Szolnok Megyei Néplap, 1979. szeptember (30. évfolyam, 204-229. szám)

1979-09-30 / 229. szám

1979. szeptember 30.

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

9

Örkény István:

II félelem relativitása

Két légy — normális, közönséges hazai legyek, légytár- saiktól alig megkülönböztethetők — hébe-hóba, ha összeakadnak, egy szoba mennyezetén fejjel alá-fel lógva, ahogy az már minálunk szokás, jól kidiskurálják magukat, apróra elmondván a velük történt kellemes vagy nem kellemes eseményeket.

—• Hogy vagy, légyitár- sam? — kérdé a másiktól az egyik.

— Rosszabbul már nem is lehetnék.

Vigyázat! A legyek közismert tódítók. Históriáikat nem kell szó szerint venni, de elgondolkozni a nagyot- mondásokon is érdemes.

— Ahogy így elnézték, ném vagy valami viruló színben.

— Megvan rá minden okom. Akarod hallani?

Az egyik akarta, a másik elmondta, hogy tegnapelőtt vasárnap, élete legrettenetesebb napján, a finom őszi napsütésben békésen üldögélt egy lócitromon az újjáépített Fővárosi Nagycirkusz előtti úttesten, ahol — ünnep lévén — nem volt zavaró az autóforgalom.

— S még panaszkodol ? — lepődött meg az egyik. — Hétszámra nem látok lócitromot.

— Várd meg a végiét — mondta a másik.

Ültében, folytatta, egyszerre iszonyú robajlást hallott, velőtrázó üvöltést, fülszaggató sikolyokat, menekülő lábak dobogását, s még fel sem ocsúdott, amikor az újjáépített cirkuszból kitölt egy szömyalak, egy rémálom, egy borzalom, és nyílegyenesen őfelé rohant.

— Ne húzd, ne húzd, mert 'beleőrülök — sürgette társát az egyik.

— Nem húzom, de azért visszaszámolom. Tíz, kilenc, nyolc, hét, hat, öt, négy három, kettő, egy... És Istennek hála! Attól a lócitromtól, amin ültem, ha sokat mondok, másfél méternyire elcsörtetett az a szörnyeteg! Egy hajszálon múlt, hogy el nem taposott.

— És mi volt a szörny? — kérdezte az egyik.

— Oroszlán — mondta a másik. — Miért vagy úgy megijedve?

— Mert azt hittem, fecske — rebegte, a megköny- nyebbülés sóhajával, az egyik.

Fölnevettek, elköszöntek, szétrepültek.

Ajánlás.

Irgalmas Űr! Mondj imát értünk, gyáva emberekért, akik minden kitörő, csörtető, bömbölő oroszlántól megfélemledünk. Pedig a fecskék, csak a fecskék veszélyesek. Tőlük mentsd meg halandó lelkünket, ámen.

Sebestyén Lajos;

Furcsa öröm

Mert hiába tudom, hogy a napkeltével nem egy új naprendszer születik, csak a föld folyamatos forgásában a következő fordulat következik, mert hiába tudom, hogy ez a véges életem egyszer a végéhez ér, nyitott szemmel járva, mégis be kell építenem a határtalant leszűkített fegyelmezett mondatokba, hogy ne mondhassák: szépen mesél.

Mert hiába tudom, hogy vekkercsörgésig

sokaknak nem elég a pihenés,

mert a munka tőlük sohasem volt,

és nem is lesz sohasem elég,

mert hiába tudom, hogy számtalan

kéz mozdul hozzátenni az egészhez

hogy még több legyen, és számtalan elvenni,

hogy neki a többinél is több legyen,

nehéz, milyen nehéz ezt

jólélekkel kifejezni úgy,

hogy ne mondhassák: szépen mesél!

Furcsa öröm ez így — öntudatba zárva.

Körmendi Lajos versei:

r

Alom a versről

Fiúk szotyolázgatnak a szavakkal, papírra köpködik őket.

Tőlem elhúzódik a „Múzsa”.

Varjak röppennek torkomból.

Verebek hussannak ajkamról.

De sziklákat görgetek a belenyugvás verseire.

Becézni

az anyahúségú szerszámokat!

Sört írni

az akáctenyerú kubikos poharába!

Szellőt írni

a téglagyári kemencében aszalódók hátára! Jó gazdát írni a szomorú kutyáknak!

Közös mosolyt a közös sorsúaknak!

Szívem fölött nem tűrök jégkokárdát.

Végrendeletféle

(Szabó Mihály fazekashoz)

Öblös Miskát jótüzú bornak mintázz! Birkatestnek tágterú tálat forgass! Testem zsíros sár odalent? Ha még élsz, tégy a korongra!

