesítménynormákra kellene szükségszerűen áttérni. Vannak nem normázható munkák, például szellemi, alkalmazotti foglalkozásokban. De az általános szabály: hogy mindenki kizárólag a munkája szerint boldoguljon, általánosan kötelező elv. Tiszta pénzhez jusson mindenki. Ne legyenek illúzióink: ez még nincs mindenütt így. Vannak ügyeskedők, jó „üzleti érzékű” emberek, helyezkedők — példát bizonyára tud mindenki a saját környezetében, ha nem, a bűnügyi krónikából is választhat —, akiknek más az alapelve: kevés munkával sok pénzhez jutni, az a művészet (lásd csúszópénz, seftelés stb.). Az elenyésző kisebbség keveri „gyanúba” azokat a dolgozókat, akiknél az átlagosnál nagyobb jövedelem aranyfedezete a munka. Aki sokat keres, becsülni is érdemes? — kérdésre mégis bátran azt válaszolhatjuk, igen, mert a társadalom döntő többsége akár Kálmán király törvényeinek próbáját is ki- állná. Mi azért azzal is megelégedhetünk, hogy állják ki a szocializmus törvényeinek próbáját. Nem ők ágálnak a teljesítmények következetes elszámolása ellen, nem ők félnek a normától, a munkaarányos jövedelmektől. Ellenben joggal elvárják, hogy senki se kezdje ki őket a magasabb keresetük miatt — ez is nyilván differenciáltabb lehetne közöttük is, s reméljük, lesz is — sőt, a munkájukkal — tehát a keresetükkel — összhangban legyen az erkölcsi elismerés. Megérdemlik, hiszen — ha minden kifizetett egy forint bért egyenértékű munka fedez — akkor az egyénileg jobban boldoguló emberek több hasznot hajtanak az egész társadalomnak másoknál. Az emberek nem azonos képességűek, s pusztán a keresetekből ezért nem lehet erkölcsi tőkét kovácsolni. Erkölcsi mércénk pontosabb a pénznél: mindenki az elismerést érdemli, ha képességeinek a maximumát nyújtja munkahelyén, s ha egyidejűleg mindent megtesz azért, hogy tudását, képességeit gyarapítsa a köz és a maga, s családja javára. Az óhajtozás ehhez nem elég: meg kell teremteni az erre a magatartásra folyamatosan ösztönző munkafeltételeket, követelményeket. Mindenképpen a tisztességes, jó munka veszi el a pénz szagát, ha akad, aki nem így jut hozzá, annak a pénze szél ellenében is bűzlik majd. Nincs „csodaszer”, mást kell használni Ha nem dugjuk be a fülünket, kihallani a hétköznapok áradatából is: majd a XII. kongresszus megtalálja a csodaszert gazdasági nehézségeink megoldására. Azt gondolom, ha valamiféle „csodaszer” létezne, a párt nem várná meg a kongresszust, hanem azonnal alkalmazná. A gazdaságtörténet tanúsága szerint még semmiféle ellentmondást, nehézséget nem sikerült csodaszerekkel megoldani egyetlen osztálynak, egyetlen politikai pártnak sem. A politikában ez a kategória nem létezik. Ha bármikor is azzá avatták, abból mindig bajok lettek. Ezekre a szótárban megvannak a megfelelő műszavak: például voluntarizmus, szubjektivizmus, dogmatizmus, revizionizmus stb. Arai volt. abból okultunk, több mint két évtizede kollektív munka eredményeként marxista—leninista politikát folytatunk. Kádár János elvtárs a csepeli aktíván mondott beszédében a XII. kongresszus feladataira utalva hangsúlyozta: „Politikánk töretlensége további fejlődésünk, erősödésünk biztosítéka.” Kitérve politikánk eredményeire, aláhúzta: szocialista nemzeti egység, szilárd népi hatalom van hazánkban; pártunk egységes, a pártonkívüliek között erős a szövetségi táborunk. Ezek a biztosítékai annak, hogy minden feladattal, nehézséggel szembenézhetünk. Ilyen szellemben készülünk a XII. kongresszusra. A feladatok végrehajtása, nehézségeink leküzdése pusztán azon múlik — hangoztatta Kádár elvtárs —, hogy mindenki pontosan, lelkiismeretesen teljesíti, amit kiszabtak rá. Aki dolgozik, boldogulni fog a jövőben is. A XII. kongresszus várhatóan ezt a politikai „receptet” fogja valamennyiünk számára felírni. A kongresszusi és felszabadulási munkaverseny eddigi menete sfet bizonyítja, hogy az országban és a megyében már százezrek és. milliók járják sikeresen ezt a bevált utat. Fábián Péter