Mert szeretnék zöld butella is lenni, holtomtól végső rivalásig mindig óvni pálinkát pocakos pofámban.

Szépre alkoss meg!

^^nzVasarnap

em volt okom rá. Ha százszor kérdezik, akkor is csak azt felelhetem. Talán a meleg miatt történt. A nagy melegben felfőtt az agyam. Persze, ez a legszörnyűbb: ha így bukik ki az emberből gonoszság, látszólag csupa hecéből.

Elmesélem. Jegyzőkönyvön kívül. Nem is mentségül. Csak, hogy ne nézzenek rám ilyen kirekesztő iszonyattal.

Mia nem jött ki velem. El kellett volna mennem érte? Nem szeretek a folyosón ácsorogni, nyomogatni a csengőt, miközben a szomszédok röhögnek a függöny mögött. Az ember óvatos. Megtanulja, ha beleverik néhányszor az orrát a saját mocskába. *

Ledobáltam a szűk vetkőzőben a ruhámat. Felhúztam a rikító-színű fecskenadrágot. A többiek mind szolid csíkosat hordanak; a főnököm is. „Megtanulhatta volna viselni a diplomát, mémöik úr, ötvenéves vén fejével...” Fütyülök rá! Ellenőrzőm a tervrajzokat, a kézjelemmel továbbadom. Utánam még három ember átvizsgálja. Az ilyen munkát szeretem.

Néztem magam a tükörben, mielőtt kiléptem a placcra. Nem is emlékszem, mikor voltam utoljára egyedül strandon. S éppen vasárnap!

Tetszett a mellkasom. A kezemet hátul összekulcsoltam, nem látszottak a körmeim. Ebben a pózban akartam sétálgatni a víz körül.

Ömlött a nap. Sehol egy felhőfoszlány. Az ég vízszintes és kemény volt, mint egy üvegfedő. Megsaj- dult a szemem. A kő pedig égetett. Kapkodtam a talpamat. Végre találtam egy helyecskét a zöldben.

Mellettem, agyagedényben, árvácskáik kókadoztak. Mia a rózisákat, az erős illatokat szereti. Tavaly a Balatonnál szétfeszített egy kagylót és a húsát kikanalazta a homokba. A héját hazahozta emlékül.

Pirospöttyös labda vágódott a képembe. Felugrottam. Űszni vágytam, de a nagymedence tömve volt. Így csak paskolgattam a vállamat. hátamat. Egy vörös. szeplős nő, közvetlenül mögöttem megkérdezte, mi történt a kezemmel? Ugye, a gép ... ? Mert a múltkor neki is átszakította a tű a kdsujját. Azt válaszoltam, hogy igen. Nem hagyta abba. Érdeklődött tovább. Én azt mondtam: bocsánat, és kijöttem a vízből.

Alig találtam a holmimat. A helyemen már egy család 'heverészett. Két év körüli gyerek volt velük, óriási szalmalkalapban, ernyő alatt. A törölközőmet meg az aktatáskámat odatették a virágtartó lábához, katonásan.

Álldogáltam egy darabig. A papa néha szúrósan rámnézett. Fogtam a cuccot és elkotródtam. Akkor már határozottan rosszul éreztem magamat. A füves területet mind elfoglalták. A kő forró volt mint az eleven tűz. A talpam különölsen érzékeny. A térdemig hasított a fájdalom.

Lecsaptam tárgyaimat a melegvíz-medence legfelső lépcsőjére és becsúsztam a vízbe. Nekitámasztottam a hátamat az oroszlánfejnek. Friss víz csobogott a fejemre. A lábam megenyhült. A körmöm viszont püspökidia lett. Miára gondoltam megint. A hosszú, fehér kezére. De jó‘, hogy néha adtam ki magam!

Előttem egy férfi úszógumira könyökölt. A felesége ott lihegett az oldalán, és nyomogatta a pattanásait. Elégedetten mosolyogtak.

Ha valaki meglökné őket ... tele lenne a szájuk vízzel .... Hirtelen kibújtam a csap alól.

üdös szag csapott meg. Tudtam, hogy ez csak képzelődés. Azon a nyáron, amikor bevitték, tölcsérrel töltötte belém egy alacsony, sovány ember a mosogatóvizet, három napon át, mindig ebédidőben.

Megnéztem az órámat. Nekitámaszkodtam a medence szélének, háttal a napnak. Csak a fejem volt kint, meg a kezem, ahogy kapaszkodtam a perembe.

Undok látvány, összezsugorodott, leégett gyertyacsonkok. A gyűrűsujjamra nem fér gyűrű, akkora göb van a tetején. A hüvelykujjamat laposra kalapálták, az egészséges középső mesz- szire kilóg. A jobb kezem valamivel szebb.

1945-ben azt mondta az apám: „Most aztán építhetsz nekünk szép, világos házakat! Rajtad múlik csak, fiam!”

Rágyújtottam, bár tudtam, hogy a medencében tilos, lenyeltem hát a füstöt: nem szeretem, ha rámszólnak.

Megreccsent a megafon. Egymás után kétszer kihirdette, hogy utcai ruhában a strand területén sétálni nem szabad. Labdázni nem szabad. A medencébe ugrálni nem szabad. A székeket lefoglalni nem szaB

Fenyő A Endre: Munkások a gyár előtt

bad. És a bőrünket ajánlatos olajozni.

ötvenháromban újra megbízást kaptam, egy lakótelepre. Felkínálták. Nem fogadtam el. Menetközben hátha visszaveszik. Vagy a nyakamba sóznak egy-két szakmai hibát, ötvenhatban is nyugodt voltam, föl se húztam a redőnyt.

A megafonban 1 szólt a zene. ‘ Lassan, kényelmesen hömpölygőit a meztelen tömeg. Barna, piros és fekete húsok. Kiabáltak, nevettek.

Az egyik őr is nevetett, akkor régen. Csiklandozta a hasamat...

Ekkor kellett volna hazamennem, tudom. De én csak cigarettáztam, egymáshoz dörzsöltem a talpamat a víz alatt. A koponyámat érték a sugarak. Szorongattam a rácsot a medence szélién. Figyeltem a napozókat irigyen figyeltem őket, az élénkvörös, fonnyadó muskátlik között. Csukott szemmel, gyanútlanul elnyúltak. S ez nem emlékeztette őket semmire.

... Láttam magam, kérem, újra és újra, egy asztal tetején, meztelenül, mint ezek. Meg sem kötöztek. Amit akartak, azt tették velem... És nem volt bűnöm. Értik? Akkor még semmi.

Pedig nem akartam erre gondolni ezen az ideális nyári vasárnapon. Ami elmúlt, elmúlt. Több, mint huszonöt éve. Több, mint negyedszázad.

Persze, azt a nagy munkát elvállaltam volna. Amikor újra ... Talán akkor más lennék mai. De nem vállaltam el. Ügy éreztem, velem minden megtörténhet.

Én, tetszik tudni, folyamatosan lélek. Szóval csak ácsorogtam, és egyre jobban szúrt a tarkóm. Próbáltam összeszedni magamat. Mélyeket lélegeztem. Felfedeztem az égen egy felhőt. Áttetsző és kocsonyás volt az is.

A nő ekkor érkezett. Oda- állt az orrom elé. Szétfröcskölte a vizet. Zöld lastex- bikinit viselt. Gondosan, figyelmesen odaadó arökife- jezéssel kenegette a combjait. Arányos, izmos teste volt. Huszonötéves lehetett. A szemét nem láttam, sötét, ferdeívű napszerhüvegét nem tette le. Puha frottírt terített maga alá, óvatosan ráereszkedett. Felkattintott egy fehér bakelit-dobozt és enni kezdett. Méghozzá egy főtt tojást. Zöldpaprikát harapott hozzá, vastaghéjút, erősen ropogtatva. Azután kiválasztott egy őszibarackot. Lekaparta hegyes, rózsaszín körmével a héját, s a belét félig leeresztett pillákkal fölszür- csölte. Utána jóllakottan el- nyöszörödött, és hanyatt vetette magát. A karját a feje fölé dobta, a melle köny- nyedén lebillent a hónaljához. A lábát lazán széttárta.

Nem gyötörte semmi. Nem gyanakodott veszedelemre. Megsajnáltam. Vagy fel akartam ébreszteni a kábulatból. Vágy meggyűlöltem és bosszú volt... ? Nem tudom.

feküd előttem önelégülten és biztonságban. A ' talpa az

arcom előtt fehérlett. Egyetlen bőrkeményedés se rajta! A vékony bőrén átvilágítottak a hajszálerecslkék. Egy pillanat alatt történt. Megszívtam az égő cigarettámat, és belenyomtam az izzó parazsat a talpa közepébe.

Az ordításra még emlékszem. Azután valaki fejbevert egy fapapuccsal. Elvesztettem az eszméletemet.

Mire magamhoz tértem, már ott ült a rendőr mellettem.

összeállította: őri Zoltánná

Mohácsi Regős Ferenc: Balatoni táj